 Részletek a kiállításból |
Ilyen értelemben vett csendessége a Trafó Galéria falai között megrendezett első önálló kiállításán is tetten érhető: mindössze öt képet látunk, de ezzel a néhány képpel mégis képes érdemben hozzászólni ahhoz a diskurzushoz, amely az interdiszciplináris képtudomány berkeiben zajlik.
Napjainkban a képkészítés és az elkészült képek manipulációja a mindenki által hozzáférhető technika, a nappaliban is kényelmesen végezhető trükközések révén egészen közönséges cselekedetté vált. Emiatt a fényképek lassan már képtelenek ellátni eredeti és elsődleges funkciójukat – azt, hogy hitelesen dokumentálják a valóságot a látvány objektív rögzítése révén. Hans Belting művészettörténész a képek válsága kapcsán többek közt a referenciavesztés jelenségéről beszél. A fotográfia területén mindez a kép és az ábrázolt közötti indexikus viszony megingását jelenti: a képek valósághoz fűződő viszonya bizonytalanná vált, és végső soron teljes referenciavesztésük a tét. Erre a bizonytalanságra utal Baudrillard szimulákrum-elmélete is, amely szerint minden kép csupán egy másik kép másolata lehet, és mindaz, amit valóságnak gondolunk, pusztán a képek kusza halmaza körülöttünk.
A képzőművész-fotográfus Szabó Dezső több mint egy évtizede készíti műveit szimulációs technikával, amely során a terepasztalon felállított apró berendezésekről, makettekről készített fotókat nagyítja fel. A képzőművészet és a fényképészet határterületén végzett kísérletei során a fénykép dokumentációs szerepének megkérdőjelezésével a mindennapok – legtöbbször a televízióban látott – képeinek problémáját és a képfogyasztó kiszolgáltatottságát helyezi előtérbe. Korábbi sorozatain láthattuk merényletek színhelyeit (Time Bomb, 2007), természeti katasztrófák képeit (Forgószél, 2001, Törésvonal, 2004, Vulkán, 2010) és repülőgép-szerencsétlenség mementóit (Black box, 2000). Ezeken az alkotásokon egyik esetben sem primer képeket látunk, hanem csupán kulisszák elé helyezett, modellezett látványt.
 A képek forrása: Trafó |
A játék-katasztrófák színhelyeiről készült fényképek mégis előhívják a néző azon kiszámítható reakcióját, hogy elkezdi a képi megjelenítéshez köthető narratívák gyártását. Szabó Dezső – jól ismerve a képekhez fűződő ősi viszonyunkat – számít erre, és pontosan tudja, hogy a makettek olyan eseményeket képesek rekonstruálni a felnagyított fényképeken, amelyekhez önkéntelenül is időt és helyet kötünk, tehát valóságosnak képzeljük őket. Munkái bizonyos szempontból a képek manipulatív dömpingjének feldolgozására tesznek kísérletet, és egyszersmind fülön csípik a képfogyasztót is: művei nemcsak a képek szavahihetőségét kérdőjelezik meg, hanem egyúttal azok megcsináltságára is reflektálnak.
A hétköznapi értelemben vett fotó képzőművészeti alkalmazásával Szabó Dezső alkotásai kilépnek a modern fotó emancipálódása során kialakult fotóművészeti hagyományból, és helyette ahhoz a kortárs művészeti tendenciához csatlakoznak, amely megpróbálja lebontani a képnézési szokásainkat. Miközben fényképészetről beszélünk, ne feledkezzünk meg a monokróm festészet hasonló törekvéseiről sem: minthogy Szabó Dezső – Károlyi Zsigmond tanítványaként – maga is az analitikus monokróm festészet eredményeinek ismeretével vágott bele a két művészet határjelenségeinek feltérképezésébe, a kérdés igencsak releváns. A festmény felszínének, anyagának és színének viszonyait kutató monokróm festészet – valamint a 80-as évek radikális festészete – éppúgy az anyagi hordozó természetével kísérletezik, ahogyan azt Szabó Dezső is teszi a műfaji határok és a fotó mint médium természetének vizsgálatával.
A Magasfeszültség című fotósorozat öt nagyméretű képe mellett a kiállítás vázlatrajzokat is bemutat a munkafolyamatról, valamint egy műhelyfotóval teszi szemléletessé a projektet magát, amelynek nem elhanyagolható része a házilag épített Tesla-transzformátor. Míg a korábbi sorozatok hangsúlyosan morális töltetűek voltak – az alkotó a média által előhívott naiv képfogyasztó és a valóság viszonyát elemezte bennük –, az új projekt ehhez képest túllép az emberi léptéken, ugyanis a villámlásra, mint természeti-fizikai jelenségre fókuszál. A makettekről és a terepasztalon generált néhány arasznyi elektromos kisülésekről készített pillanatfelvételekhez kapcsolódó Elektromos mező című videomű rögzíti a mesterséges villámlásokat. Szabó Dezső korábbi szimulációs projektjeiben láthattuk, hogyan varázsol laboratóriumi körülmények között, speciális eszközök, berendezések felhasználásával forgószelet, tornádót illetve felhőt a fényképezőgép optikája elé.
A Szabó Dezső művészete kapcsán sokat emlegetett újrateremtési és újraértelmezési szándék ez alkalommal mondhatni zeuszi magasságokat öltött: a villámlás mellett csupán sematikus táj jelenik meg néhány vertikális elemmel ellátva: magasház, szélkerék, villanypózna – a gémeskút kimaradt. A fotók egyfelől értelmezhetők az ember – a művész – újjáalkotó diadalaként, miszerint az alkotó zsenije szemmel láthatóan képes domesztikálni az isteni jelenséget. A szükségszerűen redukált épített környezet, az ember nélküli tér valamint a hatalmas, kiüresedett, sivár látómező pedig az elidegenedés képi lenyomatai. Ezt a mondanivalót hangsúlyozza a magányosan álló panelház tömege a földöntúli fényben látszó kietlen vidéken.
Mindez végső soron arra a nagyon is aktuális veszélyre figyelmeztet, amelyet a modellek, a mesterséges struktúrák valóságként való elfogadása jelent. Ezzel mégiscsak megjelenik az első látásra hiányzó morális töltet – így kapcsolódik szervesen ez a sorozat a művész korábbi munkáihoz.
A kiállítás 2012. október 21-ig látogatható.