Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HANGOK A MAGASBÓL

Preljocaj: Annonciation + Helicopter / Trafó
2013. febr. 28.
Angelin Preljocaj társulata hatodik alkalommal jár Magyarországon: ilyen jelentős alkotó, ilyen jelentős társulattal ritka, hogy hasonló rendszerességgel tenné nálunk tiszteletét – kivált Franciaországból, ahonnan manapság sokkal kevesebb táncelőadás érkezik hozzánk, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.
Annak a gazdag időszaknak, az 1980-as évek végétől kezdődő évtizednek számos, emblematikus alakja volt Magyarország vendége, mégpedig fénykorában, pályája csúcsán. A Dominique Bagouet-tól Christine Bastinig, Odile Duboctól Claude Brumachonig hosszan sorolható, impozáns névsorban a francia tánc aranykorának nagy alakjai látogattak el a vasfüggöny, majd annak romjai mögé. E hullámban érkezett ide először 1994-ben az akkor harminchét éves Angelin Preljocaj társulata is, mégpedig vezetője tízéves alkotói jubileuma idején. 
Az első vendégjáték programja hitelesen vezette be itthon a Preljocaj-védjegyet: az Hommage aux Ballets Russes című esttel a koreográfus Szergej Gyagilev legendás társulata előtt tisztelgett. A programban három remekmű, A rózsa lelke, a Parádé és a Menyegző 1989 és 1993 közt született Preljocaj-változata került a Fővárosi Operettszínház színpadára, honnan néhány száz méterre, a Magyar Királyi Operaházban a legendás együttes géniuszai egykor maguk is felléptek. 
Preljocaj nem volt a francia moderntánc-forradalom „szabályos” részese: a klasszikából érkezett, ahhoz erős szálakkal kötődött és kötődik, munkásságát annak alapjaitól járta és járja be ez az örökség. Művészetét egyedi szintetizáló képessége, széles látóköre, műveltsége teszi egyedivé és sokrétűvé. Preljocajnak komoly dolga van a tánc-, de általánosságban, a művészettörténeti múlttal: folyamatosan izgatja és inspirálja, táplálkozik belőle és továbbgondolja, befogadja és átadja, mindeközben ízig-vérig mai alkotó. 2002-es második magyarországi látogatásukkor folytatott beszélgetésünk során így fogalmazott: „Roland Barthes-nak van egy számomra fontos kulcsmondata: ’nagyon régóta elutasítom azt, hogy modern legyek’. E kijelentés egyszerre szól arról, hogy voltunk már modernek, tehát tudjuk, hogy mit jelent, illetve arról, hogy nem modernnek kell látszani, hanem valami olyat kell csinálni, ami mi magunk vagyunk, ami a bensőnkből fakad. A modernitás nagyon gyakran akadémikussá válik: ha nagyon törekszünk rá, pont az ellenkező véglethez jutunk.”
A klasszikus tanulmányai után New Yorkban, Merce Cunninghammel, majd hazatérése után a fájdalmasan fiatalon, most húsz éve elhunyt Dominique Bagouet-val dolgozó, albán származású Preljocaj munkásságában számos a kettősség, az ütköztetés: a hagyomány és az innovatív útkeresés, a szelídség és a kegyetlenség, az – átvitt értelemben is – intim, szakrális csend és a vad, profán és nyers dübörgés, a meghitt és a kietlen. 
A kísérletező alkotó olyan, kivételes rangú társulatoktól kapott felkérést már az 1990-es évek legelején, mint a Lyoni Nemzeti Opera (Rómeó és Júlia), a Párizsi Garnier Opera (Park), vagy a Nancy-i Opera (Fehér könnyek). Igazi úttörő, elszánt útkereső, aki pályája kezdetén elmélyülten tanulmányozza a japán no-színházat és negyedszázad alatt kísérleti táncfilmek sorozatát hozza létre, bemutatót tart az Avignoni Fesztiválon, vagy épp a marseille-i börtön sétaudvarán.
A Trafó – Kortárs Művészetek Házában fellépő Ballet Preljocaj kiváló táncosai az alkotói oeuvre két emblematikus művet mutattak be: az Annonciation (Angyali üdvözlet) című kettős nem sokkal a társulat első, tizenkilenc évvel ezelőtti budapesti vendégjátéka után született. A Helikopter keletkezési éve 2001 – ebben az évben Preljocaj két zenei géniusszal is együtt dolgozott. Daniel Barenboim volt Tavaszi áldozatának zenei vezetője (a berlini Staatsoperrel közösen létrehozott művet a társulat 2002-es vendégjátékán mutatta be Budapesten), és ugyanekkor alkotta meg Karlheinz Stockhausen Helikopter-vonósnégyesére hatszereplős táncművét, a szerzővel együttműködésben.
A kanadai kortárs zeneszerző, Stéphane Roy Crystal Music című alkotásából és Vivaldi Magnificatjából szerkesztett, hangsúlyos csendekkel tagolt zenei szövetre alkotott Annonciation az angyali üdvözlet történetét dolgozza fel: a kétszereplős mű színpadképe (melyet ugyancsak a koreográfus tervezett) végletekig letisztult és jelzésszerű. A sötétbe burkolózó, tágas tér közepén terrakottaszínű téglalap a játék helye, a felületet két oldalról derékszöget bezáró grafitszürke hasáb keretezi (a műnek a Trafó honlapjáról is elérhető táncfilm-verziójában – egyebek mellett – a tér és a jelmezek színei eltérők). 
A nyitó képben ennek szélén ül a Máriát alakító táncosnő, akinek arcára fejgép sejtelmes fénye vetül. A fiatal női arc megkapóan dereng fel a sötétség tengerében: a fényfolt fokozatosan tágul, majd feltárul előttünk a teljes szín. Preljocaj Máriája gyermekien fiatal és tiszta tekintetű táncosnő, orgonaszín ruhában, szőke fürtökkel. A hírhozó, Gábriel itt érett, határozott nőalak, sötétszürkében. A szikár térben játszódó alkotás előadói évszázadok angyali üdvözlet-témájú festményeinek jól ismert jegyeit-pózait jelenítik meg: a mozdulatok, idézetek gazdagsága szépen érvényesül a puritán keretben. Az Annonciation tiszta, keretes szerkezetével, művészettörténeti utalásokban gazdagon, sejtelmes finomsággal idézi fel a biblikus jelenetet, evilági és földön túli találkozását, a hír vételének pillanatát, kételyt és meglepetést, örömöt és extázist, az egyén vívódását. Preljocaj huszonöt perces szép, de kirobbanó erejűnek nem mondható kettősében a táncé, az intimitásé az abszolút főszerep. A darab elején és végén magában ülő, befelé, a láthatatlanra figyelő táncosnőről Cocteau Emberi hangja jut eszembe. A nőként megjelenített – angyalként amúgy nemtelen – hírhozóban megtestesülő üzenet itt szétfeszíti a magányt, de az egyedüllét visszatérő képe a roppant kihívásnak megfelelni készülő egyént a maga sérülékenységében ábrázolja. A hang pedig ebben az esetben emberen túli.
A Helikopter Stockhausen 1993-ban komponált híres és hírhedt művére született. A vendégjáték színlapja így fogalmaz róla: „nemhogy táncolhatatlan, de majdnem hallgathatatlan”. A mű (mely a szerző Mittwoch aus Licht című operájának harmadik felvonása) négy helikopterre és vonósnégyesre íródott és 1995-ben, Amszterdamban adták elő először. Hatása elképesztő, és nem csupán hallgatójára, de a modern zeneművészetre is. 
A négy rotor hatalmas és emelkedő dübörgése, a vonósok játéka és a németül számokat soroló emberi hang együttesen felkavaró, egyszerre alig elviselhető, mégis felemelő hangdzsungellé sűrűsödik. A Helikopterben a hódító, a szinte lehetetlennel birokra kelő Preljocaj mutatkozik meg, aki megkísérli bevenni, megmászni, legyűrni – de, természetesen nem meghaladni – Stockhausen különleges, az emberi befogadóképességet próbára tévő zeneművét. A nagy kérdés ugyanis az, hogy lehet-e ahhoz hozzátenni, tovább gazdagítani, egyáltalán, értelme van-e társművészként hozzányúlni? 
A felzakatoló, majd lelassuló és elnémuló forgószárnyak láthatatlan – ám szcenikusan megidézett – hatalmas árnyékában színre lépő hat táncos remekel a mű harmincöt percében. A Holger Förterer tervezte látványtól olykor eláll az ember lélegzete (ha a hangzástól még nem állt volna el). A padlón mozgásérzékeny, foszforeszkálón izzó sávok, melyek füstcsíkként bolydulnak meg és gabalyodnak össze, ha a táncosok rájuk lépnek. Máskor sakktáblát, vagy négyzethálót látunk, mely a játékosi léptek nyomán víztükörként rezdül meg, s csavarodik remegő fraktálokba. A táncosok lábai körül fodrozódó felület a tócsák felszínén kecsesen szaladgáló, hosszú lábú rovarok, a molnárkák pihényi súlya alatt „behorpadó” víz látványát idézi meg. 
A magasztos őrület hatalmas erőket felhasználó, alkalmazó hangvilágára Preljocaj nemes és elegáns, de olykor unalomba billenő koreográfiát alkotott. Meglepő a földet rengető zajban is előlopakodni képes pilledéssel szembesülni, mert az ember azt gondolná, a kettő nem fér össze, pedig mégis. Nagyszámú társulata (jelen állás szerint soraiban huszonhat táncost találunk) kiválóságainak játékát elragadtatással figyelhetjük, leköthetnek a látvány újabb és újabb fogásai (talán a legnagyszerűbb a táncosok talpa alá vetített, mozgásukat követő, apró helikopter-propellerek látványa a nevezetes optikai csalódással, az olykor elmosódott mozdulatlanságnak érzékelt mozgással). Összességében azonban kevés a maradandó mozdulat, a hosszabb távon is felidézhető és felidézendő sajátos és jellegzetes a táncműben. 
Preljocaj meghódította Stockhausen egyszerre zord és játékos művét, alkotói nagyságába vetett hitünk sem inog meg az est során, csak az valahogy az emlékezetesség bűvös tartományába nem hatolt be elég mélyen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek