Folyton előtolakodik a múlt – képek, színek, tárgyak, irodalmi szövegek és utalások formájában –, és belerajzol a jelenbe. Mert Balbec Beach minden olyan hely, amelyet megérint, majd részben átír, módosít egy-egy történet, és amelyben tehát oda-vissza szivárog múlt és jelen, fikció és realitás. Dunajcsik Mátyás szövegeinek a helye.
Az irodalom csapatjáték, mondja a szerző a könyv legvégén, és valóban: közvetlenül vagy közvetve kulturális-művészeti utalások végeláthatatlan sora lakja be a szövegeit széltében-hosszában, és olyan gazdagon, mintha úgy jó száz évre visszamenőleg itt bolyongana Dunajcsik minden kedves írója – néhány vizuális művésszel karöltve. Hozzá még a magyar értelmiség körülbelül ugyanezen periódusra visszatekintő, néhány kultikus helyszíne; Bécs, Berlin és Velence: Thomas Mann-i arccal, hideg és magányos arccal, a boldog tengerpart szerelmes arcával az Átkelés a Lidóra letisztult szövegében, és végül igazi neolatin történettel a Piccolo Nivicóban; egy reménytelenül epekedő asszony félmeztelen képével a sikátor egyik ablakában, amint ráncait az évtizedek múlásával állig felékszerezve takarja elszántan.
Többször visszatér a maníros romkocsmákkal teletűzdelt Budapest, benne büdös körutak, reptér melléki külváros, valóban romos élettérként szolgáló belváros, és például a valóságnál keményebb csajnak öltöző szerkesztő a Szex és irodalomban. Még tágabban: repülőjáratok hálózzák be az eget, metrószerelvények szisztematikusan rácsozzák a föld mélyét, folyami hajózásokból bugyog elő az elfojtott múlt. Miközben többnyire nem válik feleslegesen túlterheltté a simán kibomló történet. Talán ezért is tűnik helyenként soknak a meghökkentésnek szánt végkifejlet. Púpnak gondolom például A láthatatlan Budapestben az anya kilétének jó előre látható kibontakoztatását, és ennek kissé erőltetett képi metaforáját, amelyben a halászlé elegyedik a Duna vizével, vagy a Piccolo Nivicóban a duplacsavaros kettős halált. A sokrétegűségben ugyanis maga a sokrétegűség a gyönyör, amelyet könnyen kiolthat egy túl zajosra sikeredett csattanó. Különben is, minek zajos csattanó ilyen szép irodalomnak?
Ahogy haladunk a könyvben, a történetek egymáshoz való viszonya is finoman elkezd összeszövődni, alig észrevehetően. A gyűjtögetés és ismétlés létélmény-szerű gesztusa: a festő kékjei, a Duna ezerféle vize, a halott állatkák. És tovább ezen a vonalon: a konzerválás szintén ontológiai vetületű megszállottsága; a taxidermia, formalin, fénykép, egy mű felidézése. Helyenként egy szereplő vagy történetfoszlány mintegy mellékszálként felbukkan egy másik novellában; az Elefánt taxidermista Vadász Henrikje történetesen jóban van a Formalinban szereplő íróval, és az elmegyógyintézeti könyvtár sztorija is visszaköszön ugyanitt.
A könyv közepén egy kép-szöveg egymásra-utalásában született történet áll. A Berlin alatt a föld író és grafikus – Plinio Ávila – műfajközi összmunkája, amelyben a metrójegyekre skiccelt meglehetősen rideg és mérnöki látvány egy monomániás apa föld alatti életének történetével kapcsolódik össze, aki végül kijön a felszínre, hogy egyszer és mindenkorra elvesszen a külvilágban. Néhol több feleselés kép és szó között, bátrabb el-kalandozás a két nyelv dimenziójában feszesebbé tehetné ezt a magyar irodalomban is végre egyre gyakrabban megjelenő vállalkozást.
E határfeszegetés szempontjából leglényegesebb a végtelen tükörkép-rendszer leírása, amelyben az irodalom/művészet magában foglalja a hétköznapi valóságot. Illetve fordítva. Illetve oda-vissza. Mindezt egyszerre. A nagyon is komoly játék egy video-installációt tekint kiinduló pontjának. Ez pedig maga Buddha, akinek bronzszobra saját felvett és elébe vetített képmását bámulja egy tévé képernyőjén. A novella fiktív világában Nam June Paik 1974-es, valóban létező munkájának kicsinyített mását építi be egy kibelezett tévébe a velencei nagybácsi. És mindezt leírja az unokaöcs. A szerző megmondta: ez csapatmunka – időben, helyben, műfajban váltakozó szüntelen dialógus.
Egyébként ártatlannak tűnő mesélés tizenhárom történeten keresztül. Szinte klasszikus prózanyelv, könnyed, gördülékeny. Benne a fel-felröppenő szürreális elemek eltávolítanak a haláltól, a kitaszítottságtól, az őrülettől, melyeknek legalább egyike minden egyes novellában ott szaglászik már a legelejétől fogva – kiváló arányérzékkel sokszor csak éppen annyira, hogy akár még józan ésszel is megindokolható legyen az a metafizikai pöcök, amely hirtelen kilóg a történetből. Nonchalance közli a halottlátó kisfiú az Elefánt vége felé, hogy merre tartott az imént elhunyt nagymama – történetesen épp a reptér felé, mert a kisfiú szerint az erre lakók mind oda mennek. Az Apám könyvtára tébolydájában a főorvos nyugtató híján apja addig gondosan elzárt könyveit kapja elő betegei számára, akik hamarosan meghunyászkodva és irodalmi alakok teljes képzeletbeli pompájában elnyerik lelki békéjüket (és ez is milyen szépen példázza művészet és hétköznapi valóság feleselését). A műfordító macskája helyenként odamondogat a Szex és irodalomban. Kicsit rugózik a hétköznapi realitás talaján a meseszövés, majd ugrik egy duplaszaltót. Belebámul a szemünkbe, mintha semmi különös nem történt volna az imént.
Végül: az író képe Balbec Beach-i korából. Szokásom ellenére folyton vissza kell térnem a szerző fényképére a hátsó fülön. Fiatal fiú, kicsit feszengve, gördeszkával a kezében, amelyen mi mást is írhatna, mint hogy Balbec Beach? Próbálom összeegyeztetni azzal az élettapasztalattal és irodalmi/kulturális készlettel, amit olvasok: az érett szépírói nyelvvel, a bölcsességgel, a búvópatakként végig ott csordogáló lét- és művészetfilozófiával, a fifikásan sokszögű szerkesztéssel. Földhöztapadt pozitivizmus, hát benned sem bízhat az ember.