Takács Katalin |
S akkor már ott áll a pódiumon egy fekete bőrdzsekis izgalmas nő, vörös loboncos hajzuhatagával, és mindjárt jönnek, ömlenek a szavak is, záporoznak a képek, úsznak a verssorok, felszikráznak a töredékek. Majd történetek hangzanak fel, súlyos és könnyű, megcsavart történetkék, finom novellettek, fanyar, ironikus tálalásban. S mindezt még megfűszerezi Takács Kati az ő utolérhetetlenül meleg altjával és csibészes mosolyaival, humorral, meditatív interpretációval, vad kifakadásokkal, dacos női felcsattanásokkal, nehéz csendekkel meg elkomoruló megzuhanásokkal, és a békebeli szalon nézőjét már-már elringatja a sok delikát ingerforrás, s aligha marad érkezése figyelni arra, hogy a szomszéd asztalkánál vajon min tűnődhet két decens hölgy.
Widder Kristóf |
Lírai szkeccsek hangzanak föl, epikus betétek, mini-elbeszélések, nedvdús és szarkasztikus életképek, szenvtelennek tetsző tűpontos leírásokkal, dús életismerettel, a szemlélődés, a rezignáció kristályos lenyomataival. Bevezetődünk egy fiatal lány öntudatra ébredésének stációiba, a gyorsan változó női test birtokbavételébe, a szexus rejtelmeibe; pillanatokba, epizódokba, elillanó hangulatokba, a külvilág és a viharzó lélek összevillanásaiba. Az érzelmes utazások masszív zárlataként végül valódi dráma zúdul elénk, karácsonyi szerelmi háromszög, amelyben a gyanútlan feleség még angyalhajért küldi elcsigázott férjét, s a szerencsétlen balek csapodár férfi meg aranyszőke hajszálakat kap ajándékba a szeretőtől, csillogó sztaniolba csomagolva, és aligha képes összelogisztikázni a zsúfolt karácsonyi délutánt és szentestét, miközben a gyerekek, a nagymama, a feleség, a szerető, s önnön viharvert lelkiismerete között cikázik reménytelenül.
Mizsei Zoltán, Widder Kristóf, Takács Katalin. Fotók: Éder Vera, Kováts Dániel |
És ne feledkezzünk meg a muzsikusokról, Ágoston Béla szaxofonfutamairól, leheletfinom és visszhangosan sustorgó hangszerbe-fúvásairól, édes fuvolahangjairól, hegedűszólóiról, kacskaringózó furulyadallamairól és énekéről, s a fémes csilingelésről sem, amivel megidézte egy meghitt karácsonyi ünnep idilli hangjait és riadalmát. Mizsei Zoltán szintetizátorból elővarázsolt hangokkal zongorát, csembalót és ki tudja még hányféle hangszert keltett életre. S miközben egy „nyugati” kiküldetésen részt vett kétgyermekes anya orvos-barátjával abszolvált félrelépésének érzékeny históriáját követhettük nyomon, majd regényes kalandját egy próbafülkében felejtett-fölkínált piros sállal, a zenészek gunyoros zümmögéssel aláfestették, eldudorászták a hetvenes évek csúfondáros idilljét, léghiányos kelet-európai atmoszféráját. A jelenbe kanyarodó bájos tanmese meditációra késztető csattanóval zárult; a mozdulatokban kísértő múlttal, mélyre süllyedt privát történelemmel és önvizsgálattal.