Cirkusz. Kinek mi jut eszébe róla? A gyerekkor? Titok, izgalom, sóvárgás? A lehetetlen megkísértése? Dobpergés és reflektorok? Az artisták boszorkányos ügyessége? Az oroszlánidomár bátorsága? Szomorú bohócok, ideges lovak, bumfordi fókák? Sátor a város szélén, a vándorcirkuszosok szabadsága? Gyakorlás és gyakorlás és gyakorlás, az állandó teljesítménykényszer gályarabsága? Karinthy novellája, Fellini filmjei, Seurat, Picasso, Tolouse-Lautrec képei?

Mindenkinek megvan a maga cirkusz-élménye. A Művészetek Palotája újabban úgy gondolja, legyen meg az oda járóknak is a maguk külön, sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható cirkusza. Ezt csak helyeselni lehet: egy olyan óriás kulturális kombinátban, amilyen a Müpa, sok mindennek kell lennie – vagy inkább a sok nélkül: mindennek. Mindennek, ami kvalitásos. Komoly és könnyű zenének, jazznek és népzenének, sok-sok gyerekműsornak, kiállításoknak az aulában, irodalomnak, filmnek, táncnak. És: cirkusznak. Mindezt aktuálissá teszi, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben kitermelte a maga korszerűen átértelmezett változatát, az új cirkuszt, más néven kortárs cirkuszt. Ez több is, kevesebb is, mint az, amit a Fővárosi Nagycirkuszban és a vidéken vendégszereplő különféle külföldi cirkuszok sátraiban láthat a közönség. Nemzetközi hírű képviselői is vannak, közülük a leghíresebb a sok csapatra osztódott, talán túlságosan is sikeres (s emiatt ma már elsősorban vállalkozás ízű) Cirque du Soleil.

Magyarországon is dolgoznak az új cirkusz képviselői, s vannak helyszíneik is: Sziget Fesztivál, Trafó. Melléjük zárkózik fel most a Müpa. Mi a különbség a hagyományos cirkusz és a kortárs cirkusz között? Röviden talán az, hogy a kortárs cirkusz fokozottabban lép fel a művészet igényével. Persze a hagyományos cirkuszi artisták is cirkuszművészeknek nevezik magukat, jogos öntudattal. Hát akkor? Nos, talán még valamit illő említeni: a jelentés és az elbeszélő szándék többletét. Egy cirkuszi szám a hagyományos cirkusz falai között mindig önmagát jelenti – a mutatvány az mutatvány, nincs mögötte filozófiai-esztétikai háttér, nincs szimbolika. Ha sikerül a produkció, rendben, ha nem – akkor kórház vagy temető. Ennyi. Az új cirkuszban azonban jeleneteket mutatnak be, történeteket mondanak el, hangulatokat idéznek fel. Ennek megfelelően itt nincsenek állatszámok, a fő szerep az akrobatikáé, amely ebben a kontextusban fokozottan koreografikussá válik, az artistaművészet és a táncművészet sajátos szimbiózisát hozva létre.

Mindezt már a Recirquel társulat produkciója alapján írom. Az előadás a Tavaszi Fesztivál és a Müpa koprodukciójában, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában került közönség elé április 5-én. Cirkusz az éjszakában – hirdette az előadás címe. A művészeti vezető, koreográfus és rendező – az előadás lelke – a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendező szakán végzett, fiatal Vági Bence (munkatársa: Pócsik Henrietta), maga a társulat pedig a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős növendékeiből alakult: Biritz Ákos, Bogdán Bettina, Herczeg Richárd, Horváth Míra, Illés Renátó, Lakatos Leonetta, Lőrincz Alexandra, Pintér Áron és Veress Zsanett lépett fel az előadáson. Tehetséges és virtuóz fiatalok, akik szívvel-lélekkel vesznek részt egy műfajmegújító tevékenységben. Csanádi Judit díszletei (a díszlettervező asszisztense: Klimó Péter) egy kissé lepusztult nagyváros (Budapest) kopott tűzfalait mintázzák, éjszaka van (világítástervező: Pető József), s a történet vagy inkább jelenetsor álmokról és vágyakról, szerelemről és csalódásról, magányról és „az eltűnt cirkusz” kereséséről szól (jelmez: Kasza Emese, dramaturg: Zöldi Gergely, Böhm György). Fontos szerep jut a zenének, kétféleképpen is. Egyfelől Sárik Péter jazzmuzsikus sok műfajú zongorázása a különféle, felvételről bejátszott egyéb zenei anyagokkal együtt (zeneszerző, hangszerelő: Terjék Fiddler Gábor) állandó hangulatteremtő háttere az akrobatikus cselekménynek. Másfelől egy narrátor-dizőz hangján (Balogh Anna) párszor sanzonok is megszólalnak – én az utóbbiakat szívesebben mellőztem volna, úgy gondolom ugyanis, ez az inkább sejtető, mint direkt, inkább hangulatokat érzékeltető, 

mint valóságosan történetmondó attitűd a dalokkal (vagyis a szó megjelenésével) felesleges értelmező-magyarázó felhangokat kapott. Még egy bíráló észrevétel: egy későbbi produkcióban érdemes volna az egymás mellé helyezett, de egymással csak lazán összefüggő jelenetektől továbblépni a folyamatos narráció kísérlete felé. 

A rendezés minden eszközzel a cirkuszi elemek színházszerűvé válását segíti elő, az akrobatika jelrendszerré lényegülését és integrálását egy teátrális nyelvbe. A fiatal artistaművészek pedig nemcsak bámulatra méltó virtuozitással uralják szakmájukat, a legkülönfélébb kötél-, rúd- és trapézmutatványokat, mászást, ugrást, pörgést és egyensúlyozást – mindent, amit a laikus szédülve és ámulva szemlél –, de figyelemreméltó szellemi rugalmassággal és játékkészséggel teszik magukévá az új cirkuszművészet színpadi részét is. S miközben veszélyes mutatványaikkal testi épségüket kockáztatják, hangulatokat varázsolnak körénk: melankóliát (ez volt talán a teljes produkció leginkább meghatározó tónusa, úgyszólván alaphangulata), sóvárgást, dacot, nevetést – játékuk nyomán kibontakozik és szinte tapinthatóvá válik az álmok ás asszociációk képlékeny világa. Kettős biztonság jellemzi őket: egyetlen hiba nélkül, tökéletesen működtetik technikájukat (ugyanezt elmondhatjuk a Fesztivál Színház gépezetének kezelőiről is), közben pedig jellemekké válnak és játszanak, sugallatosan. Új cirkusz. Mi a nézőtéren még tanuljuk a műfajt – ők már tudják.