A Dohány utcai seriff / Füge és Kaposvári Egyetem (Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház)
2012.12.31.

Fénytől fokozatosan megfosztani egy színháztermet művészi és technikai értelemben sem különösebben nehéz. De nyolcvan percnyi vaksötét után okot, jogot, módot találni arra, hogy újra legyen világosság: hatalmas kihívás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A Füge és a Kaposvári Egyetem együttműködésével színre, azaz sötétre vitt dokumentum-összeállítás, melynek szövegét a rendező, Mohácsi János a színészekkel közösen válogatta és szerkesztette egységbe, a legnagyobb szabású történelem-fogyatkozást, a holokausztot avatja tárgyává. Az előadás egész tartamára kiterjedő fényvesztés a megjelenített esemény tragikuma által kiváltott jelképes döntés, mely szimbolikus tartalmai és felkavaró morális vonatkozásai ellenére elsősorban színházi jellegű, és színházi következményekkel jár. A történelmi sötétséghez Mohácsi Jánoséknak meg kellett alkotniuk a színházi sötétséget. Sötét egy részben – ez A Dohány utcai seriff műfaji meghatározása.

Rainer-Micsinyei Nóra, Boros Anna. Fotó: Bánfalvi Eszter
Rainer-Micsinyei Nóra, Boros Anna. Fotó: Bánfalvi Eszter
A forgatókönyv híres rendező híres filmjének (Claude Lanzmann: Shoah) mozzanataitól Kossuth-díjas író (Konrád György) emlékező bekezdésein át egyéni emlékekig és zsidó viccekig sokféle forrást alkalmaz. A nem is mindig poénos, esetleg hátborzongató viccek szerepe – a fekete humor –, valamint a szavak felhasználásának ismétlő módozatai a legérdekesebbek. Nem drámai mű, amit hallunk, noha dramaturgiája és motívumhálója felidéz drámákat (például a Lebovics Miksa név – véletlenségből csupán? – a holokauszt-tudattal többször is foglalkozó író, Kornis Mihály Halleluja című darabját, melyben így hívják a bolygó és bolygató „örök zsidó” nagyapát).

A játszóhelyre boruló generálsötétben, a hagyományos vizuális (színházi) elemek szinte teljes redukciója folytán az akusztikus effektusok mindegyikének érvénye megnövekszik. Az elhangzó mondatoké is. Szerkezetében és terjedelmében nem hibátlan (kissé hosszú, kissé bicegő), ám a különleges produkció számára maradéktalanul alkalmas, amit hallunk. A közreműködő, már ismertebb, illetve még Kaposváron tanuló fiatal színészek nem egyformán képesek bánni artikulációjukkal, a szövegfolyam azonban megrendítő térélmény keretében indukál gondolati-lelkiismereti nagy utazást. A sötétségben a hangok uralják a teret. Így feltűnőbb a szótévesztés, a csak árnyalatnyit is elsikló hangsúly, akárkitől eredjen. (Mintha a bemutatón a nyolcvan perc utolsó negyedében több lett volna az apró vétés, saját koncentrációjától fáradtabb egy-egy orgánum.)

Kovács Márton, Mohácsi János, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella
Kovács Márton, Mohácsi János, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella. Fotó: Rainer-Micsinyei Nóra
Nem rádiójátékszerű e szokatlan hangszínház, és korántsem csupán hangszínház. Saját testünk töredelmének váratlan próbatétele, már-már szégyene, hogy előbb-utóbb, tradicionális nézői státusunk biztonságát lassan elvesztve minden tagunk súllyá válik. Hallucinációk támadnak a feketeségben ülőre, kételkedik abban, mit s honnan hall. Cipőtalpak nyikorognak? Láthatatlan testek súrlódnak felkarunkhoz? Árnyak surrannak a ránk csukott ajtajú, ablaktalannak érzett terem sötétjében, talán épp attól kezdve, hogy az emberekkel zsúfolt, a haláltáborba tartó vagonokról esett szó? Látni véljük, amit nem látunk, nem láthatunk? 

A hallucinációk víziók körvonalait is kirajzolják a voltaképp közössé lett és tett emlékezet örvényeiből. Mohácsi János rendezése a szem számára követhetetlen mozgásban tartja az előadást, az előadókat, az egymástól elszigetelt – karnyújtásnyira ülő –, éji magányosságuk szorongatottságában egymásra utalt nézőket. Vajon a sötétségbe fojtott interpretáció szelíd, suhanásos álomszerűsége lehetne-e sebzőbb, keményebb? A négy-öt megoldással élő, variatív interakció sarjaszthatná-e még önmagát? Nem könnyű a válasz, mert bármennyire is az egyedi esemény színházi mibenlétére összpontosítunk, tudatunk másfajta működésre is ösvényeket keres magának. Emlékezet, felejtés, fohász, káromlás, békélés, vitázás kavarog a szívben. Különleges élmény: nem lehetünk nem szolidárisak azzal, azokkal, aki(k)nek szeméből a láthatatlanság oltalma alatt kicsordul a könny. A rejtett sírás, a zsebkendő morzsolása páratlan személyességében és őszinteségében is egy színielőadás színi eleme.  

Bánfalvi Eszter. Fotó: Rainer-Micsinyei Nóra
Bánfalvi Eszter. Fotó: Rainer-Micsinyei Nóra. Forrás: PORT.hu
Mohácsi mellett Kovács Márton komponista a társalkotó. Tengermélyi, füstként szálló, zsibbadó, felhangosodó dallamok működnek aláfestésül, majdhogynem megszakítatlan, a szöveggel koszorúba fonódó zene jelenlétét adva a mű vizualizálódó hang-testéhez. A zene ugyanúgy sokfelől áramlik, töredékesen érkezik, amint a zsidó szenvedéstörténet fejezet-repeszei is hol innen, hol onnan hasítanak az estébe.

A történelmi emlékezés felemelő és felelős színházi ünnepe, jelen idejű, cselekvő tanúságtevése A Dohány utcai seriff. Az utolsó szó elhangzását követően mécsláng gyúl, s csak e lángocska hívására, lassan derül ismét komoly fénybe a színházterem, Mohácsi András a teret környező képeinek fegyelmezett mértani formáit és barnás-fehéren sávozott színeit kínálva a szemnek – mert az első világosság-pillanatokban nem könnyű egymás tekintetét keresnünk. 

A színészek, akik a hangszereknek is hangot és arcot adtak az arctalanságban, s meggyújtották a mécset: Boros Anna, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella, Rainer-Micsinyei Nóra, Keresztény Tamás, Béli Ádám, Deák Péter, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Takács Nóra Diána.
Alkotók:  Mohácsi János, Kovács Márton, Mohácsi András,  Játsszák:  Boros Anna, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella, Rainer-Micsinyei Nóra, Keresztény Tamás, Béli Ádám, Deák Péter, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Takács Nóra Diána