Major Henrik, művésznevén Sicu, a Nagyszalontán, 1889-ben született művész hatvanhat esztendeje, 1948-ban hunyt el New Yorkban, elismertséget kivívott rajzolóként. S ha a gyűjtemény száznál több arcképét nézzük, személyek és alkotások kapcsán szinte kínálnák önmagukat a centenáriumok, jubileumok.

A Tevan-örökséget gondozó, éltető Tevan Alapítvány a társrendező Magyar Irodalomtörténeti Társasággal karöltve bő egy évvel ezelőtt 2012. december 1-én a Gödöllői Városi Könyvtárban tartott emlékkonferenciát. A tanácskozás számára friss bázist biztosított, hogy nem csupán a hajdani Tevan Könyvtár egyes köteteinek újramegjelentetését viseli szívén az alapítvány, hanem új sorozatot is indítottak, az eredetihez hasonló füzetes formában, szecessziós köntösben. Tavalyelőtt Tisztelet Örkény Istvánnak megjelöléssel bocsátották közre a 2×1 perces novellák gyűjteményét, a száz esztendeje született író tiszteletére. E sorozat nyújtja át az olvasónak a Gelléri Andor Endre novelláiból Gelléri Ágnes által összeállított Nekem szeretet kell című kötetet. (Társkiadó a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület.)

A Major Henrik panoptikuma nem ismeretlen az ínyenc könyvbarátok előtt. Időnként el lehet csípni antikváriumban (örömömre asztalomon itt az eredeti példányok egyike), van elektronikus hozzáférése, és korábban – ha nem is teljességében – napvilágot látott minikönyvként. Major termékeny kapcsolatot ápolt Tevan Adolffal, illetve a vállalkozásuk irányítását 1909-től átvevő fiával, Tevan Andorral. Elég arra emlékeztetni, hogy 1912-ben Karinthy Frigyes bemutatkozó, s mindjárt halhatatlan művéhez, az Így írtok tihez (ebből is rendelkezésünkre áll egy 1997-es facsimile) Dezső Alajossal együtt ő készítette az ironikus portrékat. Az a munka sietve mehetett végbe, mert nem egy magyar és külföldi író arcképe hiányzik. Viszont akad olyan rajz, amely a panoptikumban is visszaköszön (Kemény Simon).

Major 1911-ben már átütő sikert aratott színészábrázolásaival, a Komédiásokkal. Az írók, újságírók társadalmából száznál többen ültek modellt gyorsrajzaihoz (vagy örökítette meg őket más módszerrel). Ő maga – sorozatával általában elégedetten – csak azt fájlalta, hogy Babits Mihályt „hiába üldözte”. (Érdekes módon Babits-portré az Így írtok ti lapjain sincs.) Éppenséggel akadhat más is, akit hiába keresünk, például a karikaturisztikus fizimiskájú Tersánszky Józsi Jenő. Azonban a Major-panoptikum így is pompás arcképcsarnoka a százhat esztendeje indult Nyugat első nemzedékének, valamint a velük egy időben működő írói és újságírói karnak. A szerző persze tudta, hogy legtehetségesebb és legkevésbé tehetséges „áldozatai” között több klasszis a különbség, Egy kis conférance című előszavában mégsem erre helyezte a hangsúlyt. A hírnév is számított, de – mint írja – azokat kapta irónvégre, akiknek „kívánatos, jó fejük van”. Számunkra a legfontosabb információ pedig az: „Megkérdeztem, aláírattam mindenkivel, mit szól a saját karrikaturájához. Amelyik író nem tud írni, három keresztet rajzolt alá”. Az utóbbi élc úgy igaz, hogy néhányaktól csak névaláírást sikerült szerezni vagy csenni. Akiktől azt sem, azok nevét Major kanyarította alá.

Ketten-hárman morogták meg tükör-torzképüket – indulat nélkül vagy önironikusan. Összesen három hölgyíró nyert bebocsátást, leginkább ők sértődhettek volna meg. A kislányosnak mutatott Lányi Sarolta kevésbé, a Wagner-énekesnőként ható Nil (Dapsy Gizella) inkább, a korabeli Budapest egyik legrosszabbul öltözködő-piperézkedő asszonyának tartott Kaffka Margit a leginkább, ám ők sem tették.  Íme, néhány jellegzetes hitelesítés, kisebbektől és nagyobbaktól: „No jó! Hiszen az örökkévalóságnak úgyis mindegy” (Elek Artúr); „Tudassák kiméletesen szegény édesanyámmal” (Harsányi Zsolt); „Az állam én vagyok” (Miklós Jenő); „Karinthy Frigyes – használat után”; „Hová meredt el szép szemem világa?” (Tóth Árpád).

