Arra az időre emlékeztet ez az előadás, amikor az ember nagyvadakat ment nézni a Nemzetibe. Legtöbbször azért ment színházba, hogy nagy színészeket lásson. Az ember a színészeket nézte, és csak azután az előadást. Emlékszem, hány előadásra vezényeltek ki gimnazista koromban, amikor csak a színész, a nagy színész számított. A bemutatott darab inkább csak ürügye volt az előadásnak, ürügye annak, hogy a nagy színész megmutathassa, mit tud.
 Stohl András |
Kétségtelen, hogy Tony Kushner Angyalok Amerikában című művét ma Magyarországon bemutatni, több mint két évtizeddel az ősbemutató után, és már azután, hogy Eötvös Péter operát írt belőle, mégiscsak több, mint ürügy – mondhatni ügy, igazi nemzeti ügy. Igenis beszéd tárgyává kell tenni mindenféle komplex, racionális diskurzusban nehezen megragadható témákat, vitatkozni kell felőlük, hogy az ember érzékelje, hol áll a világban, és hol van a világ hozzá képest.
Az Angyalok Amerikában című darab szerzője – aki, számomra meglepő módon, brechtiánusnak vallja magát, és valóban számos olyan instrukciója van a rendező, a díszlettervező, a színész számára, amelyekben szinte kikényszeríti az általa brechtinek vélt hatást, nevezetesen, hogy a néző állandóan tudatában legyen annak, hogy színházban ül, akár szándékolt ügyetlenség, tudatosan vállalt jelzésszerűség árán is – azt akarja, hogy a mű alapgondolata, a problematika legalább olyan fontos maradjon a néző számára, mint a színészek játéka – mindez a háttérinformáció azért lepett meg engem, mert maguk a szerepek a lehető legkonvencionálisabb pszichológiai realizmus szintjén vannak (professzionálisan) megírva, a szerep a színésztől nem annyira elidegenítést, inkább a mimikri, az azonosulás, az imitáció, a beleélés nagyfokú képességét, a Lee Strassberg-iskola Sztanyiszlavszkij nyomán kifejlesztett színészi kelléktárának használatát követeli meg.
Hogy valódi élménnyé váljon egy ilyen darab, ahhoz nagy színészek kellenek, akiknek (gyakorta) haldoklót, parkban kószáló homoszexuálist, hatalommániás szörnyeteget, transzvesztita kórházi nörszöt, neurotikus feleséget kell játszaniuk, ügyesen, technikásan, netán zseniálisan. Szar, vér, húgy, minden előkerül az előadásban, ennyiben még hipernaturalista is lehetne: annál inkább szükség van a színész személyiségére, aki a köhögések, hörgések, nyögés, földön kúszás, sikoly, vad zokogás effektusai közepette se veszítse el belső egyensúlyát. Ezen a nehézségen valamelyest segít Kushner egyik írói trükkje: az egyes szereplők látszólag össze-nem-illő alkotórészekből való összegyúrása, ez jó felületet biztosít a szereplők közötti (ideológiai avagy lelki) konfliktusokhoz, és a fejlődés lehetőségét villantja fel az egyébként meglehetősen statikusan ábrázolt figurák előtt.
 Kulka János |
Van például egy gonosz, zsidó, nem igazán vallásos, de vadul antikommunista, a tradicionális értékek pártján álló, ugyanakkor korrupt és homoszexuális ügyvéd, aki az éppen regnáló konzervatív elnök (Reagan) barátja, bizalmasa, Roy Cohn, Kulka János játssza. Erre mondják azt, hogy ziccerszerep, pláne, ha a ripacskodás virtuozitását követeli meg: Kulka beszéd közben sokszor kidugja a nyelvét, megnyalja a száját a legváratlanabb pillanatokban, ez részben Gobbi Hildára emlékeztetett engem, részben a Csillagok háborújában látott nagyhasú Jabbára, de mivel Roy Cohn legfőbb vágya, hogy polip legyen, ha újjászületik, ez nem is áll olyan távol a karaktertől. Mindeközben Kulka intellektuálisan félelmetes portrét rajzol az alanyáról, a gyorsbeszédű és villámgyors felfogású ügyvédről, akinek a kezéből a szemünk láttára lépésről lépésre csúszik ki a hatalom – és ez a Roy Cohn történelmi alak, nem kitalálás, saját nevén szerepel, a darab az úriember halálának évében, ‘86-ban játszódik. Maga Roy Cohn, tudván magáról, amit tud, hogy pénzért kúr bérfiúkat, tisztán fogalmi és kizárásos alapon mégis heteroszexuálisnak vallja magát, de annyira, hogy a végén ezt maga is elhiszi.
Van azonkívül egy meleg mormon fiatalember, ami ugyebár önellentmondás, de legalábbis ritka, mint a fehér holló (Joe Pitt – Stohl András dolgozza bele magát a figurába), bírósági tanácsos vagy fogalmazó, aki ráadásul kedves és figyelmes, miközben a főnökei elvárásának és saját világnézetének megfelelően könyörtelenül konzervatív ítéleteket fogalmaz – ráadásul a becsületes meleg mormon fiatalember és a velejéig romlott zsidó antikommunista öregember kémiailag összeforrt párt képeznek. Mester és tanítványa: brutális szellemi apa és elfojtásokkal küzdő jólnevelt fiú, akinek úgymond sejtelme sincs atyai jóbarátjának szexuális irányultságáról. A mormonnak – egy munkahelyi vécében történt megismerkedésük után – lesz egy ideiglenes szexuális partnere (Louis Ironson, aki minden jel szerint az író alteregója, hiszen Kushner interjúkból rekonstruálható saját radikális balos-liberális világnézetét adja folyton Louis szájába, miközben emberi gyávaságáról is önkínzó pontossággal tudósít), aki viszont elég tipikus gay figura. Mind ő, mind AIDS-es partnere, a mű központi alakja, Prior Walter, szándékosan tipikusra vannak írva, a többiekhez képzendő ellenpontokként.
Prior meg is jegyzi, hogy ő egy teljesen „sztereotíp” buzi – a fordításban ebből „prototipus” lesz. Megjegyzem, a fordítással, amennyire hevenyészetten a vetített angol szöveggel össze tudtam vetni, volt néhány problémám, a nagyszerű Szálinger Balázs költőként fordította a prózát, és néha úgy tűnt, mintha szabad akaratából és a költői invenciók előnyben részesítése okán olykor-olykor elmenne az evidens jelentések mellett. Egyszóval Louis Ironson nem győzi a közönség fejébe verni, hogy ez a jól kigyúrt csinos mormon fiatalember, Joe Pitt, aki a szemünk láttára végzi el „coming out”-ját, hogy erre az aktusra is legyen egy példa a műben, egy két lábon járó paradoxon. Az emberparadoxonok megalkotása okos írói fogás, mert szokványos helyzetekben jó poénokat tesz lehetővé, de ez még nem oldja meg a figurák valódi mélységének problémáját. Ám ne bántsuk Kushnert, mert közben mégis sikerült egy nagyhatású és fontos darabot írnia. Olykor az igazság áttöréséhez éppen a plakatív tehetség, a furcsának, különösnek, marginálisnak a sémává emelése kell: a szabadságharchoz jól tüzelő, bejáratott poénokra van szükség.
 Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert |
Amiben Kushner mégis újat hozott, és ami miatt darabja emblematikussá válhatott (az AIDS tematikájának egyetemessé stilizálásán túl) – és ennyiben talán lehet brechtinek is nevezni, habár hiányzik művéből a Brecht-darabok szikár és könyörtelen okossága, annál Kushner ezerszer érzelmesebb, sőt, az amerikai forgatókönyvírói szabályzatnak megfelelően rendszerint giccsbe hajló megoldásokat alkalmaz, valamint minimum nyolc befejezést ír a darabjához, ahogy dukál, hogy soha, de soha ne akarjon végetérni –, az a földi létezésen kívüli, túli, metafizikus (netántán patafizikus) dimenziók tehetséges, érezhetően megélt beemelése ebbe az inkább konvencionális jelenetépítési szerkezetbe: ahogyan a túlvilág sokféle lehetséges értelmezése előtűnik. Hol erkölcsi ítéletként – mint amilyenek Ethel Rosenberg kísértetének jelenései a legendásan gonosz és romlott Roy Cohn halálos ágyánál – Mrs. Rosenberg kétszeres enyhülést nyújt a gonosz és végtelenül cinikus alaknak, aki Kushner szerint, mégiscsak ember, hiszen őt is anya szülte. Ethel Rosenberg egyrészt eldúdol egy altatódalt, mert Roy úgy tesz, mintha az anyjának nézné és kikönyörgi tőle, és ráadásul megjátssza, hogy halott, másrészt később Ethel a kaddist is elmondja érte, amikor már meghalt. Nem is elmondja, elsúgja, mert a kaddist voltaképpen egy vallástalan zsidónak, Louis-nak kellene elmondania, aki a kaddis szavait sem ismeri, lévén gyerekkorától fogva ateista. Ethel segítségével azonban mégis elmondja, csoda történik (nem ez az egyetlen csoda).
Mivel Ethel Rosenberget Kushner szándéka szerint ugyanaz a szereplő játssza, mint aki Joe Pitt anyját, viszont Joe Pitt ugyanaz, mint akivel Louis párhetes viszonyba keveredett, mikor elhagyta Priort, viszont Prior összebarátkozik Joe Pitt anyjával ezzel egyidőben, tehát a két pár – Joe és Harper, Louis és Prior ily módon keresztbeszerveződnek: mondhatni ez a két párkapcsolat egymás túlvilága. Az előadás végén Joe anyja, a nagyon vallásos mormon Hannah, szilárdan betagozódik egy spontán és szabad baráti társaságba, melynek tagjai rajta kívül a vallástalan, palesztinbarát zsidó Louis, az őstelepes ősöktől származó, AIDS-ből, úgy tűnik, kigyógyult Prior, valamint a rabszolgák ivadéka, Belize, a transzvesztita nörsz: ülnek egy padon a Central Parkban. Ezek a szövevényes viszonyok azonban egy kristálytiszta, talán túl egyszerű szerkezet körül lebegnek. A jiddis altatót eléneklő Ethel Rosenberg szovjet kém, a legenda szerint a halálos ítéletét köszönhette Roy Cohnnak. De megjelenik ez a metafizika, ez a túlvilág az Istentől elhagyott menny képében is: az angyalok le akarják állítani a világ továbbhaladását, a fejlődést, a mozgást, vagyis magát az életet, és ehhez keresnek prófétát és meg is találják a látomásokkal küzdő AIDS-beteg Prior Walter – ezúttal Alföldi Róbert – személyében. De a túlvilág megjelenik egy enyhén válium-függő mormon feleség látomásainak képében (ezen látomásokban Belize játszik el egy utazási ügynököt), Baudelaire híres felkiáltásának jegyében: „Anywhere, out of the world”!
