Diákhitel ide, diákhitel oda, azért a kortárs mozit elnézve ma sem lehet különösebben kirívó eset, ha egy szűkös pénztárcájú, ám modern szemléletű egyetemista hölgy a havi jövedelmét kiegészítendő áruba bocsátja ruganyos testét. 

A jobbára art-közeli mozivásznakon felbukkanó diákprostik nagy hírű elődeikkel szemben (például a századfordulós csúcskorszak egyik kollektív vállalkozásáról egy néhány hónappal korábbi art-house premier, a Bordélyház tudósított magas művészi nívón) többnyire magánbizniszt visznek, amelynek köszönhetően aztán sorra-rendre veszélyes helyzetbe sodródnak – legyen szó például az egyik delikvense szívrohamát követően a rendőrség üldözöttjévé váló szlovén hallgatóról (Slovenka), vagy arról az alvilág környékén tevékeny New York-i utcalányról, aki Tom Cruise-t igyekezte elcsábítani az albérleti szobájában (Tágra zárt szemek), miközben mögötte a polcon jól kivehetően látszott Anthony Giddens – vélhetőleg telijegyzetelt – Szociológiája. 

A mindezidáig regényíróként ismert Julia Leigh nyugtalanító debütfilmje szintúgy színre léptet egy megtévedt diáklánykát, aki felette fenyegető helyzetbe kerül: ugyanis rendre eszméletét vesztve kínálja fel önmagát sötét lelkű urak perverz kényének-kedvének. Az orvosi karon tanuló Lucy (akit az angyali jelenlétű Emily Browning gyakran zavarodott mosolyokkal akakít) megannyi alkalmi munkából igyekszik fenntartani önmagát – néha pincérkedik, néha egy irodában kezel egy fénymásolót, máskor pedig alsóneműben szolgál fel whisky-t néhány nyársat nyelt arisztokratának egy rideg kúriában. 

Jelenet a filmből

Ám minden serénysége dacára is láthatóan súlyos anyagi gondjai vannak: modortalan lakótársa folyvást a lakbért követeli rajta, bliccelnie kell a metrón, s ha éppen az utcán intéz egy telefont, akkor sem mulasztja el megnézni, hagyott-e ott valaki némi visszajárót. Így aztán aligha meglepő, hogy rögvest rábólint a baljós hatalmasok ügyeit intéző Clara (Rachael Blake) ajánlatára, és nem sokkal később már altató-drogoktól darvadozva várja, hogy öntudatlan teste segítségével kielégülhessen valamely gazdag, vén perverz. 

Igaz, hogy elefántcsontszín porcelántestén élemedett korú Sade-márkik gyakorlatoznak, arról Lucy, minthogy ezalatt végig önmagán kívül van, jószerével semmit sem tud (mondjuk Clara megnyugtatónak szánt megjegyzése azért nem sok jót sejtet: „A vaginájába nem fognak behatolni”). A némiképp informáltabb nézők is csupán sejdíthetik, hogy mi is a pontos ügymenet, hiszen Leigh néhány beszédes mozzanat felvillantása után rendre (és olykor már-már az ízléstelen prüdéria határán) elsvenkel a makulátlan lánytestet markolászó férfiak felforgató látványáról, vagy feketébe borítja a képernyőt. 

Hogy mi is következhet a felvezetés után (melyek során hol szitkozódva nyalogatják, hol ügyetlenül taszigálják, hol precízen tapogatják a tehetetlen testet), arról persze könnyű képeket alkotni – s mintha Leigh éppen erre biztatná gyanútlan nézőjét. Az abúzus jellegéről fantáziáló voyeur ugyanis alighanem hasonló viszonyba kerül a lány testével, mint a vele visszaélni készülő férfiak – miként a film stílusát meghatározó, szinte moccanatlan hosszú beállításokban is az a rideg, klinikai, és mindent tárgyiasító tekintet bomlik ki, amellyel a pervertált urak figyelmezik kizsákmányolásuk tárgyát, s melyet William Burroughs úgy írt körül egykor, mint „a hatalom halott, hideg tekintete”.

Emily Browning. A képek forrása: PORT.hu

Bűnrészesek vagyunk! – állítja tehát Leigh, mikor a nézőpontunkat a kizsákmányolókéval azonosítja, s erre nem csupán a nézés aktusát tudatosító hosszú snittekkel hívja fel a figyelmet, de nyíltan önreflektív mozzanatokkal is (például az iroda laptopján Clara majd’ ugyanolyan beállításból nézi a kamerával megfigyelt Lucy-t, mint ahogy mi néztük korábban). Ebben a patriarchális elnyomással szembehelyezkedő s a nézőt is becélzó kritikában okkal lehet megérezni Michael Haneke szigorú szellemét (ráadásul a rejtett kamera képsorát mutató zárlatról könnyen eszünkbe juthat a Rejtély), ugyanakkor Leigh filmjének vizualitása és hangvétele inkább egy másik rideg mestert, Kubrickot idézi. A nagy mélységélességű és jobbára geometrikus kompozíciók, a finoman nyugtalanító színhasználat, és rideg, már-már dehumanizáló rendezés éppúgy rá (illetőleg néhány kései munkájára) utal, mint a kúria szexuálisan fenyegető közegének rajza, illetve a hátborzongatóan modoros, ám humortalanságukban is nevetséges kizsákmányolók, akik közül többen is prímán mutatnának a Tárgra zárt szemek kamaszosan dekadensre festett orgiáján. 

Leigh debütfilmjének hosszú, vágatlan képsorain lassú, hipnotikus ritmusban, olykor egyszerre delejező és irritáló hatással, néhol pedig (s talán az alkotói szándéktól függetlenül) hideglelősen röhejes színben bontakozik elő a szexuális kizsákmányolásról és a kíváncsiságról mesélő történet, amelynek ellipsziseit és talányait bizsergető szellemi mutatvány megfejteni-betölteni – s habár ezen munka gyümölcsei kevéssé látványosak, Leigh egyedi vízióról tanúskodó, szabálytalan szépségű filmje még ennek tudatában is megéri a fáradságot.