Tünet Együttes: Apropó / MU Színház
2013.07.09.

Decemberben ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját a Tünet Együttes, a társulat vezetője idén lett negyvennégy éves, nem meglepő hát, hogy a társulat körül megszaporodtak az idő múlásával, a számvetéssel, a halál gondolatával foglalkozó darabok. VARGA ANIKÓ KRITIKÁJA.

Szabó Réka
Szabó Réka
Nem kell komor tragédiára gondolni, az idő múlásának tapasztalatáról úgy beszél a Tünet Együttes, ahogyan eddig is tette az élet nagy kérdéseit boncolgató előadásaiban, azaz egy önreflexív játéknyelvet működtetve, amelyet tánc és beszéd, líra és (ön)irónia sajátos együttese alakít. A MU Színházban bemutatott Apropó két, a műfaji megszólalás tekintetében is különálló darabot takar, a problematika – a személyiség időben szétszórt nyomai után való kutakodás és gyűjtő munka – viszont közös. 

Ez mind én leszek egykor Szabó Réka szólójának a címe, pontosan leírva a múltat és jövőt egy helyre sűrítő játék többes – megtapasztalt és elképzelt – nézőpontjait, amelyeken keresztül a szakmai, magánéleti, testi, női élettörténet töredékei kerülnek elénk. Szabó szólója vallomásos darab, épp ezért az egyik legerősebb kérdése, miként jeleníthető meg a színpadon a személyes anélkül, hogy pusztán önmagára vonatkozna. 

Furulyás Dániel, Szabó Réka, Gőz István
Furulyás Dániel, Szabó Réka, Gőz István
A darab javaslata az ön(re)prezentációra a szerepjáték. Ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy Szabó Réka szőke parókában, színes nadrágban lép elénk – egy furcsán ellentmondásos, az ironizált műnőiséget mesealakos vidámsággal keverő jelmezben –, amelynek két hatalmas zsebéből minden táncmozdulatra pereg a hungarocell gyöngy, behavazva lassan a színpadot, a játék (mintha) búra alá helyezett terrénumát. De az is a szerepjáték része – az előadás keretszerű helyzeteként –, hogy az előadóművészi és az anyai szerepekhez tartozó, egymással versengő szimbiotikus viszonyok itt egymásra helyeződnek, és gyerekként lesz megszólítva a közönség. Most mi számítunk, miénk az idő, a gondoskodó figyelem, a szék alá rejtett ajándékcukorka. A játékban titkos szabályaink is lesznek: ha meghalunk, mindig arra kell figyelni, hogy tátva maradjon a szánk, mert így valaki beleöntheti az élet vizét, mondja Szabó, és színpadra tesz egy flakon vizet.  

A szóló interaktív részei – a munkába induló nő elbúcsúzása a gyerektől, majd a megérkezés, az öltözés-vetkőzés bonyodalmai, az altatás stb. – különböző táncetűdöket fognak közre, amelyek szakmát és magánéletet egyaránt behoznak a térbe. S míg ezek közül egyesek konkrét utalásokra épülnek, például megidézik Szabó első szólóját, a Lila hangyászt, vagy a napi társulatvezetői és alkotói munka rituáléit, addig mások a párkapcsolati dilemmákon és a (női) test és lélek állapotképein keresztül az öregedés folyamatát követik le. Ennek amplitúdóihoz hozzátartozik a test romlásának ellenszegülő hisztéria („nem hiszem el, hogy ezt most már minden évben ellenőriztetni kell”, üvölti a magából kikelt táncosnő), de a beletörődés lassú, szinte katatón kerengője is, amelynek során Szabó, miközben angolul énekel, kifésüli és elhullajtja szőke parókahaját, s végül meztelenre vetkőzik. 

Furulyás Dóra, Szász Dániel, Szabó Réka
Furulyás Dóra, Szász Dániel, Szabó Réka
Repül a nadrág, bugyi, melltartó és hirtelen ott áll előttünk az öregség groteszk, kísérteties alakja – képre váltva egy emléket egy fürdőben látott idős, de fitten tornázó hölgyről, akiről Szabó még az előadás elején mesél nekünk. Mintha a fürdőbeli élmény ismétlődne a kopaszon és meztelenül előadott jógagyakorlatban, amely átrendezi a testet: szerves tájképként látjuk a hátat; a láb közül kibukkanó tar fej miatt úgy tűnik, épp önmagát szüli meg a test. A gyakorlat végén a táncosnő a hátára fekszik, mozdulatlan. Tátva a szája. Hosszú ideig nézzük őt, míg valakinek a nézőtéren leesik a tantusz, és színpadra siet vizet önteni Szabó szájába. A szóló így egy jelmezbáli helyzetbe való újjászületéssel érhet véget, Szabó Nina Simone Feeling Good című számára öltözik át Hamupipőkének, és haját kiengedve, „fiatalon” táncolja körbe a színpadot.

Szabó Réka szólója megrendítően erős pillanatokat teremt, de jellemzőbb, hogy ezeket a táncetűdökhöz kötjük (pl. a megkopaszodás jelenetéhez, vagy a lenyűgöző, intenzív has-tánchoz), nem annyira az interaktív keretjátékhoz, amelyben az egyes nézőkkel való kontaktus, jóllehet a jelzésszerűségből való kilépést célozza, olykor minden törékenysége és humora ellenére demonstratívnak hat. A keretjáték markánsabb alapja lehetne az előadásnak, hiszen az anyai/előadói szerepet továbbgondolja az előadás: időnként egy nőt hallunk dörömbölni a terem ajtaján és azt kiabálni, „Gyere ki!”. A meghökkentő intermezzo – szintén jelzésszerűen – tágabb kontextusba helyezi mindazt, ami a színpadon történik, hiszen Szabó szólója nemcsak az elmúlás teljességében soha fel nem dolgozható traumájáról szól, hanem arról a (színházi létezéshez szorosan tartozó) félelemről is, hogy a „valódi” élet másutt, „odakint” van, a (próba)terem falain túl; nem ott, ahol a nyomok esténként szétfoszlanak a semmibe.

Fotók: PORT.hu, Puskel Zsolt
Fotók: PORT.hu, Puskel Zsolt
Az est második darabja, az Ardai Petra workshopja alapján készült Nem emlékszem, hogy így neveltek volna ugyancsak költői életleltár Tünet módra, vagyis a listát egyszerre szervezi a személyes és a statisztikai igazság iránti igény. A társulat tagjai – Szabó Réka, Szász Dániel, Gőz István, Furulyás Dóra – a színpad frontjára tett, hetesével növekvő számok mögé állva fogalmazzák meg a különböző életkorhoz kötődő problémáikat, kétségeiket. A frappáns mondatok idővel karaktereket és élettörténeteket rajzolnak: míg például Szász Dani korai éveit a tornasor iránti gyűlölet, később a táncos szakmához kapcsolódó kérdések uralják, addig a langaléta Gőz István a soványsággal küzd rendületlenül, majd az évek múlásával az első, második, harmadik nagy szerelmével való szakításokról tudósít. De hallunk mondatokat a szőrtelenítés apró-cseprő gondjairól, a gyerekvállalás félelmeiről, az alkotói pályáról, munkáról és munka(hely)nélküliségről, nyugdíjról, díjakról, válásról, az emlékezet megroggyanásáról. 

A dramaturgiai forma egyszerű, mégis rendkívül gazdaggá teszi az érzékeny arány, amely a személyes kijelentésekben felmutatja az általánosat. Több mint felmutatás ez, inkább egy közös tér megnyitása. Hiszen ahogy az élőbeszéd egy ponton felvételre vált, a mondatok érintkezéséből is egy éntől független, szabad monológ születik, amelyben a nemhez és életkorhoz fűződő problémák közti határok átjárhatóvá válnak, és oldják egymás elszigeteltségét. Az is az oldás szép mozzanata, ahogy a Tünetesek a táncból a közönséghez fordulnak, és a Voksból ismerős szavazószerkezetek segítségével minket hoznak vallomásos helyzetbe. A közvélemény-kutatásnak álcázott önismereti tesztben olyan eldöntendő kérdésekre válaszolunk, mint hogy meg fogunk-e halni, tudunk-e élni szex nélkül, sínen van-e az életünk, tudjuk-e, mi a szerelem, éreztük-e valaha cikinek a szüleinket. A táncosok elemzik, kommentálják az olykor vicces eredményeket, majd megkérdezik, hogy szeretnénk-e, ha meghajolnának. Megszavazzuk, hogy ne, és ők sikerrel állnak ellen a mozdulatnak – többször is.
Szerző: Varga Anikó
Alkotók és előadók:  Szabó Réka, Furulyás Dóra, Gőz István, Szász Dániel
Fény:  Szirtes Attila