 László Zsolt |
Nos, ezekkel a tükrön, határon, észen, érzékleten túli dimenziókkal és szellemes szerepösszevonásokkal Kushner, mint fenti példáimban is érzékelhető talán, váratlan összefüggéseket hoz létre. Tudatlanságomra jellemző, hogy a rendező Andrei Șerbannak tulajdonítottam blikkfangos szerepösszevonásokat, amelyeket már maga a partitúra tartalmaz. Șerban nagy érdeme abban áll, hogy a két darabot, amelyből az Angyalok Amerikában áll, a Milleniumot és a Peresztrojkát merész húzásokkal egy estén játssza, egy praktikus díszletben, amely a színészi munkára helyezi a hangsúlyt, miközben a nyitó képben rúdtáncosokként találkozunk velük egy cirkuszian körbenforgó porondon, sorban elsuhannak előttünk, szakmájuk rabszolgáiként. Kushner ezekkel az összevonásokkal és kombinációkkal olyan összefüggéseket hoz létre, mondjuk, Joe Pitt mélyen vallásos mormon édesanyja, Hannah és a zsidó kommunista kém Ethel Rosenberg között, valamint a temetésen szónokló rabbi, Roy Cohn AIDS-diagnózisát megállapító orvos és egy vénséges szovjet veterán között (mindezeket Udvaros Dorottya játssza, aki nagyon jó férfiorvos, de még kiválóbb anya, és olykor szívszorító Ethel, és viccesen parodisztikus szovjet veterán és komolyan vehetően rosszkedvű rabbi), vagy az Angyal, az ápolónő és egy parkban lakó hajléktalan között (Söptei Andrea játssza humorral, vakmerőn és tárgyilagosan, akrobatikus bátorságról is tanúságot téve), vagy Belize, a transzvesztita néger ápolónő és feleség vízióban fel-felbukkanó utazási ügynök között (Szabó Kimmel Tamás nagy pillangószemüvegével és pöszeségével könnyedén veszi a szexuális másság ábrázolásának akadályát, hozzá kell tenni, szerepe kifejezetten szellemesen van megírva, egyfajta rezonőr ő, aki képes – az amerikai recept szerint – undorát, ellenszenvét és egyébként szellemi fölényét, vitriolos riposztokra való készségét részvétre, segítőkészségre, megbékélésre váltani), egyszóval Kushner mindezzel a jelentéseknek olyan hálózatát teremti meg, amely valóban ellene hat a gyermekded amerikai szappanoperai jelenetezésnek: műve eklektikus, de a legjobb értelemben, hibáihoz erények csatlakoznak, elválaszthatatlanul. Prior látomások során felálló farka vagy hatalmas orgazmusa az angyal ölelő karjai között kellemesen ellenpontozzák a Harmadik típusú találkozások kissé szirupos beidézését.
Az előadás is pont ilyen: vagyis ami talán nem jó benne, azaz a plakativitás, az illusztratív emberábrázolás (egyébként színvonalas előadásról beszélünk, és ha valami nem jó benne, az nem azt jelenti, hogy rossz, hanem egyszerűen a saját formája áthághatatlan korlátaiba ütközik), azt magába szippantja a nagyobb tabló és a színészi játék intenzitása. Amikor Alföldi csillogó színes flitteres női ruhában és tűsarkúban, az előadás eleje táján, tehát elég korán ahhoz, hogy meghökkenést keltsen, kijön a színpad elejére (egy másik ember víziójában szerepel éppen, mint ahogy a másik is – Joe felesége – az övében: Tenki Réka, az elhagyatott amerikai feleségek sorozatából egy gondosan kidolgozott láncszem, hisztérikus, attraktív, a szerep egysíkúságát több ponton a személyiség sebezhetőségének ábrázolásával gazdagítja, a játékosságot, amely meglehetősen gyermeteg és regresszív, a hisztéria megannyi árnyalatával ellentpontozza), Alföldit vaskos vádlija, szőrös lába, nyers, duzzogó és sebzett tekintete igazi jelenéssé teszik. Később Alföldinek is meg kell vívnia a fizikai pusztulás túl realisztikus ábrázolásával járó buktatókkal, minél többet nyög, jajgat és fetreng (stílusosan a fiatalon AIDS-ben elhunyt Keith Haring által dizájnolt pokrócba csavarva testét), annál inkább ügyelnie kell rá, hogy a prófétai elhivatottság vagy az elhagyatott szerelmes alakja arányaiban pontosan jelenjen meg. Itt is segít a humor, és segít a pongyolaság is, amelyik – ezt figyeltem meg nem egyszer, amikor nem anyanyelvű rendező rendez, hogy a hangsúlyok nem mindig kerülnek a helyükre – viszont érezteti, hogy nem kell mindig véresen komolyan venni minden mondatot, vagy akár a figurát, aki gyakran csupán önmaga jelzése.
 Söptei Andrea és Alföldi Róbert. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Akiket a közönség érdeklődve figyel, Stohl Andrást és László Zsoltot, amint éppen hímtáncot járva szerelembe esnek, nos, Stohl és László feladata és munkája egyrészt az, hogy egyébként heteroszexuális férfi létükre a személyiségnek ezt a fajta kulturális kiolvadását és átalakulását, azt a gesztus- és nyelvrendszert, amelyet a New York-i gay közösség előhív és megkövetel, pontosan adják vissza. A néző voyeurisztikus élvezete éppen abban áll, hogy mintegy – leginkább László Zsolt brilliánsan felépített testbeszédének lekövetésével – dekódolja az ilyen típusú szubkultúrák jelrendszereit. László Zsolt rendkívül hajlékony kézmozgásával, biggyesztéseivel, nézéseivel, hirtelen falzettossá váló, finoman éneklő beszédével mulatságos rajzolatát adja az izmos férfitestben lakó nőies léleknek, Stohl viszont az ösztöneivel vívódó, mélyen vallásos és voltaképpen fafejű becsületességébe és az elfojtásba kissé belebutult férfi hímnemű partnerének szóló váratlan gyengédségét, vagy azt, ahogyan a férfiklozettban vagy csak a fejében szóló rockzenére önfeledten rázni kezd, amit a feleségével való steril és görcsös jelenetek vagy a durva, gépies szeretkezés ellenpontoznak – kétségtelen élvezetet szerez a pikáns színészi munka a nézőnek, de olykor óhatatlanul az Őrült nők ketrece nőimitátorainak rekeszizmokra ható effektusához hasonló. A 337 perces HBO-sorozatban, amelyik a két darabból készült, és amelyben Al Pacino, Emma Thompson és Meryl Streep, kvázi mellékszerepeket játszva a sztárok, és amelynek forgatókönyvét maga Kushner írta, a melegeket játszó szereplőknek nincs szüksége arra, hogy ilyesfajta koreográfiákat alkalmazzanak a hitelesség érdekében, elég az arcukat odatenni, amelybe szinte már maszkszerűen bevésődtek a múlt évszázad emancipációs küzdelmei közepette kijegecesedett gay típusok jellegzetes vonásai – az egyetlen filmbeli kivétel talán a Belize-t játszó nagyszerű Jeffrey Wright, aki azonban szintén takarékos mimikrivel dolgozik.
A tanítványaimmal a főpróba után a villamoson azon vitatkoztunk, hogy botrány lesz-e az előadásból vagy sem. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy nem lehet botrány, mert ez a téma voltaképpen már az evidenciák birodalma – például a Philadelphia című nagysikerű filmben Tom Hanks megmutatta, hogyan kell haldokló AIDS-est játszani, hogyan tanulja meg a „normális” környezet a számára „abnormálisak” szabályrendszerét elfogadni –, és hogy ez a kissé anakronisztikus téma nem kelt feltűnést, inkább csak jó beszélgetések tárgyát fogja képezni. Aztán egy másik villamoson megláttam a Bors című nemtudommi címlapját: „Botránnyal búcsúzik Alföldi” – de nem remegett meg a gyomrom, azóta sem érzem a földrengést az előadás miatt. Alföldi, mint amióta a Nemzeti élén áll, tette már nem egyszer, ismét egy fontos és érdekes ősbemutatót produkált, izgalmas, helyenként nagyformátumú színészi közreműködéssel: megismerkedhettünk egy korszakos amerikai művel, amely immár az AIDS-ről vagy az emberiség jelenlegi helyzetéről való véleményünket látatlanul is formálta mostanáig: most saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy a mű izgalmas összefüggések mentén felépített meglehetősen konvencionális, de jól megszerkesztett, picit anakronisztikus, de véresen valódi életanyaggal feldúsított alkotás: a XXI. századi világszótár egyik kihagyhatatlan szócikke.