Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990. I-II.
2012.09.24.

Még tavasszal megjelent két jókora, blokk-téglányi kötet, Szőnyei Tamás nagyszabású munkája, amely a Kádár-kor irodalmi belügyeit a fennmaradt belügyi irodalomból, írókról jórészt szintén hivatásos írástudók által adott ügynök-jelentések sokaságából próbálja rekonstruálni. NÓVÉ BÉLA ELEMZÉSE.

A kezdeti híradások: cikkek és interjúk főként a magányos, eltökélt vállalkozás impozáns méreteit emelték ki: öt évi kutatás, könyvírás, jó 200 szerzői ív, vagy 4500 név a második kötet végi indexben. A sajtóvisszhang pár hétig, hónapig aránylag élénk volt, ám ahogy a várva várt leleplező botrány-sorozat elmaradt, a szélesebb publikum kíváncsisága is érezhetően alább hagyott. „Hány sajtóperre számít a szerző? – firtatta egy nekihevült néptribun még a könyv márciusi bemutatóján, mire a csöndes és kissé bosszús válasz: „Egyre sem. Nem ezért írtam.”[1] Egy blogoldal bátor névtelen beszólója szerint: „Ha az ügynökök kétharmadát ma sem lehet tudni, engem a maradék egyharmada sem érdekel!” A Szőnyei-monográfia „találati aránya” ennél ugyan jóval kedvezőbb (névmutatója 490 hálózati fedőnevet közöl, bár a hatályos előírások miatt csak 267-et azonosítva), ám a felgyűlt frusztráció és gyanakvás enyhítésére sokaknak, úgy tűnik, ez is kevés.

Hiszen, ha „az igazság” több ezer oldal olvastán is csak foltokban-nyomokban derülhet ki, úgy minek e nehéz (majd’ három kilós) és drága (egy híján tízezer forintos) kötetekkel egy tikkasztó nyáron át „súlyzózni”? Meglehet, az érdemi kritika is hasonló okokból késik, bár lassan fél év múltával már talán akadnak néhányan, akik – ha minden betűjét nem is – jórészét már olvasták a Titkos írásnak, s így ideje talán a mélyebb, elemző bírálatoknak.

Szándék és módszer

Kezdjük, ha már szóba jött, a „negatív szenzációval”! Az a tény, hogy a Szőnyei-kötetek fogadtatása üdítően botránymentes, s hogy azokon eddig sem a bulvármédia, sem a politikus elit nem talált fogást (hogy is tehetné, hisz eleve betű- és kultúrafóbiás mindkettő!), maga is e munka kivételes szakmai színvonalát dicséri. A könyvben feltárt és elemzőn közzétett belügyi akták seregnyi élő, neves és álneves szereplője, nem szólva a titkosszolgák mára rég nyugdíjba vonult hadáról, mondhatni, „helybenhagyólag”, tüntető unisonóban hallgat; legalább is tudtommal eddig csak két érintett szólalt meg: Takács Ferenc és Pomogáts Béla. (Előbbi egy baráti körlevélben, utóbbi a 168 óra hasábjain – ahogy korábban több interjúban, emlékezésben – ismerte el, hogy ’56 után, fiatalon, erős fenyegetésre és zsarolásra beszervezték, de pár hónap múltán mindketten megtagadták az együttműködést, amiért Pomogátsot fél éves internálással és hosszabb rendőri felügyelettel is sújtották.) Miként a szerző előszavában, és azóta is minden nyilvános megszólalásában kiemeli: „nem a bármi áron való leleplezés szándéka vezetett, senkit sem akartam megvádolni, meghurcolni, megsemmisíteni”. Másrészt, mint írja: „amit a papírok elárultak, nem akartam elhallgatni. Egyértelmű helyzeteknél egyértelműen fogalmaztam, máskor megosztottam kételyeimet az olvasóval.”     

