Bár a művész, Vincze Ottó (rá egyébként nem jellemző módon) készített erős kritikai/politikai olvasattal is bíró installációt – de csupán egyetlenegy munkát, a debreceni Déri Múzeum 2012-es Et lettera – képeket írni, szavakat rajzolni című csoportos kiállítására. Kritikáját maga a hihetetlen összegből „felújított” (valójában kiállítási szempontból menthetetlenül elgányolt) tér hívta elő. A legkevésbé elrontott, kör alakú kupolatérben bemutatott munka (Relatív szerencse) nem kizárólag a konkrét helyzetre, hanem a hatalomnak a képzőművészettel kapcsolatos, a múzeumokat/kiállítóhelyeket ellehetetlenítő mechanizmusára reflektált: míg középre a spontán elhajított, hatalmas dobókockákból összeálló, egyfajta kockajátékra emlékeztető tárgy-együttest helyezett el, a négy ülőpad plüss huzatára a múzeumi alapfunkciókat jelölő szavakat – megőrzés, publikálás, gyűjtés, kiállítás – írta fel. Mégpedig hamuval – ez az új technika köszön vissza a Molnár Ani Galériában bemutatott kiállításán.  

A két teremben elhelyezett tárgyegyüttes ugyan első pillantásra nem kapcsolódik egymáshoz, de számos finom szál mégis összeköti őket. Az első installáció két fellógatott és hatalmas tengeri hajózási bójából, illetve az alattuk kirajzolódó, hamuba írt szövegből áll. Maguk a kék bóják áttételesen a vízre utalnak, továbbá a művész olyan korábbi munkáira, melyekben kitüntetett szerep jutott a víznek mint láthatatlanul megidézett anyagnak. A vékony pálcikákra állított poharak (Esőváró, 1997), a teremfalba beszúrt, csukott esernyők sora (Lehet, hogy esni fog?, 2008), a síkra merőleges, tizenöt méter magas és kötelekkel felosztott virtuális úszómedence (Víz alatt énekelni, 2010), a térben lebegő mentőgumik (Kognitív mentés, 2010), vagy a több méter magasan  „szétszórt” színes bóják (Pionír lendület, 2011) – anyagtalanul is hordozzák a vízhez kapcsolódó képzeteket. (Mellesleg ez az egyik olyan szimbolikus jelentésekkel terhelt őselem, amely a leginkább kötődik az élet körforgásához, a születéshez és a halálhoz.)  

A bójákon egy-egy piktogram látható: a magasabbikon egy lángoló szív (a keresztény ikonográfiában ez az Isten iránti odaadó szeretet jelképe), míg a másikon a franciakártyák egyik „színe”, a pikk (amely egy harci eszközt, a lándzsát ábrázolja sematikusan). A két forma gyanúsan emlékeztet óriásira nőtt biliárd golyókra. Bár a tengeri bójákat angolul ütközőbójáknak nevezik, a szakrális, szellemi, az állandóságot hordozó és az anyagi, az „ördög bibliájának” vagy a forgandó szerencsének kitett világ nem ütközik egymásnak, hiszen ártatlanság nélkül nincs bűn, teremtés hiányában nincs pusztulás és halál. 

Egyrészt erre utalnak a bóják alatti, a Bibliából kölcsönzött szavak, a Creatio és az Ex nihilo – a szellem, amely testet ölt az anyagban, az erő, amely megzabolázza a káoszt –, másrészt előhívják az egyik legismertebb, a művészre (mint teremtőre) használt metaforikus képet. Viszont azt sem árt észben tartanunk, hogy már magával a leírással (és az ebből fakadó értelmezéssel) szükségszerűen elveszítünk valamit a mű komplexitásából, mint azt az egyik munkájában szereplő szöveg is állítja: „Művészetről beszélni annyi, mint víz alatt énekelni.” 

Vincze Ottó m űveinek másik (bár korántsem az egyetlen) jellemzője a betűk, szavak és talányos szövegek gyakori használata. Például az egyik, 2008-as videójában a kezére felvitt mondat (Mossa meg vízben) oldódik fel az áztatás következtében, egy 2006-ban készített, kétcsatornás videoloop-jában (Szájról szájra) pedig a nyelvére helyezett szavak egymásutániságából bontakozik ki egy versként is interpretálható szöveg. A második termet egyetlen ilyen szöveges mű uralja, de míg a bóják esetében kitapintható egy általános olvasat, e szintén két alkotásból álló installáció nagyon is személyes: egy gyászmunkát látunk. A fehér (az egyes vallásokban a gyász színét is jelölő) vásznon egy hiányos, bár ismert (Pál apostolnak a Korinthusbelieknek írt első leveléből származó) mondat olvasható: „nem hal meg soha”. A kimaradt szó – a szeretet – általános, és mégis egyedi jelentését erősítik fel a hamuval beszórt betűk és a vászon előtt/alatt elhelyezkedő hamumező. Nem hiszem, hogy csak azok számára „érthető” rögtön e mű, akik látták közeli hozzátartozójukat testileg és mentálisan leépülni, hosszasan szenvedni, majd meghalni, vagy maga is részt vett az ápolásában – ha mégis tévedek, mindenkinek ajánlom Michael Haneke Szerelem című filmjét. A művész az édesanyját veszítette el – látjuk is kettősük, a fotózó fiú és a tolókocsiban ülő anya árnyékát a teremben látható másik műben. A videóban ezután hosszasan egy vakító fehér (hát)teret látunk, majd néhány másodpercre felhangzik a 364. zsoltár („Ments meg, Uram engem az örök haláltól!”) kezdő dallama. 

Mégis, a ki nem mondott, le nem írt és ezáltal a befogadóban előhívott szó teszi igazán megrendítővé ezt a művet – a szeretet, amely örök. Bár akár hiszünk egy magasabb rendű, a létezés értelmére választ adó entitásban, akár nem, végül mindannyian porrá és hamuvá leszünk.