A Bazilika avatójára írt miséje okán is a városban nagy tiszteletnek örvendő zeneszerzőt, Liszt Ferencet ötödik alkalommal ünnepelte fesztivál. A nagyszabású művek helyett a kamarakoncertet elsősorban a családfő, Ránki Dezső miatt választotta a jelen sorok szerzője, tehát akár csalódásként is megélhette volna a pazarul felújított – az egyházi székhelyhez végre méltóvá tett –, a Hitfőiskolához tartozó Szent Adalbert központban felvezetett Liszt-művek előadását. Ugyanis az est nem annyira a papának, hanem inkább kisebbik fiának, az 1995-ben született Ránki Fülöpnek adott alkalmat arra, hogy Liszt segedelmével megmutassa képességeit.
Klukon Edit és Ránki Dezső |
Ez az est, jobbára, Ránki Fülöp estje lett, az ő eddigi legfontosabb koncertjévé vált. És nem hogy csalódás nem érhette a jelenlevőket, de nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy lényeges esemény tanúi voltak a szerény akusztikájú Konferencia teremben helyet foglaló hallgatók. Ránkiék gyermeke – minden kisebb bizonytalanság ellenére is állítjuk – jelentős koncertet adott.
Akinek van otthon zongorája, tudhatja, hogy a gyermekek előszeretettel veszik azt kezelésbe már tíz hónapos korukban. Amint fel tudják húzni magukat billentyűmagasságba, játszani kezdenek a hangszerrel. Tehát nem sok értelme van leírni azt, hogy kit mikor kezdett el érdekelni a hangszer: egy olyan családban, ahol ketten is kiváló zongoristák, a gyermekek el sem tudják kerülni a hangot adó eszközöket. Ránki Fülöp hivatalos életrajzából tulajdonképpen felesleges idemásolni, hogy már három évesen elkezdett hallás után játszani, ám az mindenképpen fontosnak tetszik, hogy első tanára Becht Erika volt, és a zeneiskolák szolfézs versenyeit is megnyerte.
Az elsőként megszólaltatott Liszt-műhöz nem is elsősorban manuális készségek szükségeltettek, hanem inkább érettség, komolyság: e művet, Liszt Resignazione című elmélkedését, úgy kell megszólaltatni, hogy abban minden hang átgondolt legyen. És csak akkor szabad leütni ezeket a lassan, mintegy másodpercenként egymást követő hangokat, ha a játszó azokat megfontolta, és úgy üti le őket, mintha az a következő hang lenne a mű egyetlen lehetséges – hangbéli – folytatása. Ez a zenei meditáció – hasonlóval csak a XX. században találkozni, ilyen John Cage In a Landscape-je – annak ellenére, hogy (látszólag) nem követel sokat az előadótól, a legkevésbé sem való tizenhét éveseknek. Ránki Fülöp érzékenyen játszott, a mű kívánalmainak megfelelően, olyan magabiztosan lépve be Liszt legbelsőbb világba, ahogy még nála jóval érettebb előadók sem. Határozottan, ugyanakkor körültekintően ütötte le a hangokat. A mű olyan lett, mintha egy hosszú és elmélyült gondolkodás közben született volna meg – előttünk.
Az ezt követő J. S. Bach gisz-moll fúga kissé éretlenebb volt, különösen a kezdés tűnt homályosnak, ám ebből sem hiányzott a virtuozitás és a komolyság. A csöndes kezdés után fokozott várakozást kelthetett – azokban legalábbis, akik tudták, hol tart a koncert, mert az ifjú előadó nem tartott a művek közt szünetet, mindent egy lélegzetre játszott, mintha nem is több darabról, de egyazon mű tételeiről lenne szó – a Mosonyi Mihály halálának alkalmából írt zenei emlékezés. Hiszen ez a mű a Resignazione ellenpólusa: komor, zaklatott, nagyszabású, helyenként kifejezetten durva, indulatos halálballada, hatalmas hangorkánokkal, robosztus hangokkal. E mű és az azt követő Dante szonáta előadását is az jellemezte, ami az édesapa interpretációit: koncentráltság és fegyelmezettség.
Ránki Fülöp |
Nem volt sem nagyszabású vagy dörgedelmes, sem pedig szélsőséges ez az előadás, mégis megrendítő lett, kemény, magával ragadó. A felzúgó hangok mögött a tremolók sikerültebbek, dinamikailag árnyaltabbak, változatosabbak is lehettek volna, de még így is sikerült a halál kiváltotta düh mellett érzékeltetni, hogy Lisztnél a zongorát nem egyszer úgy kell megszólaltatni, mintha nem egy hangszer, hanem egy egész zenekar bömbölne, hadakozna a sorssal.
A jóval korábban, mintegy harminc évvel előbb született Dante szonáta (Après une lecture du Dante, fantasia quasi sonata, a Vándorévek egyik legismertebb darabja) legalább olyan szélsőséges, mint a Mosonyi hommage. A csöndes ereszkedő, Andante maestoso kezdés után a sokáig tiltott moduláció, a bővített kvart következik, mintegy megnyitva a Pokol kapuit.
Bár e műnek számos elképesztő, dermesztő interpretációja ismert (többet lehetett hallani, mint a csak 1965-ben előkerült Mosonyit), és Ránki Fülöp nem érhetett föl azokhoz (például Lazar Bermanhoz), akik e művet sok évtized emberi és előadói tapasztalata után játszhatták, a kromatikus menetekben olyan elkeseredettséget tudott érzékeltetni, az Andante epizód pedig oly lírai lett, hogy a recenzens hitetlenkedve nézte, hogy nem egy érett, sokat látott ember ült le a fiatal Ránki helyére. Úgy a tizenegyedik perc tájékán, az egész zongorát befutó meneteknél, azt éreztem, mintha az előadó kissé fáradna, a finálé mégis fényben ragyogott fel.
Szünet beiktatatása nélkül cseréltek helyet a szülők, Ránki Dezső és Klukon Edit a gyermekükkel, hogy eljátsszák a tizenkét kellemdús frázisból álló Karácsonyfa – melyet Liszt unokájának, Danielának, Cosima és a jeles karmester Hans von Bülow lányának komponált – négykezes átiratát.
Ezt a művet Ránkiék előadásában azon a koncerten volt szerencséje hallani recenzensnek, melyen először az ifjabb Ránkit. Most nem volt ugyan oly könnyed néhány részlet, mint a karácsonyi eseményen – többek közt a karácsonyéjeket elővarázsoló O heilige Nacht! vagy a Die Hirten an der Krippe -, de a jeles mű egyéb részleteit a házaspár nemes egyszerűséggel, bensőséges hangulatot teremtve adta elő. Különösen tetszetős volt a három királyok bevonulását elénk idéző Adeste fideles telítettsége, a Schlummerlied csöndes áhítatossága, az Abendglocken csengése-bongása, tündöklése és a Wittgenstein hercegné portréját megfestő lengyel epizód.
De ez a koncert most nem a secondot adó Klukon Editről, az édesanyáról, és nem is a jeles primót játszó apáról, Ránki Dezsőről szólt, hanem a gyermekükről, Ránki Fülöpről, aki mintha most érett volna meg arra, hogy szüleiről leválva, egyedül uralja a pódiumot.