Csak leszögezném, amit leszögezni voltaképp fölösleges: a kritikus – e sorok írója biztosan – azért lett kritikus, mert szenvedélyesen szereti a színházat, amit Ti csináltok, ugye. Nem büntetésből, nem mazochizmusból, nem egyéb – ideológiai vagy politikai – meggyőződésből lett kritikus, hanem csak ezért.

  És előrebocsátanék még valamit, mert tán nem fölösleges, noha nyilván tudjátok: „jó”, vagyis lelkes és lelkesítő kritikát írni sokkal jobb, mint az ellenkezőjét. Mert írni ugyan önmagában is jó – én legalábbis valószínűleg éppen úgy szeretem, mint Ti a játszást vagy a próbát. De leginkább akkor jó, amikor jó az is, amiről írunk.

Elmondom azt is, amit ugyan szintén tudtok, de egy másik szemszögből ismeritek: a színház tényleg varázsos dolog. Ahogy benneteket a színpadon, úgy bennünket (engem biztosan) a zsöllyében kap el a hatás, ragad magával az élmény – még akkor is, ha épp a fogam fáj, ha beteg otthon a gyerek, vagy ha alig látok a kimerültségtől. Ha van, ami elkapjon – ehhez sokszor elég egyetlen színészi pillanat –, akkor ragad magával az egész, és ennél jobb dolog kevés van a világon.

Egyikünk sem tévedhetetlen. Előfordul, hogy azért nem találkozunk – az előadás és én, a kritikus –, mert én vagyok alkalmatlan a pillanatra. Előfordul, hogy ti, vagy közületek valaki, vagy a rendező, vagy bármelyik alkotó.

De tudjuk – most indokolt a többes szám: mi, kritikusok tudjuk –, mikor nem jó az előadás. Sőt: tudjuk, hogy ti is tudjátok, sokszor előbb vagy mélyebben, mint a kritikus. Tudjuk azt is, hogy a „rossz” kritika rosszul esik, de tudjuk azt is, hogy a harag, a megbántottság mögött nagyon sokszor értés és egyetértés van.

A kritika: szolgáltatás. A nézőknek szolgáltatunk, nem pedig az alkotóknak üzenünk. Természetesen jó, ha az alkotók is olvassák, értik, elfogadják. Sőt, az is jó, ha mások is. De azért írunk, hogy hírét vigyük annak, amit csináltok: a színháznak. És hogy megőrizzük a múló pillanatot az időben – papíron vagy képernyőn.

Mostanáig föl sem merült, hogy a kritikai tevékenység alapja, origója ne az előadás, a rendezés, az alakítás legyen. Ahol színház van, ott a kritikusnak is helye van. És most úgy látszik, ezt a területet, ezt a viszonyt is célba vették; megpróbálják előre hitelteleníteni, politikailag minősíteni azt a kritikát, amit még meg sem született előadásról majdan írni fogunk. Ezzel sem kellene foglalkoznunk, elintézhetnénk egy legyintéssel, hozzátéve, mekkora hülyeség – csak hát ezt mostan épp az uralkodó politikai kurzus fölkentjei mondják, vagyis intézkedésekben, törvényekben, szabályokban és „személyzeti politikában” csapódik le ez a hülyeség.

De hiába minden próbálkozás arra, hogy kapcsolatunkat megrontsa; ennek sem ti, sem mi nem dőlünk be. Ha jó, amit látunk, jó kritika születik róla. Ha rossz, akkor rossz. És azért van-lesz így, mert az előadás jó, vagy mert az előadás rossz. Nem másért.

Ép elmével senki nem hiheti, hogy a kritikus világnézetet, politikai meggyőződést, hovatartozást, vallást vagy nemi identitást jutalmaz jó kritikával, vagy épp büntet rosszal. Nem jutalmaz és nem büntet: leír.

Ezt tettem eddig, ezt teszem ezután is. És nemcsak én, hanem ennek a portálnak, a Revizornak az összes kritikusa, és – szerintem joggal teszem föl – a többi orgánum kritikusai is. Ez a munkánk, ahogy a tiétek a színházcsinálás. És ugyanolyan békében, barátságban fogjuk végezni ezután is, ti is, mi is, ahogy eddig tettük.

Mert sem az ép elménket, sem a hivatásunkat nem adjuk. Lepattan rólunk minden próbálkozás. Ugyanis összeköt bennünket – titeket és minket – egy valami, ami fontosabb, mint a perc-emberkék hamis szólamai, fontosabb, mint a hatalmi harcok, fontosabb, mint a politikai ringlispíl utasai együttvéve: a színház.

Találkozunk hát, úgy, mint eddig, az előadásokon. És ha azon kívül is, hát nyugodtan nézünk egymás szemébe. Jó munkát, jó előadásokat!