Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TARTÜFFÖLÉS

Bulgakov: Képmutatók cselszövése / Füge, Vádli, Szkéné Színház
2012. szept. 23.
A történelmi kontextusba ágyazott társadalomkritika, a görög tragédiákat idéző vérfertőzés és a „színház a színházban” következetesen végigvitt koncepciója ellenére a Képmutatók cselszövése a fegyelmezett alakítások és a mértéktartó rendezés miatt érdemel elismerést. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
Fodor Tamás és Sárközi-Nagy Ilona
Fodor Tamás és Sárközi-Nagy Ilona
Molière megöregedett. Egyetlen bűne, hogy felbontja a házasságát, és sógornője helyett – tudtán kívül – saját lányát veszi feleségül, ami dramaturgiai szempontból csak ürügy, kínálkozó alkalom Charron érsek számára, hogy bosszút állhasson a valódi sérelemért, az egyház tekintélyét kikezdő Tartuffe-ért. Molière tehát, ha nem is képmutató, de személyisége meghasonlott: drámaíróként bátor, őszinte és radikális, a magánéletében, illetve a társulat vezetőjeként viszont túlságosan is gyáva és kompromisszumkész. Önellentmondásba azért nem keveredik, mert a Tartuffe-re vagy a Don Juanra tett utalás csak halványan emlékezteti szépíró énjére, míg bértollnok mivoltával a történet lépten-nyomon szembesíti. Ugyanakkor, ha az öntelt színész, a gyarló férfi és a megalkuvó művész emlékét is elhomályosítják a drámák, s erre Molière halálának legendás körülményei – a színpadon, a Képzelt beteg címszerepét játszva lett rosszul – még rá is tesznek egy lapáttal, akkor Molière voltaképp anélkül emelkedik felül riválisain, hogy bármiféle ellenállást tanúsított volna. 
Bár Fodor Tamás játéka sokszínű, színpadi jelenléte pedig meggyőző, alakítása mégsem lehet a szerepformáláshoz mérten fajsúlyos, Molière darabbéli jelentősége ugyanis erősen kérdéses, s így a történet jobbára tét nélküli: egyrészt azért, mert Molière képtelen befolyásolni a király intézkedéseit, másrészt azért, mert hibái ellenére, nehéz természetétől függetlenül, művei révén már mindenképpen halhatatlan. Éppen ezért a Képmutatók cselszövésének alapélménye a tehetetlenség, ebben a kiábrándult légkörben pedig kifejezetten nehéz eredeti, pontos megállapításokat tenni a hatalom működéséről, ehhez legalábbis a király kénye-kedvétől, illetve tanácsadóitól függő színpadi szerző alapszituációjánál és néhány megfontolt célzásnál biztosan több kell. Ezzel együtt a Képmutatók cselszövése még lehetne érvényes és szórakoztató előadás, s tulajdonképpen az is, hiszen Szikszai Rémusz kezében könnyedén formálódik a makacs, hálátlan alapanyag: rendezésének elévülhetetlen érdeme, hogy csak a ténylegesen színpadképes, igazán jó elképzeléseket valósítja meg, miközben egyetlen poént sem süt el többször a kelleténél, így az előadás nemcsak ötletes, de stílusos, elegáns és kiegyensúlyozott is. 

Tóth József és Fodor Tamás
Tóth József és Fodor Tamás

Szikszai Rémusz feltűnően ügyel a részletekre, láthatólag fontos számára, hogy színészei a kisebb szerepekben is tényleges játéklehetőséget kapjanak, Némedi Árpád például a hamiskártyást, a bűvészt, az egyik színészt és az egyik szerzetest is eljátssza, Bercsényi Péter érdemi szöveg nélkül is érzékeny színésznővé lényegül Mariette Rivaille-ként, Sárközi-Nagy Ilona pedig a félrelépésről árulkodó szövegkönyv ügyes elrejtésével ad pontos jellemrajzot Molière ifjú feleségéről, Armande-ról. Kivételesen nehéz feladattal egyedül a Kerekes Éva helyére az utolsó pillanatban beugró Takács Katalin szembesül, s bár Madeleine Béjart alakja személyre szabott így már aligha lehet, remekül helytáll. 

Papp Janó praktikus jelmezeket tervez, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a guruló fogasállványra aggatott kosztümök a függönyt és a díszlet válaszfalait is helyettesítik. Ez a megoldás mozgalmasabbá teszi az előadást, a nyílt színen, a nézők szeme láttára átrendeződő játéktér pedig tökéletesen passzol a színház illúzióját leleplező előadáshoz. Ugyancsak a „színház a színházban” jegyében a szereplők olykor kikacsintanak a közönségre, de ezek a mozzanatok nem szabdalják szét a játékot: a zenére, színpadi fényekre vonatkozó színészi (kvázi-rendezői) utasítások jobbára a jelenetek végén hangzanak el, ezt leszámítva a játszók a legritkább esetben beszélnek ki a szerepükből: ha mégis, mint a Félszemű gúnynévre keresztelt testőrparancsnok szándékosan elrontott-újrakezdett jeleneténél, akkor az okkal történik.
Az előadás legnagyobb fegyverténye azonban a szereposztás, ami a cselekménytől és a jellemektől függetlenül jelzi a társadalmi szintű képmutatást. Tamási Zoltán alakítja például Molière egyik színészét és Charron érseket is, amíg tehát az egyik pillanatban együtt dolgozik Moirronnal, addig a másikban már parancsot ad kínvallatására, ráadásul az ominózus jelenet, ahogyan Moirron reszketve billeg a sámlin, Kovács Krisztián legjobb pillanatai közé tartozik. Bulgakovnál egyébként a hímvesszőbe helyezett, felforrósított fémszál helyett még „csak” spanyolcsizmáról van szó, ami épp úgy az ingerküszöb kitolódását használja humorforrásnak, mint a szöveget érintő kevés változások egyike: az Igazságos varga végletekbe hajló, cifra szitokszóáradata. 

Fodor Tamás. Fotók: Deák Barbara. A képek forrása: Szkéné Színház
Fodor Tamás. Fotók: Deák Barbara. A képek forrása: Szkéné Színház

Az utóbbi, vagyis az udvari bolond és Bouton, a színházi koppantó összefonódása különösen jót tesz az előadásnak, Tóth József ugyanis a két figurát szellemes-gúnyos rezonőrré gyúrja egybe. Király Attila szintén fontos szerepet tölt be mind Lajos, mind Molière oldalán: jóllehet a testőrség parancsnokát szikár és erőszakos férfinak mutatja, akinek szöges ellentéte La Grange, a vívás és a vívódás Király Attila játékában már egyetlen férfi ellentmondásos vonásainak látszik. La Grange tollal támad Armande-ra, mert meg akarja védeni, a Félszemű pedig karddal Molière-re, hogy végezzen vele, a találó jelenetpárnak és a szerepösszevonásnak köszönhetően tehát az előadás a toll- és kardforgató valós indítékát is felderíti, akárha így vallana szerelmet Armande-nak ez a furcsa Don Juan.

Nagypál Gábor néhány eszközzel is képes egyszerre méltóságteljes és cinikus XIV. Lajost alakítani, akit szórakozottsága csak még félelmetesebbé tesz. Ugyanakkor a király színészként is feltűnik Molière társulatában, ezért a szereposztás mintha azt pedzegetné, hogy az egyeduralkodó is csak egy a sok közül, jóllehet Varga Járó Ilona – Nagypál Gábor arcáról mintázott – maszkjai a későbbiekben pontosan ezt az állítást fordítják ki: Lajos természetesen kiváltságos, aki azért nem tűnik ki a tömegből, mert már mindenkit a saját képére formált. Közvetetett módon tehát mégiscsak a hatalom természetéről szól az előadás. 
Arról a hatalomról, amely az ősbemutató után nem sokkal betiltotta a Képmutatók cselszövését. Általában véve a hatalomról, ami nem kedveli a rivaldafényt, hiszen – Tartuffe szavaival élve – „a baj mindig a botrányból származik, / nem vétkes, aki csendben vétkezik”. Ez a hatalmi gépezet a legritkább esetben enged bepillantást a kulisszák mögé, éppen ezért egy-egy kurta közleményt kell tényként elfogadni: az előadás szentendrei bemutatója technikai okokra hivatkozva maradt el, Kerekes Évát pedig betegség miatt helyettesítette Takács Katalin.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek