Elgondolkodtam azon, hogy a függetlenség lehet-e esztétikai minőség. Természetesen beszélünk független szellemről, amely közeli rokona az önállóságnak és az eredetiségnek. Ilyenkor a kiszámíthatatlanság kerül játékba, amely a művészi siker egy eleme lehet. De könnyű belátni, hogy a függetlenség viszonyfogalom; a függetlenség függ valamitől, ha mástól nem, attól, amitől el akar oldozódni – amitől független.

Vannak független kulturális intézmények. De ha olyan újságcímeket olvasunk, hogy a független színházak létét fenyegeti az állami támogatás befagyasztása, akkor elgondolkodhatunk azon az ellentmondáson, amelyet ez a mondat magába foglal. A színházak léte a következő dolgoktól függhet: a piactól, a mecenatúrától, amely lehet állami vagy magán-mecenatúra, s attól a valamitől, amit az előbbieken túl vagy azoktól függetlenül életformának nevezhetünk. A legtöbb színház ezek valamilyen kombinációja, s amit független színháznak nevezünk, az viszonylag kevéssé profitorientált, finanszírozása feltételébe pedig különös nyomatékkal beleérti vagy megköveteli, hogy művészi autonómiáját, szabadságát érintetlenül hagyja.

  A megrendelések, föltételek, ideológiai előírások, politikai és/vagy személyes alávetettségek nélküli mecenatúra vívmány, amelyet sok nagy színházi korszak nem ismert. Molière színháza nem volt független a közönségtől, s végképp nem az udvartól, a Napkirálytól, aki beleírt a darabba, akinek bölcs belátására alapul a Tartuffe happy endje, s akinek a parancsára még Alceste, a mizantróp is hajlandó lenne elismerni, hogy Oronte szonettje jó. Ezek ismert dolgok.

A modern polgári demokrácia normál-állapotában a művészi szabadság tisztelete alap-érték. A szabadság árát, a XIX. századi bohémia nyomorát a kulturális mecenatúra olyan intézményrendszere szüntette meg, amely már beépítette szerkezetébe a művészi autonómiát. Én dolgozom, Isten tartozik fizetni – mondja a modern művész. Vagy amit Petri György mondott: „Tartsanak el, és hízelegjenek, / de ugyanakkor hagyjanak békén, / küldjenek pénzt postán. / Azt is unom, hogy hízelegjenek. / Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán, / amit én majd véletlenül megtalálok. / Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, / hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam / valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. / Irassák rám a házukat, és haljanak meg.” A mecénás pedig – ugyancsak normál-esetben – igen messzi került attól, hogy bármilyen tartalmi feltételt szabjon támogatásának.

Magyarország viszont ettől a normál-esettől kerül egyre távolabb. Az elmúlt három évben jól megkülönböztethető két korszak. Az elsőben az állam meglepő érdektelenséget mutatott a kultúra iránt, a forráskivonások nem – vagy csak kevéssé – voltak tartalmilag, politikailag értelmezhetők, s ez talán abból táplálkozott, hogy az első Orbán-adminisztráció nagyszabású kulturális tervei (Nemzeti Színház, nemzeti film, stb.) nem jártak semmilyen kimutatható pragmatikus politikai haszonnal. Várható volt azonban, hogy ez nem marad így, a tehetségtelenek összeesküvése – különösen, ha egy-egy tehetséges áll az élére – nyomásgyakorló csoportot képez, s ebben a presszióban a kialakuló állami világnézeti elkötelezettséghez való alkalmazkodásnak döntő szerepe lesz. Ma illik valamilyen a parlament által elismert egyház rítusa szerint hívőnek lenni, valamint bezárkózni a nemzeti hagyományba.

Ha majdnem pontosan két évvel ezelőtt azt mondhattam, hogy „nincs kultúrharc”, mert nem mutatkoznak egy államilag preferált alternatív kultúra körvonalai, amelyre hivatalosan nagy összegű fogadásokat kötnek, ma már ezt nem mondhatom, noha képességes aktorai még a művészet számos területén – például az irodalomban – nem mutatkoztak. Az irodalmi kánon átírására azonban megjelentek a kísérletek, s ezek apró, bizonytalan léptekkel hivatalos tekintélyre is szert tettek, például a tankönyvek egyelőre csekély jelentőségű újraszerkesztésével és főképp nagyjelentőségű egységesítésével. Működik az önkormányzati magánszorgalom is: teszem azt Batsányi János szülővárosában arról az erdélyi grófról, Wass Albertről van a városi könyvtár elnevezve, előtte mellszobrával, akinek egy néhány napos bállal egybekötött hadi menekülésen kívül semmilyen kapcsolata nem volt sohasem Tapolcával.

Ami a színházi világban történik, az laboratóriumi méretekben és tisztaságban jeleníti meg azt, ami nagyban a világnézeti elkötelezettségű, privát alapítású művészeti akadémia feljogosításával és feltőkésítésével a magyar művészet egészének ellenőrzésére és finanszírozással való jutalmazására és büntetésére készül. A folyamat legfőbb kárvallottjai a bizonytalan státuszú, intézményesen nem beágyazott független színházak, amelyeket könnyebb megfojtani, mint a kőszínházakat.

Ha a helyzet nem változik, azaz az Orbán-kormány nem marad a magyar történelem és kultúra katasztrofális – és persze csak hosszú folyamatban begyógyítható – epizódja, akkor mindazok a művészetpolitikai küzdelmek, amelyeknek érvrendszerét a polgári demokráciák normál-állapotából vesszük, utóvédharcnak bizonyulnak, és föl kell készülni az önfinanszírozó, államilag nem támogatott függetlenség modelljeinek kidolgozására. Egy világnézetileg nem semleges állam csak tehetetlenségi nyomatékból lehet a független művészet mecénása. E tehetetlenség jelentőségét persze nem szabad alábecsülni. Ezt saját példából is tudom, hiszen a Nemzeti Kulturális Alap folyóirattámogatási rendszere – eltekintve néhány anomáliától, például a Magyar Teátrum című havi reklámújság tavalyi abszurd túldotálásától – egyelőre nem változott, s a kis hatókörű, keveseket megszólító folyóiratok – például a Holmi – működésének egy részét továbbra is minden intervenció nélkül támogatja. De hosszú távon nem számítanék rá.

Sürgősen el kell kezdeni gondolkodni új magatartásformákon. Ha nem tesszük, a függetlenség fogalma a marionettbáb függetlenségére fog hasonlítani. Ahogy ugyancsak Petri megírta Marionett című rövid versében: „kívül minden köteléken / himbálódom mintha kötélen / talpam alatt a levegő”.