  Jól tette – ezt is, azt is, hisz megosztani érdemes titok és kétely akad még elég az irodalomban s az állambiztonsági félmúltban. Kérdés, vajon milyen módszerrel sikerült e több száz idézett ügynökjelentés „konstruált világának konstruált szereplőit” (Rainer M. János) a szerzőnek rekonstruálnia, majd dekonstruálnia ahhoz, hogy e sajátos korszak-tabló kellőképp beavató, hiteles és valóságközeli legyen.

Először is szembetűnő, hogy a kutatás és annak nyomán e két vaskos kötet, mondhatni, „organikusan” bontakozott ki az elmúlt fél évtized alatt a mind újabb egyéni és csoportos íróportrék, belügyi esettanulmányok sokfelé ágazó labirintusaként. (Egy-egy elkészült részlet valamely apropóból közben a Magyar Narancsban is megjelent, így a Sinka-, Csurka-, Weöres-, Pilinszky-, Eörsi-, Petri- és más epizódok.) Mindezt maga Szőnyei Tamás is megerősíti, készséggel elismerve, hogy előzetes munkahipotézise, prekoncepciója nem volt, kutatásaiban főként a hozzáférhető belügyi iratokra hagyatkozott, és csak elvétve próbálta azokat verifikálni az érintett szereplők megkérdezésével. Ami persze, korántsem jelenti, hogy a tárgyalt szerzők műveit, életrajzát vagy esetenként interjúit, memoárjait kellő mélységben ne ismerné, s hogy esetrekonstrukcióihoz fontos kiegészítésül ne idézne, legalább is két, egy szépirodalmi s egy szakkönyvtárra való publikációt. De vajon, támad a kétely, elég-e mindez forráskritikai ellensúlynak? Nem vezetik-e szükségképp félre a legelszántabb kutatót is az előző, önkényuralmi korszak eleve manipulált és szelektív, felsőbb megrendelésre, parancsra szakmányban gyártott titkosrendőri iratai?

Bizony ez megeshet – mint azt a könyv megjelenése óta szorgos „kaláka munkában” készülő hibajegyzék is tanúsítja. Kevéssel a megjelenés után a szerző maga is sietett korrigálni az Élet és Irodalom hasábjain két kínos tévedését: azt, hogy Fábri Péter költő és az azonos nevű, ugyancsak volt Orfeo-tag szcenikus személyét az iratok adathiányai miatt összekeverte, s hogy hasonló okból Lengyel András szegedi irodalomtörténészt is egyik névrokonával azonosította.

Mégis, ami a Titkos írás szerzőjén múlott, jórészt megtette, rendre figyelmeztetve a kétes hitelű és hiányos információkra, kivált egy-egy kényes adalék vagy durván denunciáns ügynöki citátum esetében. („Többszörös áttétellel, hallomásból szerzett értesülés.”, és: „Aligha valószínű, hogy ezek a megfigyelt szavai.” stb.) Ami pedig a hiányok eseti okának feltárását illeti, az, miként Szőnyei írja: „meghaladja a kötet kereteit.” Hogy a szerzőnek az e tárgyban fennmaradt belügyi dossziék nagyjából felét vagy harmadát sikerült-e feldolgoznia – becslése szerint legalább tízezer oldalnyi archív anyagot forgatott át –, azt majd csak a nyomába szegődő kutatók fogják megválaszolni. Minden esetre a Kádár-kor irodalmi érdekű belügyi irodalmának „fősodra” (és számos mellékága) e munka által már most is kellő mélységben feltárt, s a személyes adalékokon túl jónéhány korszakos tanulsággal szolgál.

