Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DRÁGA VAGY NEKEM

Ábel az Újszínházban
2013. febr. 5.
A Nemzeti Kulturális Alap idei miniszteri döntése alapján 15.000.000 forinttal támogatja az Újszínház két előadásának megalkotását. Felkerekedtem hát, hogy megnézzem, mire költjük a pénzünket. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Mind tudjuk, mi zajlik az Újszínház körül, de nagyon kevesen azt, hogy mi zajlik odabent.  A bőkezű támogatás a minisztérium részéről kifejezetten kíváncsivá tett, s mivel a pénz felét egy már bemutatott előadásra, az Ábelre nyerte az intézmény, rögtön kaptam is az alkalmon, és elmentem revizorkodni.

Koncz Andrea, Varga Ádám, Vass György
Koncz Andrea, Varga Ádám, Vass György

Ami leginkább felkeltette az érdeklődésemet, az egy – számomra kevéssé ismert – befogadói magatartásforma volt. Az Újszínház közönsége – úgy tűnt – nem elsősorban az előadás esztétikai élvezete miatt érkezik. Két középiskolai és egy általános iskolai osztályt vezényeltek ide: a fiatalok látványosan kókadoztak, és a székek alá bújva facebook-oztak okostelefonjaikon.

A többi néző – eltekintve pár eltévedt embertől, akik vagy nem olvasnak újságot vagy nincsenek előítéleteik az előítéletekkel szemben – úgy tűnt, mintha a politikai hovatartozásának reprezentálására használná az Újszínházat. Az előadás szüneteiben oppozíciókat állítanak fel az itt készülő művek és az Alföldi-féle fertő között. A vendégkönyv olvasgatása is roppant tanulságos, az ember olyan gyöngyszemekre bukkanhat benne, mint: „A haza azé, aki teleszüli”. A bejegyzések nagy része persze az előadások színvonalát méltatja, s Isten áldását kívánja a folytatáshoz, de vannak számon kérő hozzászólások is, például: „Magyar ember nem eszik, beszél kalapban” vagy „Ha elkezdtünk valamit, fejezzük is be. Hol a Csurka-darab?”. Egyébként a Hatodik koporsó bemutatójának elmaradását illetően több vendégkönyves hozzászólás is elmarasztalóan nyilatkozik.

Varga Ádám, Kökényessy Ági
Varga Ádám, Kökényessy Ági

A fentiekből következik, hogy az Újszínház előadásaival kapcsolatban képtelenség a politikai aspektus kizárásával megszólalni, hiszen pusztán esztétikai megközelítésük is lehetetlen. Ezért döntött úgy nemcsak a Revizor, hanem sok más színikritikát is közlő orgánum, hogy ennek a színháznak a tevékenységével nem foglalkozik, hiszen már létrehozása is politikai aktus volt, a működése sem kevésbé az. Az Ábel esetében is elmondható, hogy a rendezési, a dramaturgiai és a szcenikai megoldások is ugyanarra az egy dologra törekednek: a befogadás politikai manipulálására. Mindez annyira nyilvánvalóan és leplezetlenül jut érvényre, hogy egy esetleges esztétikai megközelítés esélyt sem kap az életre, hogy úgy mondjam, abortálódik.

Mindezt egyébként az is alátámasztja, hogy az őrülten hosszú, dögunalmas Ábel harmadik felvonására is beülnek a nézők. A szegény diákok is: mondjuk, ők nem önszántukból, és vélhetőleg önszántukból nem is akarnak majd színházba menni most egy darabig. Mert az előadás tényleg unalmas, milyen is lehetne, hiszen nem szól semmiről, vagy hogy pontos legyek: elhallgatja a lényeget. A dramaturgia héroszi feladatot vállalt és teljesítette is: egy roppant árnyalt és rétegzett regénytrilógiát sikerült lyukas mogyoróvá varázsolnia.

