Mi változott? Srđan Dragojević filmjét látva: szinte semmi. E kijelentés ellentmondásnak tűnik, holott nem az. Aki jegyet vált a Pride-ra, készüljön fel az időutazásra: utoljára a hetvenes évek mainstream filmjeiben ábrázolták ilyan sablonosan a meleg közösséget. Érteni vélem, hogy egy szerb vígjátékon nem kérhetem számon mondjuk Fassbinder mélységeit, de a filmbeli sztereotípiákkal kissé nehéz megbékélni, ha láttunk már olyan filmeket, mint az Édes2kettes, a Brokeback Mountain – Túl a barátságon vagy az Egy egyedülálló férfi, és akkor Pedro Almodóvar keserédes alkotásairól még nem is beszéltünk.
A szerb film – együgyűsége ellenére – igencsak összetett „üzenetekkel” bír. Rendezője részéről bátor politikai tett: a forgatás a legnagyobb titokban zajlott, eközben Dragojević halálos fenyegetéseket kapott, a bemutatót pedig Dubrovnikban megakadályozta a katolikus egyház. Emellett látlelet: meleg-témában a nemzeti tudattalan egyelőre csak a sztereotípiák befogadására alkalmas, nem kell hát összetett karakterábrázolással összezavarni. Kontextusától eltekintve a Pride azonban meglehetősen gyengécske, felejthető komédia, melynek (legalábbis számomra) a legemlékezetesebb momentuma a Ben Hur – az egyik főszereplő által megfogalmazott – dekonstruktív olvasata, mely szerint Messala és Ben Hur kapcsolata messze túl volt a barátságon.
 Jelenetek a filmből |
Pedig nem indulunk rosszul. Az intro szócikkek magyarázata, melyből kiderül, hányféle névvel illették egymást a különböző népcsoportok a délszláv háború alatt. Koszovói albán, szerb, horvát, csetnik, balija, usztasa vagy siptár egy dologban mégis egyetértett: „A buzi, az buzi.” A kék sarokban tehát: a háborút megjárt, homofób, pszichopata hipermacsók, a pirosban: a Hello Kitty-s slusszkulcsos, rózsaszín autós, érzékenyen picsogó, kisujját ivás közben eltartó melegfront.
És hogy a két közeg miként kerül egymással kapcsolatba? Nos, egy megsebesített bulldogon és egy álomesküvőn keresztül. Az ötvenes háborús veterán, Limun (Nikola Kojo) meglőtt kutyájával a hóna alatt beront az első (történetesen meleg) állatgyógyászhoz, Radmilóhoz (Miloš Samolov), mit sem tudva arról, hogy eközben „liberális” menyasszonya, a szépségszalont üzemeltető Biserka (Hristina Popović) épp Radmilo párját, Mirkót (Goran Jevtić) kéri fel arra, hogy rendezzen számukra álomesküvőt. Mirko mellesleg épp a Meleg Büszkeség Napját szervezi, és feltett szándéka, hogy a szélsőségesek fenyegetései ellenére is végigvonul Belgrád utcáin. Az esküvőszervező és az állatorvos nemi identitására azonban fény derül – Limun őrjöng, ezen meg Biserka, ott is hagyja a férfit, és csak azzal a feltétellel hajlandó visszatérni, ha a háborús veterán – aki egyébként őrző-védő vállalkozást üzemeltet – biztosítja a rendet a felvonulás idején. Igen ám, de egy teremtett lélek sem akad Szerbiában, aki hajlandó volna melegeknek dolgozni. Felkerekedik hát Lumin Radmilo rózsaszín autóján, hogy összeszedje egykori katonatársait, akik közül a koszovói albánnak szintén kijut a sztereotípiákból (drogot árul a NATO-katonáknak, és valamikor intim viszonyba keveredett egy zebrával).
 A képek forrása: PORT.hu |
Egyszóval a film hiába a „te is más vagy, te sem vagy más” politikai pamfletje, nem valószínű, hogy éppen a szofisztikált látásmódja és humora miatt vált népszerűvé a Balkánon. Ennek az ellenkezője igaz: a Pride-ot végig egy olyan white trash-nézőpont uralja, mely a „cuki melegek” bemutatásával bizonygatja, hogy „ők” sem olyan rossz emberek, elvégre képesek kutyaéleteket menteni, esküvőt szervezni, és még azt is elviselik, hogy időnként megverik őket.
Hogy Srđan Dragojević ennél azért cizelláltabban látja a dolgokat, arra nem csupán filmje átgondolt struktúrája utal: a két meleg főszereplő kedvenc filmje A hét mesterlövész (Lumin szélsőjobbosokkal szembeszálló csapata még számában is rájuk emlékeztet), a háborús veterán imádott mozija pedig a Ben Hur, melyet a meleg pár hatására kezd más szemmel nézni. A cselekmény hirtelen, az addigi stílustól teljesen idegen drámai fordulata szintén arra bizonyosság, hogy a rendező nagyon is tisztában van a közállapotokkal, és előzetesen felmérte, hogy a téma „csak” ebben a formában fogyasztható a legszélesebb tömegek számára.