A kötet egységes grafikai tónust képvisel, ábrázolástechnikai egyszerűsége ellenére mégis változatosnak hat. Nem meglepő, hogy számos gyorsrajz esetében megszámlálható, hány – harminc vagy annál is kevesebb – vonallal adta vissza egy-egy író karakterét Major. Szembeszökőek és erőteljesek a rajzok nem kis hányadán eluralkodó satírozott részek, fekete tömbfelületek. Szemgolyót, szemöldököt, hajzatot, szakállt, kravátlit szívesen dolgozott ki ebben az erőteljes formában. E téren a „fekete embernek” tartott, papos ruhában járó – s végül is tragikus sorsú, öngyilkos – Osvát Ernő profilja a legtökéletesebb: foghíjas nevetése közepette is önmaga gyásza a lehunyt szemű, szemüveges férfi. Ady fekete haja, fekete szeme is sötéten lángol (de lágyabb orca, mint az Így írtok ti-beli riasztó maszk). A könnyedebb rajzok sorában Sebők Zsigmond szinte olyan, mint elhíresült mackóhőse, Heltai Jenő Kossuth-díja és halála évében, 1957-ben sem lehetett öregesebb, mint itt, a Móricz-kép (melyet az alany körülményeskedve kommentált – „Fotografia, vagy eposz” ez a rajz, vélekedett –) bármely albumban az érdemes, érdekes személyiség-tanúsító munkák között szerepelhetne. A sok jó regimentjében is élhely illeti meg az idegesen mozgékony Balázs Béla-, az ördögien szögletes Csáth Géza-, a fáradttá lényegült Ignotus- és a gyerekrajz-technikájú Salgó Ernő-skiccet.

Kosztolányi Dezső ábrázolása talán nem sikerült telibe. Azt írta oda: „Nem ismerem”. Mint a könyv előszavának írója, természetesen ismerte Major Henriket, s (nem tudjuk, a szöveg papírra vetésekor már látta-e saját karikatúra-mását) azt állította: „A rajzoló kissé ellensége minden arcnak. […] Idealizál: azaz csúnyít”. Lehet az idő múlásának, a tárgyszerűbb utóidejűség hatásának tulajdonítani, hogy ma alighanem szívélyesebbnek, megbocsátóbbnak érzékeljük az arcképcsarnokot, mint a kialvatlan, hajnali figurának láttatott Kosztolányi. Jó lenne hinni ugyanakkor, hogy a „kaján, fájdalmas, ördöngős” Major Henrikben „a régi párisi rajzolók géniusza” parázslott: Toulouse-Lautrec, Willette, Léandre, Pascin tehetsége. (Az első kivételével még nem voltak akkor „régiek”, hiszen javában éltek.)

A könyv mint könyv egykor rászolgálhatott a kritikára, mivel az oldalpárok véletlenszerűek, sok szempár „néz ki” a lapról, fejek fordítanak tarkót egymásnak (de ettől, továbbá a sokféle kézírástól vonzóan nyüzsgő is a körkép). A hasonmás Major Henrik panoptikuma Békéscsabán a Szent-Györgyi Albert Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium Tevan Andor Tanműhelyében készült. Nem tudatja semmi, hogy mikor, (azt is csupán „rejtve”, mely kiadói műhelynek köszönjük a panoptikumot), s ki a hasznos (2007-re datált) jelen kori utószó szerzője.  A szívderítő kis könyvként igazán olcsónak mondható kötet manapság, 2014-ben „hazaér” közénk. A kiadvány egy filológiai kérdést is feltesz (melyre a Tevan Alapítvány minden elismerést megérdemlő képviselői egyelőre nem tudtak választ adni): a másolat egy aláírt példányról készült, ám hogy ki lehetett az eredeti Major-panoptikum önmagát névaláírással megjelölő egykori tulajdonosa, nem silabizálható ki. Ide-oda lapozgatva az ábrázatábrák között tessék tehát vissza-visszatérni a belső címlapra, hátha ez az aláírás is megfejthető.