A szívünket megdobogtató, szemünket elkápráztató, elménket ámulatba ejtő építészeti csúcsteljesítmények a hatalom és az erő szimbólumai. Vajon az egyiptomi piramisok tövében mit csodálunk jobban: a tökéletes formát, vagy az erőt, amely létrehozta? Mostanra úgy tűnik, a csúcsok szolid lankákká szelídültek, és ha fájlaljuk is a veszteséget, a jelenségen nincs mit csodálkozni. A mi urunk a pénz, és ha nincs pénz, nincs torony sem, az egeket ostromló. A nyugati társadalom persze filozófiába csomagolja csalódását, és a kényszert józan belátássá transzformálja. Ha nem nagyzolhat, a szerénység erényét tűzi zászlajára. Egy lényegénél fogva magamutogató szakma számára nagy kihívás látványos kiállítással reprezentálni saját kételyeit. Az építész azonban nemhiába alkotó zseni: olyan csekélység, mint az alapanyag hiánya, nem foghat ki rajta.

A kétévente megrendezett nemzetközi seregszemle mindig egy kinevezett kurátor aktuális mottója köré épül. Két évvel ezelőtt egy japán építésznő (Kazuyo Sejima) hívószavára ember és építészet viszonyára reagáltak a kiállító nemzetek és projektek (a 2010-es biennáléról szóló cikkünket ld. itt – a szerk). Ez már előrevetítette az azóta tovább erősödő folyamtatot: a mega-projektek helyett a humán szempontok előtérbe kerülését. Az idei főkurátor, David Chipperfield brit építész, számos kortárs kulturális projekt tervezője a lehető legáltalánosabb mottót választotta. Common Ground: minden, ami összeköt – jelentsen ez időbeli, térbeli, vagy akár filozófiai kontinuitást. 

Chipperfield beköszöntőjében hangsúlyozta: az építészetet elsősorban gyakorlatnak tekinti. Ellenpéldával éppen egy sztár szolgált: a közelmúltban Budapestről Zeppelin-projektjével egyetemben kiutált (ld. cikkünket – a szerk.) Sir Norman Foster látványos hang- és képeffektusokkal előadott, egész termet betöltő költői víziójának megtekintése után a látogató akár nyugodtan haza is mehet – mindent megtudott, amit a XXI. században az építészet jelent. Amit ezen túl kap, szép keresztmetszete annak, hol tart ma a világ építészete a társadalom iránt érzett felelősség tudatosításában. 

A fejlett nyugat bevallja: a lazacsaláta drága és erkölcstelen, helyette azzal kell főznünk, amink van, alkalmasint krumplival. A német pavilonban sok bűnronda betonépület kapcsán elmélkedhetünk azon, hogy bizony ez is az építészeti örökségünk része, és hovatovább ezt kell ápolnunk. A franciák lakótelepeik sorsán merengenek, az angolok pedig arról vallanak, hogy külföldről importált példák alapján kénytelenek megújítani építészetüket. Az izraeli pavilon politikus-önironikus kiállításán bólogató amerikai elnököket vághatunk zsebre – borsos áron. 

A klasszikus nagyhatalmak végleteket vonultatnak fel. Az amerikaiak a civil beavatkozások hatékonyságát az egyszerű gépek elvén manipulálható installációval szemléltetik, az oroszok ezzel szemben bevetik a kortárs csúcstechnika vívmányait. A csupa QR kóddal borított, látványnak is impozáns pavilonban táblagéppel körözve egy jövőbeli orosz kutatóváros terveit tanulmányozhatjuk, míg az alagsorban sötét lyukakba kukucskálva kémlelhetjük a rendszerváltás előtti, titkos tudományos objektumokat. A kínaiak viszont – akik talán egyedüliként büszkélkedhetnének prosperáló építészettel, szerényen a képzőművészet álarca mögé bújnak.   

A nemzeti pavilonok közt a sajtóbejárás napjaiban bőven folyt a pezsgő, rácáfolva válságra és tudatos fogyasztásra. A zsűri ítéletében viszont már kifejeződik a társadalom iránti felelősségérzet: a fődíjat a japán pavilon kapta, egy cunami által sújtott területen közös munkával létrehozott közösségi ház tervezési folyamatát gazdagon illusztráló kiállítására, a világhírű építész, Toyo Ito kurátori munkájával. A másik díjazott egy venezuelai projekt: angol építészek bábáskodása mellett szegények vettek birtokba egy évek óta befejezetlen caracasi lakótömböt – az ezt dokumentáló fotókat pedig egy a helyszínen kialakított, működő kocsma díszletei közt mutatták be. A biennálé életműdíját portugál építész, Álvaro Siza Vieira kapta, az orosz és az amerikai pavilonon kívül a lengyel pavilon részesült még elismerésben, ahol viszont tényleg semmi nincs, csak a végletekig csupaszított filozófia – egy betonkoporsóban sétálgatva fülelhetünk az építészet hangjaira.

Van még ír hintázó pad a kényes társadalmi egyensúlyt szemléltetendő, ausztrál csocsó – antik istenek kontra konstruktivista bábok, és angolai bambuszültetvény a túlzsúfolt városok ökologikus szennyvízkezelésének megoldására – látványban tehát nincs hiány. A közös alap homályos felvetésére a tényleges fizikai problémákkal küzdő területek reagáltak igazán gyakorlatiasan – a dán pavilon kiállítása például Grönland jövőjével foglalkozik. A Magyarországnál huszonháromszor nagyobb területen az olvadás következtében a felszínhez egyre közelebb kerülnek olyan nyersanyagok, amik immár hiánycikknek számítanak a fejlett világban. Az újonnan önrendelkezést szerzett Grönland nemzetközi összefogással tervezi közkinccsé tenni ezeket, miközben nem szégyelli a rá jellemző, három termet betöltő halszagot. A Greenland-table, a földrésznyi országot léptékhelyesen modellező asztal arra int: a Föld veszélyesen görbül és veszélyesen keskeny az a kéreg, amin lavírozunk.

A magyar pavilon kiállítása a közös alapot a generációk közti együttműködés illusztrálásaként értelmezi. A kurátorok: Markó Balázs és Bachmann Bálint mindketten egyetemi oktatók. A kiállítás hallgatói makettekből épül fel, melyek nem konkrét épületeket, sokkal inkább magát a teret modellezik, innen a kiállítás címe: Spacemaker. A fehér kavicságyon, fehér fátyolszerű álmennyezet alatt, fehér makettekből álló installáció egy képzőművész, Kelle Antal hasonlóan szimbolikus munkáival, illetve a kultúrAKtív Egyesület által gyerekek számára meghirdetett TÉR-KÉP pályázat színes modelljeivel egészül ki. A biennálé hivatalos lapja kiemelte a magyar kiállítás költőiségét, és az 1909-ben megnyitott, Maróti Géza által tervezett szecessziós magyar pavilon kivételes építészeti kvalitásait, melyre általában sosem irányul kellő látogatói figyelem. 

Az építészeti kavalkádnak idén mégsem a látványosság, hanem a befelé fordulás adja a karakterét. Kontrasztként ott áll Velence városa, amely kétséget kizáróan érvel amellett, hogy a legabszurdabb helyzet is szülhet örökérvényű megoldásokat – mindössze némi merészség szükséges hozzá. A tapogatódzó, helyét kereső új építészeti gondolkodásból ez a merészség egyelőre hiányzik. Ám ha elfogadjuk, hogy az építészek a teremtés munkáját ismétlik földi léptékben, csak optimisták lehetünk: a Teremtő is mit ki nem hozott egy marék porból!