Almási Sándor, Varga Ádám
Almási Sándor, Varga Ádám

Ábel ugyanis éppen a körülötte dúló román-magyar, magyar-zsidó, fekete-fehér, gazdag-szegény világi ellentéteit maga mögött hagyva próbálja megérteni a kérdések kérdését, hogy miért vagyunk a világon. Nem ítél, de többször ítélik őt az úton, ahol kíváncsian fordul embertársai, a különböző népcsoportok, tájak, utak és hitvilágok felé.

Pozsgai Zsolt rendezése viszont sajnos nem reflektál e filozofikus boldogságkeresésre: csak annyit ért vagy akar érteni az egészből, hogy román, magyar és zsidó. Az Ábel az országban című második rész eszes és bölcs zsidói itt vígjátéki karakterekké egyszerűsödnek; éppen csak egy kicsit tiszteletlen az egész, de a regénnyel összevetve szembeszökő a különbség. Halvány utalásokban jelenik meg az a regényben egyáltalán nem elhanyagolható részlet is, hogy Ábel be szeretne térni a zsidó közösségbe, s csak egy szerencsétlen baleset tántorítja el céljától. Persze, érthető, hogy ez itt elegánsan kimaradt: hogy is nézne ki az Újszínház színpadán egy székely fiú, aki zsidó akar lenni?

A legborzasztóbb mégis az a bizonyos húszperces utolsó felvonás. Az Ábel Amerikában ugyanis húsz percet kap az irdatlanul hosszú Ábel a rengetegben és Ábel az országban után. A trilógia harmadik része egyébként azért is kifejezetten fontos, mert Ábel itt megtalálja az élet értelmét vagy legalábbis egy számára elfogadható magyarázatot ez ügyben.

Almási Sándor. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Almási Sándor. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Az Ábel Amerikában a következőképpen fest Pozsgai rendezésében: egy füstös bárban, pöffeszkedő banktulajdonosok között hősünk vetkőző táncosnőkkel, a testüket áruló szépségekkel találkozik, és nem bírja a lelke. Vagyis ezt még nagy nehezen bírná, de akkor megjelenik egy transzvesztita, és ez végleg beteszi a kaput. Ábel őrülten rohan ki az előszínpadra és üvölt, hogy megállítsa ezt a beteg világot, mely bemocskolja az ő tiszta, hargitai lelkét. Bevallom, Pozsgai művészi szabadsága ezen a ponton még az előzmények után is meg tudott lepni. Ezek után már valóban szinte természetes, hogy a mű tézismondata („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) sem egy fekete fiú szájából hangzik el, ahogy a regényben, hanem beiktat az előadás egy új szereplőt, a szépségkirálynőt, aki persze belehal önnön romlásába, de szép. Ábel pedig visszamegy a Hargitára, és a világ visszaáll a normális kerékvágásba.

Alföldi Róbertet időről időre az a vád éri, hogy meghamisítja a drámatörténet klasszikusait. Hogy az újraértelmezés és a meghamisítás között mi a különbség, arra tökéletes példa Pozsgai rendezése, hiszen ő meg sem próbálja a művet értelmezni, hanem önkényesen kiemel és megváltoztat benne részeket, hogy megfeleljen saját ideológiai nézeteinek.

 A válasz pedig a „mire költjük a pénzünket” kérdésre röviden annyi, hogy értelmetlenségekre. Ebben az esetben a politika ad pénzt a politikának, hogy politikára költse. Nem igazán látom be, mi értelme van ezt a néptánccal és népzenével (vagy ahhoz hasonlóval) kísért, népviseletbe öltöztetett politikai demonstrációt művészetnek nevezni és egy színház falai közé zárni, hiszen ennél sokkal direktebb eszközöket is lehetne használni, és az Újszínház – látogatottságát tekintve legalábbis – nem egy világot megmozgató platform. Nyugodtabb lennék azonban, ha erre nem az én pénzemet költenék, mert nem értek vele egyet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek