Szigethy Anna és Koronczi Endre kiállítása a Kiscelli Múzeumban
2013.03.18.

A nemtelen anyag megnemesedésének és az átlényegülés bűvészetének kétszeresen is lettünk tanúi a Fővárosi Képtár kiállítótermeiben. Két éppen beérett képzőművész külön-külön celebrálta a maga mágiáját. P.SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Volt egyszer - még a romantikus kilencvenes évek Műcsarnokában - egy kiállítás, amelyben korunk fontos brit képzőművésze, Tony Cragg állított ki egy szivárványszínű installációt. Ilyennek képzeltem Titánia palástját a Szentivánéji álomban. Villódzott, irizált és a legmagasabb teremben a kromatikus színskála valamennyi árnyalatát terítette szét mindannyiunk gyönyörűségére. Az installációhoz egészen közel hajolva aztán kiderült: a palást minden egyes darabkája, hímzése, fodra, ékköve szemétdombról rekvirált törött műanyag-cserépből állt. Kempingtermosz csavarmenetéből, fröccsöntött mikiegér füléből, karburátor-fedőből, lufi-cafatból, összenyomott pillepalackból. A gyönyör maradt. Csak zavarral tetéződött. A két benyomásból pedig létrejött az a kisülésben végződő feszültség, amelyet az egyszerűség kedvéért katarzisnak nevez az esztétika.

Álmodozás - fotósorozat
Álmodozás - fotósorozat

A nemtelen anyag megnemesedésének és az átlényegülés bűvészetének kétszeresen is  lettünk tanúi a Fővárosi Képtár kiállítótermeiben. Két éppen beérett képzőművész külön-külön celebrálta a maga mágiáját.

Szigethy Anna Nők, portrék, pongyolák címen nem csak korábbról ismert „nem-hely” fotográfiáit, azaz különös ismertető jegy nélküli, „még csak nem is randa” tájfelvételeit, „az utca átlagába” hangsúlytalanul belesimuló bambuló női zsánerfotóit, a női lét mély lehetetlenségeit és lehetetetlen mélységeit prezentáló videóit, továbbá egy bársonnyal bevont konyhai enteriőrt állított ki. (Talán túl sokfélét is. Higgyen magában! Olykor egy és emlékezetbe égő munkával erősebben el tudná mondani meglátott világát, mint amikor kipakolja az egész bőröndjét.)

Mert hát olvasom DLA-disszertációjában iskolája titkát, azaz világról vallott nagyon markáns véleményét: „Ezek a helyek és nem-helyek mindenfajta politikai, identitásbeli és szimbolikus konfliktusokat hordoznak, amelyekre a művész reakciója lehet cinkos részvétel, rajongás, egy objektív, neutrális megörökítés vagy provokáló magatartás.” Helyben vagyunk. Szigethy elérkezett a fölsorolt lehetőségek közül az utolsóhoz, azaz rácsodálkozott a „nem-hely”, „nem-tárgy”, „nem-ízléses holmi” végtelen banalitásban hullámzó és megjegyezhetetlenül közönségek dolgok halmazára, abból kiemelt egyet (kiemelkedett abból egy) – humora, exhibicionizmusa, szemtelensége okán - és akarva-akaratlan maga mögé utasította a többit.  Fölmutatott huszonöt virágmintás, steppelt, műanyag pongyolát.

Nők, pongyolák
Nők, pongyolák

Körülbelül úgy tett, mint Duchamp a vécécsészével, Warhol a leveskocka-dobozzal, s persze Cragg a műanyag-szeméttel. Ez a huszonöt otthonka – külön-külön társadalmilag stigmatizáló, széptanilag értéktelen, ár-érték szempontból bóvli – pedig tette a magáét. Megindított fantáziát, szóra bírt kultúrantropológust, csodálattal vegyes protesztet váltott ki a „pongyolasághoz” akár csak lazán kapcsolódó közönségből.  Félreérthetetlenül üzente: panelfalak közé szorított cifra nyomorúság és az agyonsóvárgott biztonság jegyesek. Mint tőke és fasizmus József Attilánál, csak sajnos és vesztünkre és ráadásul itt és így még mulatságosak is.

Koronczi Endre valamikor rajzolgatott és festegetett, akár az emeleten kiállító képzőművésztársa. Nem lelte benne sokáig örömét. Úgy a kilencvenes évek második felében hagyott föl a tradicionális technikákkal, és fotóval, videóval, tárgyinstallációkkal követte a nyomhagyás lehetséges formáit. Tette és teszi mindezt abban a korban, amikor a nagyvilágban tizenöt perc hírnév mindenkire vár (már megint Warhol), és amikor idehaza legitim módon elfogadott törvényeket visszamenően tesznek semmissé emlékművekkel, életművekkel, történelmi értékrenddel egyetemben.

A kiscelli kápolnaromban – e legszebb magyar kiállítótérben – persze szó sincs efféle utalásosdiról, a kedves nézőre van bízva az értelmezés. Itt csak nejlonzacskókról van szó. Polimer göngyölegekről, amint a videó-installáció tanúsága szerint százféleképpen viselkedik, sőt, éppúgy élettani osztályokba sorolhatók, mint tette azt hajdan Linné vagy Brehm. (Álljon itt egy-két különösen sikerülten nevesített pszeudo rendszertani egység, pl. a tengeri szárazhoblony, a paradicsomi bodalelke, a hurubamelléki gisztelő stb., mint a szerző szóalkotó költői erudíciójának „nyomhagyó” bizonyítékai.)

Ki van találva az egész, a „mediatizált” ötlet életképes, a verbalizációra kötelezett kurátori munka működik, de húsz forintot (a közértben fizetendő csomagolás átlagolt árát) se érne meg a koncepció, ha a hajóban nem szerelték volna föl az apró ventillátorok által széllel bélelt, és spotlámpákkal megvilágított tasak-sort.

A tasak-sor pedig lidércként imbolyog, sárgás-kékes-rózsás árnyalatokban emlékeztet holt lelkekre, kísértő szellemekre, földi létünket transzcendens hatalmakkal összekötő daimonokra. Szép teljesítmény ez a kukákban és konténerekben végző, újrahasznosíthatatlan veszélyes hulladékról.

Úgy esett, hogy idén koratavasszal a pongyolák és nejlonzacskók látomássá növekedtek. Bármiből lehet bármi.

Régi barátom mondta volt: egy kerti  törpe: giccs. Tíz kerti törpe: ficam. Száz kerti törpe: stílus. Hozzáteszem: ezer kerti törpével és nejlonzacskóval nagy és gyönyörűséges zavarokat is lehet okozni.