Arra a kérdésre, hogy létezhet-e objektív, a valóságra koncentráló attitűd ez ügyben, a Bodó Viktor rendezte Anamnesis című előadás egyértelmű nemmel felel. Sokkal inkább két egészen szubjektív nézőpontot különböztet meg. E két radikálisan eltérő és egymásnak feszülő aspektus a betegek külső és az orvosok belső világa, amiket a rendezés mediális eszközökkel határozottan elkülönít egymástól. 

Dankó István, Szabó Zoltán, Kovács Lehel

A társulat mindkét oldalt igyekszik dokumentarista módszerekkel megközelíteni: az előadásszöveg felépítése nagyrészt olyan történetekből indul ki, melyeket a nézők előzőleg felhívásra küldtek a Katona József Színháznak és a Szputnyik Hajózási Társaságnak. A rendezés a történeteket rengeteg távolságtartással kezeli, abszurd gegparádéba oltja, hitelességük pedig abból adódik, hogy mélyen összevágnak saját félelmeinkkel. És ahogy az előadás erre pontosan rámutat, frusztrációinkat valójában nem a magyar egészségügy körülményei okozzák elsősorban, hanem az emberiséggel egyidős rettegés a visszafordíthatatlantól.

Czukor Balázs boncmestere például a halál megtestesítőjeként jelenik meg, mozgása kígyószerű, és sötét hangon beszél arról, hogy szenvedélye a munkája. Aztán, mint egy kvízműsorban, egyenként nyitogatja a hullaház hűtőjének ajtajait, hogy megtalálja a rendezőt játszó Mészáros Béla halott anyját. Azt talán mondanom sem kell, hogy a mama holtteste persze nem kerül elő, viszont minden egyes kinyíló ajtónál felsír a Queen Bohemian Rhapsody című dalának odaillő része: „Mama, I don’t want to die, I sometimes wish I’d never been born at all”. Közben pedig jogosan merül fel bennünk is a kérdés: „Is this the real life?”

Hay Anna, Lengyel Ferenc, Lajos András, Szabó Zoltán

A valóság egy másik, ám ugyancsak szubjektív képe jelenik meg az alkotók terepmunkájának köszönhetően. Az előadást megelőzően ugyanis a színészek maguk is közelebb férkőztek a mentősök, orvosok és ápolók világához, betekintettek az Országos Mentőszolgálat, a belgyógyászat, a baleseti sebészet munkájába. Nehéz lenne azt megállapítani, hogy mindez milyen közvetlen hatást gyakorolt a színészi játékra. A befogadás szempontjából viszont fontos a tudat, hogy a színészek előzetes tapasztalatokkal rendelkeznek, játékukat, kimondott szavaikat mélyíti és hitelesíti ez.

A kórházi dolgozók munkájáról az előadás magukat a kórházi dolgozókat is megkérdezi, amivel mintegy aláhúzza a színpadon folyó kaotikus világ relatív, sokszor sztereotípiákra épülő voltát. Az időről időre megjelenő videó-bejátszásokon a gyógyszerésztől a mentőorvoson át egészen a patológusig válaszolnak egészségügyi szakemberek, történeteket mesélnek súlyos balesetekről, a halálról és annak elfogadásáról, a rossz hírek közlésének súlyos próbatételeiről, és arról, hogy ők maguk miként dolgozzák fel saját tehetetlenségüket.

Fábián Gábor

A videó-bejátszások valóságos szereplői éles párbeszédhelyzetbe kerülnek a színpadon megjelenő gonosz, érzéketlen, öntelt clown-figurákkal. Egyik pillanatban önkényes uralkodóknak látjuk őket élet és halál fölött, majd a következőben a mindennapok hőseinek. A legsikerültebb jelenetek talán éppen azok, amikben az előadás az orvosok esendőségére reflektál. Ilyen Lengyel Ferenc és Szirtes Ági kettőse, amiben a mentőorvosnő ex-férjéről tudja meg, rákos. Igazán nincs szükség itt sok szóra, értik egymást, orvosok. Lengyel Ferenc inkább a frankhitelről, a gyerekről és a kutyáról beszél, de a daganat szónál egy teniszlabda gurul át a színen, az áttétnél pedig egy vödör vasgolyó ömlik a térbe. Szirtes ezután kétségbeesetten próbálja összeszedni őket, de mint kiderül: „teljesen hiábavaló volt összeszedni ezt a sok csapágygolyót, úgyis mindjárt jön még egy vödörrel”.

 

Fotók: Kékes Szaffi. Forrás: Katona József Színház

Az előadás tere a mindünk által jól ismert esztéká-enteriőr: egy régi, letűnt kor itt maradt emlékhelye, ami van, akinek azért gyanús, mert akkor még nem élt, van, akinek meg épp azért, mert igen. Üveg-gyógyszeresszekrény, keretükből kihulló ajtók, vonalas telefon, egy olyan lift, hogy az ember inkább lépcsőzik, káosz és fejetlenség, értelmezhetetlen rendszer. A kórház labirintusának otthonos háttérzaja pedig a kávégép búgása.

A kulcs a színház és a kórház között az útját vesztve bolyongó rendező figurája. Mészáros Béla szereplőből válik a furcsa, összefüggéstelen jelenetek irányítójává. Az előadás kezdetén még egy színpadon berendezett kórházat látunk, mely az előadás végére átalakul egy kórházban berendezett színházzá. A kór- és színházi zenekar a Bye Bye Life című All that Jazz-klasszikust játssza az utolsó jelenetben végeérhetetlenül hosszan. Amikor már azt hinnénk, hogy végre vége a számnak, a refrén még ötször megismétlődik. És ez egyébként kiterjeszthető az egész előadásra is, mert a rengeteg vicces jelenet idővel olyan csömört indukál, hogy az embernek már nevetni sincs kedve. A konzekvencia pedig legyen az, hogy a dolgok általában nem akkor fejeződnek be, amikor épp számítanánk rá, vagy amikor szeretnénk. Ja és szünet sincs.