A rendezvénysorozatot nyitó Best of BUTI-est az intézmény volt és jelenlegi diákjainak az iskolában készült legjobb munkáiból válogatott. Aki ez alapján „iskolás” produkciókra gondol, nagyot téved, hiszen az itt készült darabok évről évre szélesebb körben is megmérettetnek (lásd Lábán-díj), s zömmel meg is állják a helyüket, akár a legjobb hazai koreográfusok munkáival való összehasonlításban is. A Budapest Tánciskola nem produkciós ház, de rendületlenül ekként viselkedik – s jól teszi. Most már csak arra kéne valami működő stratégiát kitalálni, hogy az értékes(ebb) munkák ne tűnjenek el végleg a süllyesztőben két, esetleg három teltházas előadás után.
A Best of BUTI ezen az áldatlan állapoton is enyhített valamelyest. Sokféle íz, zamat keveredik az estén, ugyanakkor egységesen tiszta, jó levegőjű az összkép. Kezdetnek mindjárt egy csalafintaság: ha nem tudnánk, hogy Bakó Tamás, Kelemen Patrik, Molnár Csaba és Petrovics Sándor közösen jegyzett, …járásomat és nyugvásomat című darabja Dienes Valéria emléke előtt tiszteleg, könnyedén táncrekonstrukciónak hihetnénk. De a mozdulatművészeti erények kidomborodása mellett van egy apró, árulkodó jel. Azok a pillanatok, amikor ebbe a már-már elviselhetetlenül súlyos fennköltségbe – a fehérbe öltözött férfiak szertartásos, kimért, méltóságteljes vonulásába, amit még a Mizsei Zoltán által élőben recitált 138. zsoltár is megemel –, hirtelen bevillan az esendőség. A táncosok egyénként, megtörve a szinkront, mintha hirtelen összecsuklanának valami súlyos teher alatt. Ez szokatlan, gyanús, rendszeridegen – de emberi és szép.
Az est következő opusa, a 9-es, az iskola legrégebbi darabja: táncolták már 2 x 9-en, cserepes jukkával az egyik táncos helyett, kézben tartott 150 wattos reflektorokkal – talán még koncepció kitalálója, Angelus Iván sem tud két azonos változatról. Afféle programtánc ez, a programzene mintájára, ami valahol BUTI-s tűzkeresztség és beavatási szertartás is egyben. A struktúra (kilenc fénykör) és a zene (Gabrielle Roth) állandó, új tartalommal pedig mindig azok töltik meg, akik éppen táncolják. Ezúttal háromszor három fiatal hölgy (elsőre csak öltözetükben különböznek egymástól) „fut versenyt” a rendszertelennek tűnő rendszerben felbukkanó fénykörökkel és a zene lüktető ritmusával, s bár csupán hét perc a teljes időtartam, a hirtelen megmutatkozások és eltűnések pazar útvesztőjében így sem tűnik vázlatosnak, szegényesnek a koreográfia.
Cuhorka Emese Nem dorombol, csak a testében érzem című koreográfiájáról hosszabban írtam már (lásd itt – a szerk), de most, másodszori nézésre tűnt fel igazán, mennyi irónia, mennyi finoman elejtett geg lapul meg az előadásban. Ez a darab is attól él igazán, mint sok más BUTI-s alkotás, hogy miközben rögzített mozgásanyagot látunk, mégis úgy hat, mintha a játék improvizatív lenne, és ott helyben születne meg, a szabadság érzetének minden rejtett és nyilvánvaló gesztusával. Némi tömörítés azonban feltétlenül előnyére válna, mert időnként kissé céltalanságba sodródik időnként a mindenen átsugárzó nagy igyekezet.
A Haidau viszont pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell, és még a fent említett frissesség is ugyanúgy cirkulál benne. Minél többször látom (élőben másodszor), annál jobban szeretem szuverén, szerves, rakkolós rendszere miatt; igaz, a Farkas Zoltán Batyu és tanítványainak közös gondolkodásából született darabnak volt ideje érni próbatermen kívül az utcai performanszok során is. Az (ős)forrás egy pásztortánc, botoló, de annak is csak néhány motívuma, amely vándorútra kel és szabadon ötvöződve más stíluselemekkel újrastrukturálódik egy végeredményében ízig-vérig kortárs, felszabadult és energikus táncdarabban.
A Haidau beszédes példája annak, hogyan születik újjá a hagyomány a ma élő fiatal alkotónemzedékben – ha engedjük. És ez nem póz, nem megjátszás, nem utánzás, hiszen azok a fiatalok, akik alkották és táncolják, talán most hallottak életükben először néptánc-szakszavakat, most tanulták meg, merre van Gyimes, kik az adatközlők, és mi is az a haidau. Mégis belső (lélek)játékká vált bennük mindaz, amiről egyébiránt lehet, hogy a legeslegautentikusabb színpadi néptáncelőadás láttán sem derengett volna bennük semmi, mert hiányzott a testtapasztalat. S akkor máris a táncházmozgalom fontosságánál lyukadunk ki, ami sokkal több haszonnal járhat, mintha a színpadon biztonsági őrökkel őriztetnénk a tiszta néphagyományt.
Az est zárófelvonásaként az Ördöglakat remake-je került színre. Az a darab, amelynek három különálló egységéből (fiú, lány és közös koreográfia) eddig a fiúk tánca tűnt a leginkább késznek és egységesnek, kiérdemelve a Lábán-díj nominálást is. Mostanra azonban az egész darab egybeérni látszik, stílusában és hevületében is, sőt, a lányok ezen a napon figyelem és pontosság terén még rá is vertek a fiúkra. Itt-ott még mindig úgy tűnik, mintha több motívum forogna közkézen a kelleténél, a kevesebb mélyebben meg- és átdolgozva talán több lenne, de ez mind csak szőrszálhasogatás, kifejezetten boldog lennék, ha ilyen színvonalú darabokkal telne meg minden évadban a kortárs táncos éléstár.
Újrajátszottak a szemlén olyan táncdarabokat is, melyeknek alkotója vagy alkotói (BUTI-s múlttal a hátuk mögött) ma már névnek számítanak a szakmában. Többen közülük – társulatukkal vagy társulati tagként – közkézen forognak nemzetközi kortárs táncfesztiválokon, és igazolhatóan többször lépnek fel külföldön, mint idehaza, ahol egyre apad a forrás és szűkül a tér. Hód Adriennre és a Bloom!-ra gondolok elsősorban, akik az utóbbi évek két markánsan legeredetibb és legszemtelenebb hazai kortárs táncelőadását szállították: a Basse danse-t és a City-t. De ha már Hód generációjánál tartunk, semmiképpen se feledkezzünk meg Bakó Tamásról és a végzett BUTI-sokat összefogó Lajkalabról: a kontakt improvizációra épülő Felületi kötődés önálló programként szerepelt a Szemlén. Hód és Bakó korosztályához sorolnám Rózsavölgyi Zsuzsát is, aki Az Ismeretlen Kutatása improvizációs alkotóműhely kísérletéből kinőtt Mélykéket játszotta újra az Ex-BUTI-sok esten.
Rózsavölgyi a Budapest Tánciskolát követően többek között négy évig a Rosasban, „Terézanyunál” táncolt (ő nevezte így Anne de Teresa Keersmaekert a Reflektív füzetekben), ma Brüsszel és Budapest között ingázik tánctanári minőségben, a Mélykéket pedig ráérős idejében a látványgyáros Terebessy Tóbiással (és csapatával) kollaborálva hozta létre pihenésképp – nem tévedés: közel két év alatt. Ennyi időbe telt ugyanis a technikai bázis tökéletesítése, hiszen a hátul vetítővászonnal lezárt, a megszokottnál szűkebb tánc- és mozgástér ezúttal „reakcióképes audio-vizuális környezetként” is funkcionál. A mozdulatok hangokat, színeket, fényeket stimulálnak, még a táncosnő többrétegű, harmonikaszerűen le-felhajtogatható ruhájának színei is képesek interakcióra lépni e színpadi „csodák palotájában”.
A Mélykékben egy különös morfológiai folyamat is nyomon követhető: a hangi és vizuális effekteknek „életet adó” mozgás szép lassan fogyatkozásnak indul, míg végül (ön)megsemmisül, felzabálja a technikai truváj. A táncosnő, aki eleinte éles, sarkos, feszes mozdulataival szinte mintegy digitalizálta a saját mozgását, és energikus párbeszédbe kezdett az őt elborító és/vagy általa (is) működtetett színes képáradattal – lassan visszavonja önmagát, s elvonul. A végén már mozdulatlan testszobra se kell: kisétál a színről, és a víz felszínén úszó színes olajfoltot imitáló fények alá egy gúlát, egy rideg mértani testet helyez.