„Duplagond” és „kettős beszéd”

A könyvbeli számos esettanulmány, háttérmagyarázat és idézet leginkább arról győz meg, hogy az ’56 után a csak komótosan és felemásan puhuló kádári diktatúra szorgosan igyekezett kisajátítani a kommunikáció minden szintjét: az újabb médiumokat (egycsatornás tévék!), a köz- és magánbeszédet, a szelektív nyilvánosság megannyi fórumát, a művészi, tudományos, politikai és jogi közlések sajátos műfajait, érv- és szókészletét – s nem utolsóként feszesebbre vonta, ideologikus paradigmákkal újraszótárazta a titkosszolgálatok nyelvét is. Ilyenformán a rejtett vagy manifeszt tabuk és elvárások lépten-nyomon csupa kódolt beszédet eredményeztek, melyek, ha olykor ugyanúgy hangzottak is, egész mást jelentettek a hatalmon lévők és az alávetettek nyelvén. Példaként álljon itt néhány elsőre talán moralizálónak tűnő, bár nagyon is gyakorlatias funkciójú kulcsszó a kommunista belügyi zsargonból. Eszerint „árulónak” egykor az számított, aki a besúgó szerepet, a voltaképpeni árulást megtagadta, míg a „rendszerünk őszinte híve” a feltétlen behódolók, a „cinikusok” pedig a mindenkori pártvonal helyességét kétségbe vonók nem csupán alkalmi díszítő jelzője vagy bélyege volt, hanem kötelező azonosító szava az „ellenség-barátfelismerő” belügyi kódrendszerben.  

Ám kódolt nyelvvel: jelképek, metaforák özönével, sokféleképpen burkolt erkölcsi, politikai példázatokkal éltek maguk a „versben bujdosó” költők s a „regénybe rejtező” írók is – az újkori magyar irodalmi hagyomány pedig alig két évszázad alatt már volt olyan árnyalt és gazdag, hogy a kortársak közül senki se vétse el – például – az ellenállás, a kiegyezési készség, vagy a hatalomnak való feltétlen behódolás üzenetértékű jelentésárnyalatait. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy némely irodalmár körök, felkent és önjelölt ítészek – így nem ritkán maguk a kéjjel gyalázkodó besúgók is! – buzgón stigmatizálták egymást afféle korántsem ártatlan fedőszavakkal, mint „narodnyik”, „urbánus”, „burzsoá”, „kis/polgári”, „szektás”, „revizionista” vagy „reakciós” – már-már borzadva hőkölünk hátra a „duplagond” ilyen mérvű elharapózásán. A kettős gondolkodás- és beszédmód, mely egy hosszúra nyúlt korszak csaknem egész irodalmi és közéletét mindvégig nyomasztóan meghatározta, mi tagadás, nem teszi könnyebbé az utólagos tényrekonstrukciót és értelmezést sem. Kiváltképp azok számára, akik felnőttként nem vettek részt e boldog-boldogtalan össznépi bújócskázásban!

Ám lássuk a részleteket, melyekben, mint tudnivaló, az ördög is honos… Tudták ezt a titkosrendőrség egykori irányítói, hivatásos tisztjei, sokféle rendű és rangú informátorai – miként jól tudja azt a kutató, s nyomában tudhatja immár bárki, aki e köznapi kárhozat bugyraiba elég vakmerő alászállni.

Mivégre a belügyi rejtvényfejtés?

A hálózati hírközlők státuszát – ügynök, informátor, titkos megbízott/munkatárs, társadalmi kapcsolat – a szerző mindenkor gondosan közli, akár csak a beszervezés helyét és idejét, a végrehajtó tiszt nevét, rangját és egykori beosztását. Ezzel szemben az ügynöki fedőnevek feloldása, mint jeleztem, csak részleges és az előfordulásuk sem mindig következetes. (Szőnyei többnyire az ügynök első említésekor adja meg polgári nevét, ami némi fáradsággal a névmutató vastag számmal szedett oldalán kikereshető, ám a kötetben nincs külön „hálózati azonosító lista”, ami – meglehet, szándékkal – nem teszi könnyebbé az ügynöki skalpvadászok dolgát.)

Az olvasót talán leginkább foglalkoztató talány a beszervezések eseti indítéka. Érdemi adatok, így a sokszor hivatkozott „B-dossziék” és „6-os kartonok” híján vagy az ÁBTL-ben használatos hálózati nyilvántartás fogyatékosságai miatt ezek feltárásával gyakran a Titkos írás is adós marad. A jelentéseket őrző munkadossziékból ugyanis csak elvétve, egy-egy szórványos utalásból (így a tartótisztek és főnökeik időszakos ügynök-értékelőiből) derül fény az „eredendő bűnre”, azaz hogy kinél voltaképp mit is fednek a rituálisan ismételt formulák: „hazafias alapon” és „terhelő adatok által beszervezve”. (Az előbbi szabad fordítása: „rendszerhűségből”, az utóbbié: „zsarolással és fenyegetéssel” lehetne, bár gyanítható, hogy a „hazafias alap” mögött is nem ritkán kényszer lappang.) A „terhelő adat” ’56 után még sok éven át jórészt maga ’56 volt, azaz részvétel a forradalom és ellenállás valamely megmozdulásában, de bármi más is kapóra jöhetett. A szerző a radikális álláspont híveként mérlegelés nélkül minden besúgót felfed, akiről kellő bizonyítéka van. Magam, bár érteni vélem a „kivétel nélküliség” szakmai, erkölcsi indokait, nem osztom mégsem azokat egészen. Vannak ugyanis határesetek, melyekben a kutató lelkiismereti aggálya, úgy vélem, az anonimitás hatályos rendelkezéseknél is erősebb szűrő kell legyen. Ilyen például a Nyugatra szökött, majd hazatért ’56-os kamaszoké, akik közül – újabb kutatásaim szerint – számosat beszerveztek vagy súlyos börtönévekkel egy életre tönkre tettek. (Könnyű prédaként sokan a rács mögött lettek csak besúgóvá!) Egyiküktől nemrég több tucat zárkaügynöki jelentést tettem közzé, anélkül, hogy kilétét felfedtem volna – most névvel és teljes ügynöki curriculumával ő is szerepel e könyvben. (Az efféle határesetek persze élesen felvetik az „áldozatból tettes – tettesből áldozat” nehéz dilemmáit is!)

Nem osztom egészen Jánossy Lajos megítélését sem, aki egy, a szerzővel készített interjúban kevesli a könyv által leleplezett nevesebb auktorokat. „A feloldott fedőnevek – így Jánossy – jórészt népművelőket, könyvtárosokat, újságírókat, tanárokat és diákokat takarnak [s tegyük hozzá: számos orvost, pszichológust és papot, a legbizalmibb segítő hivatások e méltatlan gyakorlóit! – NB]. A sztárírók, a széles körben ismert nevek közül egyedül Tar Sándor rendelkezik besúgói múlttal, de ez már 1999 óta köztudott.” Ami azt illeti, akad még jócskán e bő kétezer oldalon a maga „titkosszolgálati” idején ismert vagy később azzá lett szerző – a teljesség igénye s a minősítő eseti különbségek jelzése nélkül: Antal Gábor, Antal László, Bartis Ferenc, Bartos Tibor, Csalog Zsolt, Dávid József, Erki Edit, Földessy Dénes, Giday Kálmán, Gorilovics Tivadar, Hajnal László Gábor, Habermann Gusztáv, Heckenast Gusztáv, Horváth Béla, Kelemen János, Koczkás Sándor, Kristó-Nagy István, Molnár Gál Péter, Módy György, Nagy Péter, Osváth Béla, Örsi Ferenc, Papp Márió, Pomogáts Béla, Sándor András, Sükösd Mihály, Szabolcsi Gábor, Szekeres László, Székelyhidi Ágoston, Szokolay Zoltán, Takács Ferenc, Taar Ferenc, Tímár György, Utry Attila, Virág János, Vujicsics D. Sztoján – s a névsornak ezzel koránt sincs vége. Annál kevésbé, mivel az eltűnt B-dossziék és 6-os kartonok híján egyelőre számos kulcs-szerepet játszó ügynök kiléte azonosíthatatlan. De nem is ez a lényeg! A „sztárírók” mindenkor kétes, egyszerre sznobízű és botrányéhes kiemelésénél jóval fontosabb maga e „tetemrehívó” tömegesség, mindaz az immár jóvátehetetlen szellemi, morális veszteség, amit e kínosan részletező kárhozat-krónika magában foglal, s ami így, együtt olvasva nyomasztó hűséggel idézi vissza egy árulásban és bűnben fogant csatlós diktatúra hazugságok, hitvány mimikrik s a túlélők kisszerű önzése általi konok önreprodukcióját.

A hálózati jelentésekben rendre két bizarr jelenség tűnik elénk: a besúgók rejtett önarcképe s az egymásról is jelentő ügynökök „árnyékbokszolása”. Míg az előbbi a jellemről s az önképről árulkodik, utóbbi az emberismeret és az intuíció próbája, azzal, hogy a jelentéstevő vajon sejti-e, ki a „barát” és ki az „ellenség” e köznapi álarcosbál cseppet sem veszélytelen forgatagában. A hálózati rejtőzés egyik jól bevált trükkje ugyanis, hogy a besúgó – „barátom”, „ismerősöm” hivatkozással, avagy valódi nevén, egyes szám harmadik személyben – gyakran magát is belefoglalja egy-egy társasági tablóba, olykor sután és átlátszóan, máskor szenvtelenül, kérkedőn, vagy mint a leginkább veszélyes, hiú és sokaknak ártó mesterügynökök teszik, így „Borisz” (Nagy Péter), „Juhász Lajos” (Kristó-Nagy István) és „Szebeni” (Filep Imre unitárius lelkész), saját fontoskodó vagy gunyoros monológjaikat hosszan idézve. A szerzői nárcizmusnak, úgy tűnik, ebben a műfajban sincs határa. Bartos Tibor például egyik jelentésében kéjjel részletezi, hogy a brit követség besúgói célfeladatként általa elcsábítandó titkárnője miként reagált ostromára: „tánc közben megengedte a szoros ölelést, az asztalnál azonban láthatóan tartózkodott a szorosabb kézfogástól.” Ám mámoros öndicséreteivel alighanem minden valaha volt és eljövendő titkos jelentéstevőn túl tesz Rónai Mihály András – aki 1956 után a neves emigráns írók sorra látogatását ugyan nem belügyi, hanem pártközponti megbízásból kapta, ám intim és részletes úti beszámolóit a titkosszolgák is nagyban hasznosították. A társaikat is megfigyelő ügynök-párosok (triók, kvartettek, stb.) ugyanakkor a belügyi szabályzat szerint arra kellettek, hogy egymás értesüléseit és lojalitását – kivált a fontosabb ügyekben vagy akció közben – folyamatosan kontrollálják. Sőt, néha arra is, hogy egymás ügynök-mivoltát nem sejtve rafinált bomlasztó akciókat hajtsanak végre valamely nyugati emigrációs „góc”, így a Leuweni Katolikus Egyetem magyar jezsuita kollégiuma ellen, mint azt Csalog Zsolt és Neuwelt Róbert 1965-ös ügynök-párosítása ma is torokszorító részleteivel példázza. (Nota bene még akkor is így van, ha a Szőnyei által idézett jelentések zöme Csalog B-dossziéjából való, azaz róla és nem általa íródtak, abból az időből, mikor még őt magát is megfigyelték: alkalmas lesz-e ügynöknek, és későbbi munkadossziéjából mindössze két ártatlan részletet citál e „belügyi balesetet” sűrítve bemutató a szerző. – ld. I. k. 952-958.)     

„Költő vagyok – mit érdekelne engem” a besúgás maga? – írhatnánk át kissé frivolan, bár nem minden ok nélkül a József Attila-i Ars poeticát. Valóban: feltűnő, hogy a ’70-es, 80-as években mennyi fiatal írót, költőt foglalkoztatott erkölcsi, lélektani dilemmáival, sőt, már-már társadalomszervező modellként a besúgás motívuma, ami, ily sok felől és sokféleképpen visszaköszönve, akár korszak-embléma is lehetne. Elég csak Nádas, Esterházy, Hajnóczy, Petri, Spiró, Kenedi, Krasznahorkai, Vámos, Lezsák, Temesi vagy Ambrus Lajos műveire gondolni, s a névsor még bízvást folytatható. Az pedig, hogy ez esetben miként fest „ha égre kel az éji folyó csillaga”, azaz hogyan hatottak e valóságkísértő művészi fikciók a hús-vér besúgókra, szintén megtudható a könyvből – például „Forgó” (Fülöp István) 1982. áprilisi jelentéséből, melyben a színházlátogatásra fogott ügynök Esterházy Spionjátékának Vallai Péter által bemutatott előadásáról ad árulkodóan indignált élménybeszámolót az Egyetemi Színpadról hazatérve. (II. köt. 882-883.)

Egy titkosszolgálati „tény-eposz” műhelytitkai

Kezdjük azzal, ami nincs, mert nem is lehet e könyvekben! A forráshiány, mondhatni, bőséges, és természete folytán alig felmérhető. Hiányzik először is egy sor fontos hálózati személy 6-os kartonja és beszervezési dossziéja, ahogy a Kenedi-bizottság négy év előtti felmérése óta oly sokat emlegetett, mágnesszalagokra mentett titkosszolgálati iratkataszter is, amelynek teljes tartalmát 2060-ig titkosították. (Ennél már csak az üdvterv lehet távlatosabb és nagyralátóbb!) Ám hiányzik vagy erősen hiányos számos objektumdosszié is: így az ELTE bölcsészkarának – az irodalmi utánpótlás e legfőbb hazai bázisának – több évtizedes titkosszolgálati iratgyűjteménye, vagy a Konrád-Szelényi szerzőpáros megfigyelési dossziéja, s vele még sok más bizalmas nyomozati akta. Nem mintha a nem titkosakkal jobban állnánk: például az írószövetség máig legendák övezte 1981-es és 1986-os közgyűléseinek jegyzőkönyveivel, melyeket, a jelek szerint, pusztán csak elhánytak, szétloptak az elmúlt bő negyed század alatt. A Bajza utcában s a Bécsi kapu téren legalább is hiába keresni – az 1956-os és az 1989-es közgyűlések anyagát leszámítva érdemi dokumentum e hosszú korszakról nem maradt fenn. (Az Országos Levéltár 2008 nyarán közölte, hogy az archiválási rendtartás szerinti utolsó irat – egy gazdálkodási számadás – 1973-ban érkezett az írószövetségtől!)

A kötetbeli arányok: az egyes korszakok, témák, egyéni és csoportos íróportrék, a titkos nyomozások és más belügyi akciók bemutatása jobbára kiegyensúlyozottnak hatnak. A temérdek forrásidézet, lábjegyzet és a szerzői narratíva kényes egyensúlya csak elvétve billen meg egyik vagy másik rovására – ami ekkora szövegtesttel birkózva már maga is csoda. Ugyanez a kiegyensúlyozottság jellemzi a stílus, a prezentáció egészét, amit magam mintaszerűnek s e hálátlan, nehéz műfajban kiváltképp követendőnek érzek. Nem csak azért, mert a szerző szavait gonddal válogató, kiváló stiliszta (amit Nyilván tartottak címmel megjelent, a magyar könnyűzenei élet állambiztonsági megfigyeléséről írt korábbi könyvével és a Magyar Narancsban publikált számos cikkével már eddig is igazolt), hanem mert – s ez ma valóban csoda! – szelíd és eltökélt krónikás ethoszával, úgy tűnik, képes, ha nem is tömeges, ám értő és értékes közönséget megnyerni tárgyának. Márpedig ez utóbbi a múltról való közös töprengés, a kollektív önismeret sine qua non-ja.

Ha pontos műfaji meghatározást kellene adni róla, azt mondanám: egyszerre óvilági és ízig-vérig modern „tény-eposz” ez. A tematikus és az időrend váltig félbeszakítja, át- meg átszerkeszti egymást, előre és hátra utalások, motivikus párhuzamok, ellentétek, fő- és mellékalakok sűrű halmozásával – ami hetekre, hónapokra belefeledkezve, már-már archaikus olvasmányélményt nyújt, bonyolult regény- és eposzi struktúráival. E különös szerkezetet egyrészt a túlélő titkosszolgálati matéria sajátos tartalmi és személyi preferenciái formálják ilyenné, másrészt szuverén „alkotótársként” maga a krónikás – a korszakos ügyeket felbontva, az apró epizódokból nagy ívű szerkezetet formálva. Ekként az első kötet „Búza és ocsúdás” című mega-fejezete, amely a népi írók táborának bomlasztással, retorziókkal és alkalmi kegyekkel történt ’56 utáni belügyi „megdolgozását” összegzi tizenöt markáns epizódban vagy másfélszáz oldalon át (1957-től 1962-ig), háromszor is visszatér a perbe fogott, majd Bodor Györggyel és Zsigmond Gyulával elítélt Püski Sándor kulcsszerepére; ám a népiek és Püski szoros akcióegysége még évtizedek múltán, a második kötet záró tanulmányaiban is felbukkan a magyar kisebbségek 1980-as évekbeli megpróbáltatásai s a nyugati emigráció szolidáris támogatása kapcsán.

Hogy a szerzőtől – tárgyának tényirodalmi béklyói ellenére – nem idegen a szépírói hatáskeltés és formalelemény, ezt több merész találmánya is jelzi. Ilyenek mindjárt a fantáziadús fejezetcímek, élükön a megszólító erejű versekkel, ilyen az Enumeráció felcímmel kiemelt, a nagyobb fejezetek elején korszak-tablónak szánt több ügynökjelentés, a korabeli íróvilág e baljósan komor belügyi seregszemléi – vagy épp a meghökkentő szerzői előszó, amely négy képzeletbeli besúgó-jelentéssel indít Adyról, Karinthyról, Radnótiról és az 1943-as szárszói találkozó neves íróvendégeiről. („Si non e vero – bene trovato!”) E fiktív előjáték üzenete nyilvánvaló: az irodalmi „szubverzió” és a radikális rendszerkritika éppoly nagymúltú hagyomány mifelénk, mint a spionhadat és éber cenzori különítményeket vezénylő titkosrendőrség – Szőnyei szerint legalábbis Petőfi, szerintem inkább szegény jó Kazinczy és jakobinus szimpátiájú, konspirátor-társai óta.

A könyv különös előszavát nem kevésbé rendhagyó kronológia követi 1945-től 1956-ig. Az olvasó ugyan kezdetben furcsállja, hogy egy amúgy is testes korszak-monográfia a korábbi évtized bő áttekintésével indít, ám végigolvasva, ezt nagyon is helyénvalóként nyugtázza. Egyrészt, mert lényegét tekintve ugyanaz a korszak ez is: az orosz megszállás, a szovjet típusú államszocializmus kezdeti időszaka, melyben a szemünk láttára jön létre a sztálini-zsdanovi kultúrpolitika teljes eszköz- és intézményi arzenálja – a párthatározatoktól, az irodalmi kampányvitákon, a cenzúrán, némely szerzők állami futtatásán át mások recski fogságáig, külső és belső száműzetéséig, elhallgattatásáig. Ám helyénvaló e jól megírt áttekintés már csak azért is, mert az eltérő korú, indíttatású, jellemű és tehetségű írók eseti reakcióit is híven példázza, sokban megelőlegezve ’56-os vagy azt követő sorsfordulóikat: a lázadástól, az alkalmi kompromisszumokon át a behódolásig – nem ritkán hősök és antihősök, árulók és elárultak látványos szerepcseréivel.

Az egyes fejezetek élén frappáns koridéző vallomások állnak a kanonizált és apokrif hagyományból éppúgy kihagyhatatlan József Attilától továbbá neves vagy kevésbé ismert kortársaktól gonddal válogatva (Illyés, Kassák, Ratkó József, Utassy József, Balaskó Jenő, Petri, Eörsi, Esterházy, Méray Tibor, Orbán Ottó, Bari Károly, etc.). A fejezetcímek gyakran maguk is szellemes, több értelmű parafrázisok: Az értelmiség útja az ösztálybörtönhöz, Mozgolódó világ, Tánc a tűz körül, Párizsra vigyázó szeme(te)k... Szőnyei alkalmi stílusbravúrjai a kimerítő esetrekonstrukciók közben már-már üdítő kádenciának hatnak az államvédelmi masinéria sivár alapzajában. Például ez a játszi kis négyes alliteráció: „a szocialistaellenes felhangokra fogékony fülű funkcionárius” (Agárdi Péterről szólván); vagy: „bennrekedt az első Lélegzet is 1980. december 2-án” (t.i. a Bercsényi Klubba tervezett irodalmi sorozat nyitó estje); vagy: „A Rákosi korszak sovány diétáját követő világirodalmi kiéhezettségre jellemző, hogy 1958. végén „Kelemen Anna” [Kerényi Mária, Lukács György titkárnője] jelentette: nagyobb társaság gyűlt össze (…) a bebörtönzött Ádám György menyasszonya lakásán (…), s ott a kéziratban (állítólag) körbejáró Zsivágóról beszélgettek.” Néhol egy-egy mondaton a krónikás részvéte, szomorúsága, avagy csömöre, felháborodása is áthat, ahogy hangsúly-kiemeléseivel, jó okkal, van mersze megszólítani közvetlenül is olvasóit. Ám a Titkos írás alaphangja inkább a pontos, visszafogott narráció, mellyel e nehéz tudást igyekszik átadni és minden ízében megértetni, bízván olvasói az övéhez hasonló, érett judíciumában. S a krónikás bizalma utóvégre maga is bizalmat ébreszt és közös beavatás-élményt teremt – mintha tényleg volna, lenne – éberen fülelő hallgatósága, nesztelenül nyomában lépdelő közönsége a múlt megannyi rejtett csapdával teli vadcsapásán át. Magam, nem győzőm hangsúlyozni, ezt tartom a könyv legfőbb erényének: e mindenkor tényekkel érvelő, közös töprengésre hívó elbeszélés-módot.

A recenzió második része itt olvasható - a szerk. 
 

[1] 1994-2012 között eddig országosan közel 200 per volt, melyet a volt ügynök nyert, s a bíróság – annak ellenére, hogy az eljárás során bizonyítékul a 6-os kartont is kézhez kapta – a közzétevő kutatót és a publikáció médiumát büntette. Csupán két kivétel ismeretes. Idén nyáron Droppa György és Bereczki Vilmos volt hálózati személyek első fokon, nem jogerősen pert vesztettek Rainer Jánossal s az 56-os Intézettel, szemben, annak kapcsán, hogy mindketten szerepelnek az Intézet Egy nap anatómiája c. tudományos publikációjában. – Kenedi János közlései.

Szerző: Nové Béla
Szerző:  Szőnyei Tamás,  Cím:  Titkos írás,  Kiadó:  Noran,  Kiadás éve:  2012,  Oldalszám:  2248 oldal,  Ár:  9990 Ft