A mesék az emberiség tapasztalatainak a legkevésbé életre vetíthető tanulságait tartalmazzák. Nem a mai világunkat teszik érthetőbbé, sokkal inkább az ebben való jártasságunk bizonytalanságait szűrik át az évszázadokon átnyúló valószínűtlenségeikkel. Riasztanak és akár félelmet kelthetnek bennünk, hiszen ezeknek a régi koroknak a szokásai, törvényei, hiedelmei valamiként mégis elérnek hozzánk. A csábítás vagy bűvölet révén ejtenek rabul; a mese sablonjai, a korlátolt világlátás mitikus ereje teszi számunkra kényszeressé, hogy akár a tőlünk teljesen idegen helyzeteket, morbid alakokat is világunk színpadára képzeljük egy-egy történet erejéig. 

Ezek az írói találmányok a legkevésbé sem érintik a befogadó művekben való zavartalan elmélyedését, hiszen a történeteket elbeszélő személyek kiléte semmiféle gyanút nem kelt az olvasóban, vagy ha mégis, az a művek kibontásának, az elbeszélések belső hitelességének nem lesz akadálya. Darvasi lendületesen, a korai romantikát megidéző eleven láttató erővel ír, a csodák, a végzetre, a sors kikutathatatlan fordulataira szánt írói matériái nem bonyolultabbak, mint egy szalvéta használata, amellyel az olvasó letörölheti a lírai anyaggal puhán felduzzasztott elbeszélések minden tanulságát. Ez nagyon vonzóvá is teszi elbeszéléseit, hiszen nem akar a történelmi tárgyú novelláiban a mának üzenni, megmarad a kor magából kilátni képtelen ethoszánál. 

A kínai tárgyú, a bibliai eseményeket megidéző történetei variációk a történelemre. Júdás egy magát sem értő kisiparos, akiben a krisztusi tanítások nem hagynak mélyebb nyomokat. Malkus és A sírásó pedig a Brueghel-szerű Ikarosz-kép problematikáját feszegetik, amennyiben ezeknek az elbeszéléseknek a fontosabb szereplői nem az események középpontjában állnak, hanem sokkal inkább csak a színtéren véletlenül átsétáló mellékszereplők. A buddhista példázatokkal megszakított elbeszélések hősei is alatta maradnak a mindent felülíró távol-keleti esztétikának, a művészetben való gyönyörködés tárgyai mindenkor emberszerű, racionalizálható, de a legkevésbé sem aktuális problémákkal telítettek. A középkori elbeszélések hősei is mesebeli, tehát a realitáson túlmutató események elszenvedői. A Szegény Henrik című elbeszélés kis hősnője, Zsófia Müller beleszeret a szomszédos birtokosba, aki nemes lelkű lovag, kimenti a szülők zsarnoki hatalmából, ám a keresztes háborúból súlyos betegen megtérve, már csak szétrohadó testének maradékát adhatja szerelmének. A sors a betegség, a börtön, a vak rajongás formájában alakítja életüket.  

Asahar, a spanyol költő korán belátja, hogy költészete végzetszerűen telepszik rá a művei témájául választott alakokra. Ha nem ír többé, akkor sorstalanná teszi az inkvizíciótól agyon kínzott szomszédjait, ha ír, akkor beteljesíti a már megfogalmazott végzetszerűséget. Harminc, börtönben elszenvedett év után tér haza birtokára, s kétséges, miként is lehetett volna hűbb önmagához, ha felvállalja feladatát, vagy eltűrvén a szenvedést, meglakol némaságáért. Mindenkire valamiféle szerep hárul, Peppo Krisztus kései megtestesülése lesz, amikor a híres festőnek modellt áll, a művészet azonban nem a külsőségekre, hanem az átélt szenvedésekre kíváncsi. Ahogy a középkor színpadias eseménnyé avatta a kivégzéseket. A tökéletesség felé vezető útjukon, ahol feltűnnek a kereszténység legádázabb lovagjai, Jaufre Rudel provanszál költőbe botlunk, aki ezt az elérhetetlen szerelmet a valóság síkjában szeretné beazonosítani. 

Darvasi a végtelenségig kiszínezett történeteiben, néhol kissé giccses teátrális jelenetezéseiben mindig arra kíváncsi, hogy a múlt miért nem ér el hozzánk. Tanulságai megrekednek bizonyos eszmetörmelékeken, a figurák nem képesek a mai ember valóságba ágyazott kérdéseire válaszolni. A provanszál költő szerelme az általa személyesen sohasem látott jeruzsálemi királynőbe, az eszmények vak útját jelöli ki. A jelen tragédiáival szemben, amelyek a történések okait kutatva, mint a Ha Wanger ferdébben tartotta volna haldokló hősei, akik egy közúti baleset áldozataiként próbálják beazonosítania a helyzetüket, nem képesek már megtalálni a trauma előtti énjüket, csak kapirgáló agyvelők a rájuk zuhant szerencsétlenségek szemétdombján. Ilyen A szomszédom halála öntörvényű elbeszélője is, aki épp ezekkel a halmozottan önkioldó gyanúsításokkal lesz önkénye diktatórikus időrémévé, aki csábításként feltételezi a jelent, és agresszióként a megoldásokat, úgy lép át a gyanakvása szülte képzeteken, hogy már átgázolt a szomszéd, magát emberként gyakorolni képes önképén. 

A hangszín, a mesék fonalának csavarásai, az egzotikus helyszínek, és a jellemek tónustalan egyoldalúsága nemiképpen Horváth Viktor nagysikerű történelmi regényével tarthat rokonságot (Török tükör). A témák sokfélesége pedig az olvasó azon gyanúját erősíti, hogy Darvasi ódzkodik egy-egy korszak, drámai szituáció mélyebb kibontásától, mindig a különöset, a rejtélyeset kutatja, az emberi szenvedélyek valós dinamikájától távoli területeken bóklászik, nehogy a történetei a mai kor igazságaitól sápkórosan elvérezzenek. Az egyes mesék pedig szerkezetileg és a vélt mondanivaló szentenciaszerű megfogalmazásaiban elidegenítik az olvasót, hogy maga találjon kulcsot ezekhez a történetekhez. Így csak kissé bágyadt tetszetősség utóízeivel lesznek gazdagabbak, a nagy felismerés egyszerűen elmarad. A stílus mesterkélt emelkedettsége, az abszurditások kitaposott fordulatai nem engedik a hősök intim közelébe az olvasót. A különféle kultúrák és a moralitás relativitása, az esztétikai síkok párhuzamos jelenléte talán a legnagyobb kioltó erővel bír. Ami a távol-keleti történetekben az irracionális tudás, a bibliai mesékben a ráció felett álló hit, a mai történetekben pedig mindezek vegyülékeként, de a hozzájuk nem szervesen kapcsolódó abszurditás más-más fának a gyümölcsei. Nehéz közös nevezőre találni bennük, a mesélőkedv kevésnek mutatkozik arra, hogy mindez egyetlen könyv keretein belül megfelelő kapaszkodót nyújtson a saját korlátolt értelmével megáldott olvasónak.