Jameson CineFest – 9. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál
2012.10.07.

Ha korábban a versenytársak hiánya miatt emlegettük az ország legjobb filmfesztiváljaként a CineFestet, akkor most ehhez nem kell semmilyen kiegészítés. A miskolciak jó úton vannak ahhoz, hogy regionális szinten is számottevő eseménnyé tegyék ezt a tíz napot. GYENGE ZSOLT ÖSSZEFOGLALÓJA.

Sok olyan filmet látni itt, amelyek egyáltalán nem kerülnek nálunk moziba, vagy ha igen, a hazai premierjük Miskolcon van. Az idei felhozatalból az osztrák Ulrich Seidl Cannes-ban már vihart és botrányt kavart Paradise: Love (Szerelmet a feketepiacról) című alkotását (a kritikánkat l. itt – a szerk.), a rögtön a CineFest után a mozikban is látható Berberian Sound Studio-t (kritikánkat l. itt – a szerk.) és a mindenfele komoly elismerést kiváltó Compliance-t kell kiemelni. 

A versenyprogramot továbbra is az amerikai független film uralja, köztük a Sundance felfedezéseivel – mindez csak azért gond, mert ez a vonal (a szervezőktől függetlenül) kezd kifulladni. A nagyon vidéki Amerika frusztrált, nyomorban tengődő lakosainak belső válságát és külső problémáit megmutató filmek egyre inkább egy rugóra járnak, és az igazán felkavaró, egyedi történetek helyett jólfésült, kiszámítható, rossz esetben kifejezetten aranyos mozikat eredményeznek. Nagy számuk a versenyprogramban pedig azt eredményezi, hogy az év fontos, nem amerikai filmjei közül néhány kimarad a szórásból. Éppen ezért a következőkben megpróbálunk azokból a filmekből szemezgetni, amelyek váratlanul leptek meg, és – lévén, hogy a CineFest programjában első és második filmes, tehát kezdő rendezők vesznek részt – nagy tehetségek ígéretét hordozzák.

Kendőzetlen szexjelenet ígéretével reklámozták a kanadai Night #1 (Egyéjszakás kaland) című elsőfilmet, amely azonban – bár ez korrektül, de nem félelmetesen tabudöntögető módon megvolt – nem emiatt volt emlékezetes. Buli utáni egyéjszakás kalandnak indul a dolog, szex után a csaj le is lépne, míg a pasi alszik, ám az közben felébred, és a lépcsőházból visszahívja. Ezzel hosszú monológsorozat veszi kezdetét, amely során a srác először felhánytorgatja a pusztán fizikai/testi kapcsolatot, majd mindketten hosszas, időnként céltalannak tűnő önfeltárulkozásba kezdenek. A legutolsó jelentig az az érzésünk, hogy egy színházi előadásban sokkal nagyobbat ütnének ezek a szövegek és a színészek játéka, hiszen történetükhöz vizuálisan nem sokat tesz hozzá a kamera.

Az azonban egyértelmű, hogy Anne Émond félelmetesen jó színészvezetésben, a két karakternek - a túlírt dialógusok ellenére is - minden szavát elhisszük. A párbeszéd erejét az adja, hogy a szereplőkből hiányzik az a jólnevelt udvariaskodás, amely együttérzést kifejezni hivatott szavakban és gesztusokban szokott lecsapódni. A két idegen elsősorban a saját bajáról akar beszélni, és nem próbálja se magának, se a másiknak eljátszani, hogy egy közepes dugásnál több is összefűzi őket. Különösen értékelendő, hogy a rendező sem keresi a mi együttérzésünket, ezért nem hatódunk meg, amikor a vége fele a lány elsírja magát. A néhány suta pillanat ellenére valamit megértünk a talajvesztett harmincas generációról, amelynek tagjai számára már nem sikk a szingliség, hanem adottság és a magány forrása. Azokról, akik már túl vannak az Houllebecq által oly sokszor megénekelt szabadosságon is, mert őket elődeikkel ellentétben nem villanyozza fel saját libertinus, felszabadult mivoltuk tudata sem. Ők azok, akikből hiányzik a céltudatosság, a HR szakma által mantrázott motiváció, és akik hiába menekülnek minden este bulizó tömegbe és számolatlanul sok ágyba. A Night #1 végül igazi filmes ínyencséggel zárul: az utolsó pillanatban egyenesen a kamerába néző, megrázóan kilátástalan tekintet, illetve a beállítás tökéletesen kiszámított ritmusa és időzítése azt jelzik, hogy Émond személyében olyasvalakivel állunk szemben, aki a jó értelemben vett színházszerűség ellenére is nagyon érzi a mozit.

A címbeli Hell, mivel német produkcióról van szó, nem a pokolra, hanem a fényre utal Tim Fehlbaum második játékfilmjében. Anarchiába és éhezésbe torkolló antiutópisztikus világot látunk, ahol azonban nem egy atomháború, hanem pusztán a szokatlanul erős naptevékenység, és az emiatt bekövetkező iszonyatos szárazság teszi három év alatt tönkre a teljes társadalmi rendet. A napsütés olyan erős, hogy csak teljesen beburkolózva lehet nappal járni, a meztelen bőr percek alatt megperzselődik. Az erősen a McCarthy regényre és az abból készült Az út című filmre hajazó történetben hőseink egy autóba összeverődve próbálnak eljutni a hegyekbe, ahol talán vizet lehet találni. Ott azonban további szörnyűségekkel szembesülnek, mert nem csak az időjárással, a víz- és benzinhiánnyal kell megküzdeniük, hanem az élelem híján emberekre vadászó és azokat megevő családdal is. A film érdekessége a címbeli fényből fakad, ugyanis az egész sztorit az teszi átélhetővé, ahogy az operatőr képes a vakító napfényt megjeleníteni, sőt szinte forróvá tenni: a kiégő film (igen, ezt még celluloidra forgatták, és Miskolcon arról is vetítették) látványa, az elvakítás és a még éppen láthatóság közötti finom egyensúlyt mindig megtalálják a készítők, és ez valódi vizuális élménnyé teszik a Hellt. Nem mellesleg a történetben az együttműködést forszírozó, empátiával rendelkező női stratégia sikeresebbnek bizonyul a férfiakénál.

A versenyen kívüli Kitekintő szekció egyik szenzációjának ígérkezett a lengyel Agnieszka Holland legújabb alkotása. Az In Darkness a lembergi zsidók második világháborús meghurcoltatásait mutatja be, illetve elsősorban azt a momentumot, amikor a gettó felszámolásakor néhány családnak sikerül a csatornába szöknie, és ott a csatornafelügyelő segítségével tizennégy hónapon keresztül kihúznia a szovjet csapatok megérkezéséig. A Wajda-féle Csatorna és a Schindler listája összedrótozásából létrejött film amolyan európai léptékű, de amerikai hangvételű nagyeposz, ennek minden előnyével és hátrányával. A munka pozitívuma, hogy sikerül átélhetővé tenni a drámát, a nyomorúságos körülményeket és az állandó rettegést, nagyrészt a karakterek árnyalt ábrázolásának köszönhetően. Minden oldalon vannak jók és rosszak, illetve mindenkinek vannak jobb és rosszabb tulajdonságai, így az egyén cselekvéseit nem egyetlen (hősiesen magasztos vagy velejéig romlott) jellemző határozza meg, hanem az ezek sokaságában véletlenszerűen kialakuló pillanatnyi egyensúly. A történet hősévé váló pénzsóvár csatornafelügyelő például legőszintébb pillanataiban a zsidók faji alacsonyrendűségéről beszél a feleségének, mégis sok tényező együttjátszásának köszönhetően a világháború végén abban a helyzetben találja magát, hogy egy tucat zsidó neki köszönheti az életét. Mindezek mellett viszont Holland sajnos nem tudja megállni, hogy ne csempésszen súlyosan patetikus pillanatokat az elbeszélésbe, és végül ne rágja szánkba minden lehetséges eszközzel a tanulságot.

A CineFest igazi fesztiváljellegét jelzi az is, hogy Agnieszka Holland a neki ítélt életműdíj kapcsán személyesen is megjelent Miskolcon, sőt mesterkurzust is tartott, amely beszélgetésnek két fő üzenete volt. Az egyik arra vonatkozott, hogy a mai rendezők túl korán készítenek filmet, amikor még nincs meg a kellő élettapasztalatuk, ezért jobb híján tiniproblémákról beszélnek, majd ennek kimerítésével a második filmhez már nem nagyon van ötletük (az amerikai független film jelenlegi teljesítménye épp ezt tükrözi). Mondanivalójának másik fontos eleme pedig a közönséggel foglalkozott, amellyel kapcsolatban azt a tapasztalatát osztotta meg, miszerint az utóbbi években a másság és a mi világunktól különböző kultúrák iránti érdeklődés drámaian lecsökkent, ezért az emberek ugyanazokat a történeteket akarják újra és újra meghallgatni.
A CineFest tehát igazi fesztivállá nőtte ki magát. Az ínyencek talán csak azt sajnálhatják, hogy nem merészebb a válogatás, és nem kerül be több formabontó, kísérletező vagy éppen tabudöntögető alkotás. Azonban nem szabad elfelejteni a CineFest másik fontos küldetését sem, hogy a miskolciak számára is releváns eseménnyé váljon, és olyan mozgókép-alternatívát tudjon kínálni, amelyhez az év fennmaradó háromszázvalahány napjában nincs hozzáférésük. És úgy tűnik, idén ezt a szintet is sikerült megugrani: hiába bővült még egy többszáz férőhelyes teremmel a vetítési helyszínek listája, a nézőterek nemhogy nem álltak üresen, de időnként párhuzamosan futottak mindhárom helyen teltházas vetítések, amelyeken többségben voltak a kitűző nélküli érdeklődők. Ez valószínűleg mindennél fontosabb, hiszen a világ kevés pontján mondhatják el, hogy növekszik a minőségi filmek látogatottsága. Egyelőre Miskolc ilyen helynek tűnik.
Szerző: Gyenge Zsolt