Katharina Klar, Claudius Körber |
Kafka három, töredékben maradt regénye közül ez utóbbi kevésbé ismert, talán ezért is szokták harmadikként aposztrofálni, noha keletkezésileg a legelső volt. 1912-ben kezdte el írni, első fejezete, A fűtő 1913-ban önálló novellaként meg is jelent, majd 1916-ig dolgozott a szövegen. Halála után ezt a regényt is Max Brod szerkesztette és adta ki a jelenleg ismert formájában (1927), valóban harmadikként. A sorrendiség kérdése azért lehet fontos, mert az Amerika tényleg kicsit más: hangoltságában derűsebb, világlátásában reménykeltőbb, történetszövésében akciódúsabb, képiségében levegősebb, elbeszélés-technikájában filmesebb. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Kafka sikertelen írói karrierje és nehéz sorsa ellenére mégiscsak eljutott ide, s az életműnek optimista a végkicsengése.
Jan Thümer, Claudius Körber, Fábián Gábor |
A regény főhőse az alcímben kallódó fiúként megnevezett Karl Rossmann, akit szülei egy cselédlány-szerelem miatt Amerikába küldenek. Az ígéret földjére hajózó tizenéves fiú sorsát a tapasztalatlanság irányítja, ami főleg a fiatalságából adódik, s csak áttételesen az idegenségéből. Egyrészt fordított, másrészt „semleges” fejlődéstörténetet látunk. Az érkezéskor a fűtő jogai mellett öntudatosan kiálló (később e tulajdonságát „elfelejtő”) Karlt váratlan szerencse éri, amikor kiderül, hogy van egy gazdag nagybácsija, ám a jólétet ugyanilyen gyorsan és érthetetlenül veszíti el. Megkezdődik a lecsúszás – a szerző és az elemzők által is gyakran hivatkozott dickensi előkép, Copperfield Dávid kalandjaihoz hasonlóan. (Györffy Miklós újabb fordítása ezt a motívumot emeli ki Az elkallódó fiú címet adva a regénynek.) Miközben egyre balszerencsésebb események történnek meg vele, sokszor talányosan kikacsintó példázatként csak a megismert világ lesz egyre durvább, ismerősebb, a beavatás szempontjából a főhős „érintetlen” marad. Lényegi személyiségváltozáson nem esik át, mindvégig ugyanolyan naivan és optimistán, bár egyre ügyesebben küzd az életért folytatott harcban. A XX. század elejének abszurd pikareszkjében Karl Rossmann fokozatosan távolodik az amerikai álomtól, és kerül közelebb a(z európai) valósághoz.
Jelenet az előadásból. |
Kafka képzeletben tette meg ezt az utazást, soha nem járt Franciaországnál és Észak-Itáliánál messzebb. Olvasmányélményei (pl. Benjamin Franklin önéletrajzi írásai) alapján Amerikából – a regény világában hangsúlyos „új” motívumokként – a tágasság képzete, a szokatlan perspektívák, valamint a technicitás ragadták meg leginkább a fantáziáját. A cselekmény mozgatója a helyváltoztatás, a menekülés lehetségessége illetve lehetetlensége. Az Amerika nemcsak írástechnikailag épül fel zárt, ám motivikus és narratív elemekkel egymáshoz kapcsolódó epizódokból, hanem a szabadság és a bezártság állapotainak a szerkezettel azonos ritmusban történő ellentételezése tematikailag is felszámolja az egység-, teljesség-, befejezettség illúzióját. A főhős egyre távolabb kerül New York kikötőjétől – míg tekintetünk függőleges irányú mozgása a hajó gyomrából irodaházak ablakaira, erkélyekről utcákra, lentről építkezési emelvényekre, tornyokra irányul, vízszintesen koncentrikusan táguló körökben haladunk. Amint Karl kikerül vagy elmenekül pillanatnyi helyzetének rabságából, a bizonytalan, labirintusszerű kényszerpályákról (országutak, idegen városok, vasúthálózatok) újabb és újabb mikrovilágokba csöppen bele (hajó, a nagybácsi háza, idegenek villája, Hotel Occidental, Brunelda tetőtéri lakása, világszínház).
Jankovics Péter, Stefan Suke |
Hogy a szabadság illúzió, azt Kafka (illetve a szövegváltozatot alakító véletlen) egy allegorikus kerettel is megerősítette: a hajóablakból a fiú először a szabad szelekben és napfényben fürdő Szabadság-szobrot pillantja meg, de annak kezében nem fáklyát, hanem kardot lát, amely kép ugyanúgy a végítéletet vizionálja, mint a záró fejezet színházi toborzójában az oszlopokon álló trombitás angyalok és doboló ördögök. Az Oklahomai Természeti Színház – ahová mindenkit várnak és bebocsájtanak, ahol mindenki a maga helyére kerül és révbe ér – maga is álomszerű, túlvilági hely, mintha nem is az 1910-es évek Amerikájában, hanem az első világháború előtti vagy a második utáni Németországban, vagy Wim Wenders Berlinjében lennénk. Hogy a nevével a múltját is hátrahagyó fiú az újonnan felvettek csoportjával csomagok nélkül milyen vonatra várakozik és hová tart a fenyegetően közeli hegyek árnyékában, azt a regény nyitva hagyja. Még a befejezés pozitív vagy negatív kimenetelét illetően is megoszlanak az értelmezések – maga Kafka a naplójában az utóbbira hivatkozott.
