Jameson CineFest – 9. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál
2012.09.30.

A miskolci CineFest maradt Magyarország egyetlen komolyan vehető, nemzetközileg is jegyzett filmfesztiválja. KOLOZSI LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.

CineFest utánjátszó fesztivál: olyan filmek jelennek meg itt, melyek már szerepeltek más mustrákon. A filmek többségének moziban történő bemutatását legfeljebb csak remélni lehet. Aki tehát nem jön el a borsodi városba, lemarad az év filmtermésének javáról, azokról a művekről, melyeket nem nagy nevek, hanem kezdő, tehetséges alkotók raktak össze. A CineFest mára emellett filmes agóra lett, találkahely ínyenceknek, akiknek nem elég a plázavonal, de mégsem lesz és lett ez belterjes, bölcsészeknek, filmszakosoknak tenyésztett filmek gálája. Az itt bemutatott művek jelentős része könnyen utat találhatna a szélesebb közönséghez – csak egy kis marketing, pénz, elszánás kellene hozzá. 

Minden évben megjelenik itt a magyar film számos jelese, lehet eszmét cserélni a filmekről, a magyar mozi jövőjéről, itt lehet összefutni azokkal az amerikaiakkal, akik pár éven belül a filmes trendek alakítói lesznek, az európai film fontos alakjaival. A CineFest tehát – tegyük hozzá, annak is köszönhetően, hogy a főszponzora a Jameson, ami bőven ellátja az idelátogatókat minőségi itallal – az oldott beszélgetések terepe, itt lehet szert tenni nem csak befolyásos ismerősre, de valódi barátra is.  

Iidén egyetlen olyan film volt itt, amit nem éreztem a programba valónak, de ez sem volt bosszantó, és egyetlen olyan film volt, amiről azt gondoltam, hogy meglehetősen unalmas, a története máshonnan hozott, és egyetlen mentsége van csak: a megvalósítása. Enyhén megdöbbentett a díjazottak listája, mivel a nem programba való az ökumenikus zsűri díját kapta, a második pedig az Adolph Zukorról elnevezett fődíjat. Őszintén szólva, ha nem kapnak e filmek díjat, akkor a „futottak még” kategóriába soroltattak volna, és legfeljebb megemlítem, de nem értékelem őket. 

A Szépséged mit sem ér egy kurd apa és török anya szemefényének, Veyselnek a története. Veysel apja politikai üldözött, részt vett az ellenállásban, a török kormány persze azt állítja, biztosítani tudja neki az alapvető emberi jogokat, nem bántanák őt, de mint kiderül, a család Törökországban folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Ausztriáig menekültek, ahol a kis Veysel nem tud beilleszkedni, az iskolai előkészítő csoportban lemaradozik, pedig a család maradásának a feltétele az, hogy a tanulásban eredményes lesz, megtanul németül. A kis Veysel persze szerelmes lesz egy délszláv bevándorló lányba, róla álmodozik – a nyelvleckéket pedig a szomszéd arab macsótól kapja. Az olykor inkább kissé már bárgyú, semmint érintetlen, naiv Veysel cselekedeteit legalább annyira nem érezhette indokoltnak a komolyabb, tehát a fesztivál átlag-színvonalából kiinduló, nem egy jellegzetes osztrák tévéfilmet váró néző, mint azt, hogy a kisfiú a híres kurd vak énekes, Ayhan Veysel dalait énekli: a neves kurd ugyanis fejhangon, egy szál uddal kísérve magát adja elő nótáit. Olyan ez, mintha ma egy magyar kisfiú rajongana, külhonban apja kedvencéért, Korda Györgyért. 

Hüseyin Tabak giccses, könnyeztető filmje tulajdonképpen nem rosszabb, igaz, nem is jobb, mint a litván győztes, Kristina Buozyte egy kómában fekvő nő agyában és többnyire ágyában játszódó sci-fi-je, az Eltűnő hullámok. Az ötlet alapját A sejt című filmben véltem felfedezni, és ahogy az a mozi, úgy ez is a képek, a képi megvalósítás miatt tud hatni. A nő agyába beférkőző férfi szabadjára engedi a szexuális képzelet démonait, és azok vad tombolásba kezdenek. A szexjelenetek – melyeknek a lényege nem a behatolás, tehát e film messze nem pornó – álomszerűek, valóban hasonlítanak egy férfi szexuális képzelgéseire. A díjat a film – nagy valószínűséggel – ezekre a tobzódó, erőteljes jelenetekre kapta, hiszen a zsűriben a véleményét legerőteljesebben képviselni tudó tag (Krysztof Vargát sajnálatos félreértés volt zsűrielnöknek választani) Kardos Sándor: operatőr. Az Eltűnő hullámok nem egy jelenete más filmekből vett idézet, de a film mögött felsejlett Georges Bataille szép, perverz regénye, A szem története is. 

A Fipresci, vagyis a Nemzetközi Újságíró Szövetség idén osztott először díjat – díjból lassan annyi van a CineFesten, mint egy A kategóriás fesztiválon -, ezt annak a filmnek adták, melynek ugyan alig volt igazán maradandó képe (ha csak a megvalósítását díjazták volna az újságírók, ez a film a többi mögé szorult volna), de annyira aktuális volt, erőteljes, merész és hiteles, hogy sokan ezt tartották befutónak. A Mindenki a mennybe megy a román újhullám egyik legfontosabb alkotása, a családon belüli erőszakról szól. Arról, hogyan és miért fajulhat el egy vita két egymást még gyűlölve is szerető, értelmiségi, épeszű ember között a verekedésig; arról, hogy a háztartási erőszak nem az alacsonyabb sorban élők „kiváltsága”; arról, hogy a legdurvább viták, ha kívülről nézzük őket, inkább hasonlítanak egy komédiához, mint egy tragédiához. A film úgy fordul át abszurdba, úgy halad a román abszurd, Caragiale és Ionesco nyomvonalán, hogy észre sem venni, mikor lesz a kislányát egy kis nyaralásra elvinni akaró férfi története fekete komédia. Radu Jude nem jelöl ki egyértelműen főhőst, szinte egyenrangú a remekül játszó kislány és a két briliáns színész, Şerban Pavlu és Sofia Nicolaescu. Lehet azt gondolni, hogy nálunk is lehetne ilyen, egy lakásban játszódó, kis terekben mozgó, olcsó filmet készíteni, de éppen a színészi játék az – a visszafogott indulatok mögül hirtelen, nagy ricsajjal kitörő szerelmes vadállat érzékeltetésében utolérhetetlen Şerban Pavlu –, ami magasabbra emeli ezt a filmet egy átlagos családi fekete komédiánál. 

A nagydíjat kapott filmek egyike a Teddy Bear: Mads Matthiesen rendező a Dennis című kisfilmje után ismét a csöndes David Wintersszel, a dán testépítő bajnokkal forgatott. Winters ebben a filmben is Dennis lett: egy magányos erőemelő, aki feleségét Thaiföldre indul keresni. De nem tetszik neki az ottani bordélyvilág, érzi, hogy a nőt nem a könnyűvérűek között kell keresnie. Az egyik legerőteljesebb jelenetben egy thai prosti bújik hozzá epekedve, muszkliját fogdosva, és Dennis olyan riadt lesz a közeledésétől, mint egy tizenéves. Melankolikus, de nem komor, csöndes, de nem unalmas film a Teddy Bear. Az egyik legjobban vágott és szerkesztett mű volt a mustrán, reménykedjünk, hogy forgalmazóra talál. 

A fődíjra legesélyesebbnek tartott film, A messzi dél vadjai rendezője, Behn Zeitlin, meg kellett, hogy elégedjen a FICC, a filmklubszövetség díjával. Zeitlin nem a Katrina hurrikánról és annak áldozatairól, hanem egy kislányról, annak apjához fűződő viszonyáról, útkereséséről forgatott filmet: a hurrikán alig egy perc alatt söpör végig a bezárt, fura, lakókocsikból ácsolt lakosztály felett. Ebben húzza meg magát Hushpuppy, a kislány, és iszákos, melegszívű, nem éppen visszafogott, olykor erőszakos apja is. A boglyas hajú Quvenzhané Wallis jól adja a dühös fruskát, a megilletődöttet: álmodozásai, képzelgései úgy kavarognak és keverednek a valósággal, ahogy a hurrikán után maradt szétterülő deltán, a maradék Teknőben, a hajó és a roncsok, a kutyák és tehenek maradványai az otthonromokkal, melyeken ugyanúgy folytatódik a kitaszítottak és társadalmon kívüliek élete, mint a katasztrófa előtt. Ez a film, akárcsak, mondjuk, a francia Lápvidék gyermekei, abban erősíti meg a nézőket, hogy a jólét nem az anyagi javak halmozását jelenti, a boldogság nem a betejesedett karriert. Azok, akik együtt élnek a természettel, megélik annak változásait, nem tudnak haragudni akkor sem, amikor az megmutatja félelmetes erejét. A civilizáció ebben a filmben igen rideg, a kórház képviseli, ahonnan minden Teknőben élő menekül, a füstöt pöfögő gyárak, a lankadt virágos kertek. Hushpuppy körül, a szegénynegyedben, mindenki és minden tombol, így a színek, a növények is. Ezért is mondható e filmre, hogy nem csak a története szép, hanem a színei is: jól levehető, hogy alkotója rajzfilmesnek készült, hatottak rá az animék. 

A nem díjazott filmek közt is volt olyan, amit személy szerint díjra érdemesebbnek tartottam volna: Kristen Sheridan kísérleti filmjében (Babaház) egy csoport fiatal betör egy dublini elegáns negyed egyik puccos villájába. Pusztítanak, vedelnek, mindent összemocskolnak, tönkretesznek, őrjöngenek, mígnem kiderül, hogy egyikük valójában a házhoz tartozik, ott élt, onnan menekült el, önmagát keresve. Drámát, az agresszióját elfojtani nem tudó fiú kitörését várnánk, de nem történik nagyobb attrakció ebben a fura, de nem érdektelen filmben, melynek minden jelenetét improvizálták az ír akcentust remekül utánzó színészek. A film vége persze tartogat mindenki számára – a színészek számára is – meglepetést: a főszereplő lányról kiderül, hogy terhes…

Nem kis meglepetés éri a Kockázatos túra című film a végén is a nézőket. Annak volt igaza, aki e filmet ifjúsági filmnek mondta, a legkézenfekvőbb lenne a tévében vasárnap tizenegykor adni. A bizarr újsághirdetés – valaki egy időutazáshoz keres társakat - feladóját nyomozó fiatalok lezáratlan szerelmekkel, problémákkal szembesülnek, az utolsó percekig biztosak lehetünk abban, hogy időgép márpedig nem lesz Colin Trevorrow filmjében, ám végül megjelenik a folyón a hatalmas fénygömböt indukáló csónak-időgép.

A Szolgálatkészség az a film, aminek a forgatókönyvét kellett volna díjazni: az elég gyatrán kivitelezett műben egy őrült űz képtelen tréfát egy gyorsétterem dolgozóival: telefonál az üzlet vezetőjének, elhiteti, hogy rendőr, és elmondja, hogy az egyik alkalmazott meglopott egy vevőt. Az üzletvezetőnőt kéri, hogy segítsen neki a lányt átvizsgálni, levetkőztetni. Senkinek sem jut eszébe, hogy csak nyolcszáz méterre van a rendőrség: mindenki megalázott lesz. Ami ezekkel az emberekkel történik, szinte túl sem élhető. A méltóság veszik oda a film második felében, és a film, körülbelül attól a ponttól kezdve, amikor az üzletvezetőnő rábízza a meztelen alkalmazottat a vőlegényére, alig elviselhető. A forgatókönyv – Craig Zobel rendező jegyzi - igazi mestermunka: annak ellenére, hogy ez is szűk térben játszódik, mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget: azért szurkolunk, hogy a zaklató végre lebukjon, elnyerje méltó büntetését. A film legsokkolóbb mondata az utolsó: based on a true story, igaz történeten alapul. Az elkövetőnek, ennek az egyébként példás családapának, mintegy hetven áldozata volt harminc városban. 

Rebecca Thomas egy mormon szektában nőtt fel, tehát az ő filmje „így jöttem” történet. A Szeplőtelen fogantatás hősnője, az ártatlan tekintetű, őz-szelídségű, szép szektatag lány (Julia Garner) abban a tévhitben él, hogy egy énekes hangja ejtette teherbe, ezért útra kel, hogy megkeresse a hang tulajdonoságt. Nem csak az énekest, hanem apját és a szerelmet is megtalálja: a rendező ügyesen egyensúlyozik az amerikai blockbusteres giccs és a lepusztult független filmes világ között, bár néha egy pillanatra kibillen (az esküvői jelenet egy nagyszabású, amerikai romantikus komédia dísze is lehetne). Amikor az apa-énekes, és az idegesítően laza, szeretetéhes rockerfiú (Billy Zane) feltűnik a Kill Billben is látható falusi templom előtt, az az érzésünk támad, hogy a rendezőnő elveszítette egyensúlyát. 

Ez a film, és a Messzi dél vadjai is, erőteljesebb lenne az utolsó öt perc nélkül. Ebben az öt percben egyértelművé lesz: a Sundance fesztiválon sikeres fiatalok (a filmek egy jelentős részét ezen a fesztiválon cserkészte be, jó ízléssel, Csákvári Géza), a mai amerikai független filmesek, már nem Godard-on, a francia újhullámon, Bergmanon nőttek fel, hanem Spielbergen, és nem a Kifulladásig volt a kedvencük kiskamaszkorukban, hanem az E.T. és a Star Wars