Drávucz Petra és Szűcs Dóra Ida már az új generáció hírnökei. Az Ex-BUTI-sok esten újra műsorra tűzött Útszeretők amolyan road movie-stílben előadott bolondos zenei utazás: a két táncos híres filmslágerek, sanzonok és popdalok derékig, helyenként nyakig érő szirupja mögül kacsint ki cinkosan – néhányszor szamárfület mutatva vagy nyelvet öltve, de semmiképpen sem komolyan véve a dalok valódi üzenetét. Az utolsó tangó Párizsban, Mireille Mathieu, a The Zombies fülbemászó dallamai és negédes szövegei fölényes biztonsággal kerülnek helyükre egy-egy jól irányzott tekintettel, mozdulattal, gesztussal. Lebeg a lányok haja, lebeg több számmal nagyobb lezser ruhájuk, róják a köröket, koptatják az utat, s olyan kihívó pimaszsággal viselkednek, mintha mindent, de tényleg mindent tudnának már erről a – papíron – hősszerelemben fuldokló világról.
A szemle kétségtelenül legnagyobb dobása a Kémhatás című film premierje volt. A két Iván, Angelus és Angelusz, a táncpedagógus (ez esetben filmrendező) és a producer (Katapult Film Kft.) által jegyzett mozi nem tipikus táncfilm, inkább celluloidszalagra rögzített nyilvános táncperformanszok, flashmobok sorozata két-három vékony narratív szállal lazán összefűzve. Mi, nézők, székünkben kényelmesen hátradőlve kémkedjük az utca megannyi változatos reakcióját, miközben a film maga is kémkedik, amolyan kandi kamerás stílusban. Lakmuszpapír ez a mozi: vizsgálja a művészettel rajtaütésszerűen meglepett nagyközönséget, de vizsgálja, vizsgáztatja a rajtaütőket is, elsősorban saját maguk előtt, és saját maguk hasznára. Okulásképpen. Meg tudják-e szólítani az utca emberét? Tudnak-e kommunikálni szavak nélkül a színpad biztonságos rejtekén kívül?
Nem idegen a Budapest Tánciskolától, hogy megszállja a köz- és közösségi tereket; és persze a cél az, hogy a járókelőknek se legyen idegen, ha ők ott megjelennek. Egyáltalán: ha a művészet utcára kerül. Kvázi hajléktalanná válik. Fedél nélkülivé. Vajon felfigyelnek rá? Észreveszik? Megértik? Elfogadják? Kikerülik? Leköpik? Megverik? Vagy csak elmennek mellette? A művészet az utcán, a plázában, a piacon, a metrón, a mozgólépcsőn, az építkezésen, az aluljáróban, akárcsak a valódi hajléktalanság, a demokrácia iskolája. Az interneten kering egy videó a világhírű hegedűművészről, aki kísérletképpen lement hegedülni egy aluljáróba, még a kalapját is kitette, hátha csurran-csöppen bele valami. Akiért más alkalmakkor súlyos összegeket fizetnek, hogy hallhassák, most senki figyelemre sem méltatta. Mitől válik a művészet elfogadottá, értékessé? Ad abszurdum: művészetté? Az emberek viselkedésétől, a dresszkódtól, a színházi környezettől?
A Kémhatás önazonos a Budapest Tánciskolával: a levegője, a kreativitása, a nyitottsága, a szabadsága. Sok erénye és alig hibája. Filmtechnikailag és képminőségében is tudja azt, ami egy nagyközönségnek (?) szánt mozitól elvárható. Tempója kellemes, vágásai jó ritmusúak (vezető operatőr és vágó: Dömötör Péter), osztott képmezős mozaikjai kifejezetten szellemesek. Van benne ez is, az is: kis adag imázsépítés, nagy adag emberség, és tengernyi mulatság. Angelus mint ördög, úton-útfélen egymást kereső menyasszony és vőlegény (Garai Júlia és Bakó Tamás), őrültmód fotózkodó turista (Cuhorka Emese), és tánc, tánc, tánc, minden rendű és rangú helyen, szabad ég alatt és népes plázákban, akárhol – csak éppen színházteremben nem. Szerethető film. Mindenkinek melegen ajánlom.