Katharina Klar, Jankovics Péter, Claudius Körber |
Nem öncélúan soroltam a regény fő jellemzőit: Bodó Amerika-rendezése ugyanezekre a pillérekre épít. Először is „tisztességesen” végigmegy a történeten, a fejezetcímeket elidegenítő effektként krétával feliratozzák is a díszletfalakon. Az epizódokban a rendező szemezget a cselekményből (dramaturg Christian Mayer és Veress Anna): többnyire egyszerűsít és elhagy, ugyanakkor kiemel motívumokat, felnagyít szituációkat, továbbír részleteket. Ilyen a nagybácsi gyárában tett látogatás tömegmunka jelenete, amely A Mester és Margarita szerkesztőségét juttathatja eszünkbe. Vagy a Hotel Occidental nyitó jelenete, amikor fordított perspektívából, egy portásfülke túloldaláról, mint afféle bábszínházi kereten át szemléljük az elvonulókat (pincéreket, különös párokat, kalitkába zárt meztelen nőt, bűvészt, szülést stb.). Ezek a jelenetek önálló szkeccsek, amelyekben felfüggesztődik a történet szempontjából érvényes idő – céljuk az itt és most jelenvalóságára is reflektáló, tiszta szórakoztatás. (Lásd a munkások drum ’n bass magánszámát a villanyóránál, amely a főszereplő bizarr gumiláb-táncában ér véget, vagy az egyenlőség elvét a gyakorlatban is megvalósító örömzenélést, amikor Karl felvételt nyer a színházba.)
Claudius Körber |
Ilyen pl. vagy az éjszakai zongorázás, amikor a semmiből elősétáló Mack, Jankovics Péter peckesen laza alakításában ritmusra dönti meg szado-mazo ihletettségű babáját, vagy a lovaglóóra, a tornaszer-bakot szivarral megülő Tóth Simon Ferenc rövidke, ám annál stílusazonosabb magánszáma. A fregoli szerepekből kitűnik Szabó Zoltán sértettségében is zömök fűtőjének vásári magyarsága és Fábián Gábor Robinsonjának ír szakállból felépített agresszív flegmasága. Jan Thümer nyakbehúzottan tudálékos angoltanárként marad emlékezetes, Pető Kata kádban fetrengő Bruneldaként, aki mintha egy Lynch-filmből realizálódott volna a meztelen valóságba, a testi függőségek látszat menedékében (Asyl – olvassuk a vérfeliratot a kádon) egyre idegesítőbben követelőző kéjnő, maga is tehetetlen marionett. Claudius Körber telitalálat a főszerepben: kisfiús érzékenységgel testesíti meg az eredendő ártatlanságot, élénken értő tekintete bármikor képes a másság, a Másik kiszolgáltatottsága feletti szorongás felkeltésére. Akkor is, amikor forradalmi lendülettel szónokol az igazság védelmében, amikor meztelenre vetkőzik, de megzavarja magányát egy bimbózó szerelem, vagy amikor erkélyeken egyensúlyozva cseveg a K-ként bemutatkozó orvostanhallgatóval, akivel együtt lógnak fejjel lefele a csillagok alatt, majd nyakába kap egy jó kis esőt.
Fotók: Lupi Spuma. Forrás: Schauspielhaus Graz |
Ezzel a gesztussal Bodó az előadás cselekményével párhuzamosan kibontja annak a színház-metaforának az értelmezését is, amely a regény záró fejezetének központi motívuma. Az előadás végén a Nagy Oklahomai Színházba Negro néven felvételt nyert Karlt fekete takarás-dobozzal zárják körül, így a totális színházból a „magán-színházig” jutunk. Abba az egyenlőség alapú társulati létezésbe, amelyben egyrészt nem érdekes az ember múltja, képzettsége és nemzetisége, másrészt mindenki a képességeinek megfelelően vesz részt a közös alkotásban, amelynek felszabadító erejével a színház betöltheti hivatását. „Veszélyes üzem, itt minden megtörténhet” – halljuk zárásként a kafkai mondatokat, s valóban, újabb varázslat következik, ezúttal a semmiből. Mert szemfényvesztés és cirkusz az egész színház (lásd a trükköző Liliomot vagy a Szentivánéji bűvész Puckját, aki fel is bukkan a Hotel Occidental portáján) – és színész, bohóc, zenész, idomár, artista benne minden férfi és nő.