TÁNC TEGNAP, MA, HOLNAP

Táncelőadások: Greco, Balanchine, Forsythe / Holland Festival, 2012
2012.07.09.

Míg Emio Greco környezetvédelmi és fenntarthatósági mega-performansza nagyjából a saját dugájába dőlt, addig a Holland Nemzeti Balett fölényes profizmussal békítette össze Billt Mr. B-vel. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mindezekről mindjárt kevésbé rejtélyesen is beszámolunk, bevezetésként azonban el kell mondani néhány jellemző adatot az 1947 óta (!) minden évben megrendezett Holland Festivalról. Az amszterdami kulturális élet vezető intézményei mellett évről évre új, szokatlan helyszíneket kapcsol a programba a zenés színházi rendező Pierre Audi, aki 2005 óta a fesztivál művészeti vezetője, s akinek vállalt célkitűzése, hogy az egész júniusban tartó rendezvénysorozat kaleidoszkópszerű ablakot nyisson a világra. Az előadó-művészetek állnak a középpontban, de mellettük jut hely a képzőművészeteknek, az irodalomnak vagy az építészetnek is. Nem csoda hát, ha ilyenkor az amúgy is nyüzsgő holland főváros még jobban felbolydul, ráadásul a színházi- vagy táncelőadások sem önmagukban állnak a programrengetegben: a szervezők szeretik kontextusba helyezni a látottakat, segítve nézőiket az értelmezésben. 

Jelenetek az Addio alla fine című előadásból
Jelenetek az Addio alla fine című előadásból
A fesztivál idei táncos programjában néhány igazi nagyágyút találunk: Alain Platel és a les baletts C de la B a nagyszabású Choeurs-szel lépett fel, de ide érkezett a tavaly Avignonban bemutatott Boris Charmatz-előadás, az enfant is, a tavalyi pannonhalmi Arcus Temporumon a magyar nézők által is láthatott, kongói Faustin Linyekula pedig a Création du monde 1923-2012 című vadonatúj darabjával lépett fel. Az alábbiakban Emio Greco különleges ősbemutatójáról illetve a Holland Nemzeti Balett legújabb, egészestés premierjéről lesz szó.

Az olasz Emio Greco kalandos szakmai és életutat tudhat maga mögött, hiszen az elmúlt évtizedekben egyaránt dolgozott a belga Jan Fabre-val vagy a japán Saburo Teshigawarával, hogy aztán 1995 óta a holland Pieter C. Scholtennel közösen elmélkedjen a test dramaturgiájáról illetve a testnek a térrel ápolt viszonyáról, gyakorta teoretikus szövegek felhasználásával. Közös, rajtuk kívül mindössze hat táncosból álló, amszterdami székhelyű társulatuk az Emio Greco ǀ PC nevet viseli: a formáció először 2001-ben járt Budapesten, a Double Points: One & Two című előadással, majd 2004-ben, szintén a Trafóban léptek fel a Fra Cervello e Movimento című trilógia harmadik, befejező részével, az Extra Dry cíművel. 

Legújabb, Amszterdamban mindössze öt alkalommal játszott (bár jövőre a koprodukciós partnerekhez, Marseille-be, Nápolyba invitált) produkciójuk ihletője Fellini 1983-as filmje, az És a hajó megy. Az Addio alla fine (Búcsú a végtől) három órájából az első és az utolsó órát valóban egy hajón töltjük, de még mielőtt fellépnénk az Oránia hercege fedélzetére, bizarr happening részesei leszünk a szemerkélő esőben. A World Wide Fund for Nature, vagyis a Természetvédelmi Világalap önkéntesei adományokat gyűjtenek az életnagyságú plasztik változatban a vízparton figyelő, a valóságban pedig a kihalás szélén álló rinocérosz megmentésére. Greco egyik táncosa, az elnyújtott este hoppmestere hosszú, gyújtó hangú beszédet tart (ez a barát és alkotótárs Jan Fabre Prometheus-előadásának a prológusa), melynek visszatérő eleme az apák és fiúk viszonyáról radikálisan nyilatkozó ’Fuck you, Sigmund Freud! Fuck you, Carl Jung!’ stb. mondatáradat. 

Fotók: Judith Zwikker. A képek forrása: Holland Festival
Fotók: Judith Zwikker. A képek forrása: Holland Festival
A tekintetét napszemüveg mögé rejtő három női és három férfi táncos manökenes mozgással vonul mindünk előtt a kétszintes hajóra, aminek a bejáratánál körülményes beengedés veszi kezdetét: az egyik táncos mind a kétszázötven nézővel/utassal kezet fog, beljebb invitálva őket. Lassacskán mind megtaláljuk a helyünket: a hangulatos hajóbelső falaihoz tolt székeket szánták nekünk, a hat táncos pedig a hajó hat különböző pontján adja elő technikás szólóját, közben a hátuk mögött álló plazmatévén a helyszínen előre rögzített mozgássoraik láthatóak. Pontosabban alig láthatóak, hiszen bár az ötlet jónak tűnik, de a hajó lehetetlen belső tereiben egyszerűen szétfutnak az energiák, így a nézők jó része inkább csöndesen élvezi a bárka ringatózását. És ebben a tevékenységükben még az sem akadályozza őket, hogy egy újabb hosszú monológ szerint mi vagyunk az emberi faj utolsó képviselői, akik e mai Noé bárkáján éppen egy új kezdet felé hajózunk. 

Kívülről nem valami bizalomgerjesztő ipari csarnok mellett kötünk ki, az álomszerű bezsilipelés után odabent egy nagyon hosszú, téglalap alakú, elképesztő lámpaparkkal felszerelt teret ülünk körbe a semmi közepén. Mindegyik széken ruhadarabok: talán az előző (néző)csapatnak sebtében kellett elhagynia a helyszínt? A hosszadalmas, fárasztó és szétfolyó bevezetés után igazi felüdülés a következő szűk óra, a tiszta tánc ünnepe: intenzív, dinamikus, csupa energia, ugyanakkor meglehetősen enigmatikus mozgásszekvenciákat látunk, melyeket figyelmesen nézve a test és hatalom viszonyáról alkotott képünk árnyalódik. 

Aztán a tánc hirtelen félbeszakad, a táncosok visszaterelnek a hajóra, majd immár civilben vegyülnek el közöttünk. A plazmatévéken fotóinstalláció fut, egy férfi arcképe öregszik és fiatalodik szünet nélkül, de nála sokkal érdekesebb a sokáig a nyomunkban lévő lélekvesztő, aminek a fedélzetén egy reflektorral megvilágított (megint műanyag) rinocérosz álldogál. A kikötőben fúvószenekar fogad, s a táncosok-alkotók jókedvű sorfala előtt kell zárásként elvonulnunk. Az utópisztikus utazás jóval emlékezetesebb lenne, ha az agyonideologizáltságában is naiv körítéstől megszabadítanák az alkotók. 

És bár a két nappal később a Muziektheater Amsterdamban látott balettest három, egyenként húsz-húszperces részének eredeti bemutató-időpontjai (1972, 1985, 1991) inkább ígérnek időutazást a múltba, az előadás végül mégis jóval korszerűbbnek mutatja magát obskúrus, erőszakoltan mai társánál. Az est koreográfusait már a cím megnevezi: Bill & Mr. B, vagyis William Forsythe (Steptext, The Second Detail) és George Balanchine (Symphony in Three Movements) régi munkáit látjuk. 

Abban eleve van valami meghökkentő, hogy a XX. századi tánc két emblematikus, ugyanakkor gyökeresen máshogy gondolkodó figuráját egymás mellé állítja a Het Nationale Ballet egy este erejéig. Épp ezért a Bill & Mr. B-t nézve a legizgalmasabb az ikonok találkozásának szemtanújává lenni: azzal szembesülni, hogyan lépnek egymással kényszerű dialógusba a fényévekre lévő alkotók és műveik. A két művész között közvetlen kapcsolat nincs, hacsak a még kezdő Forsythe-nak egy liftbeli véletlen összefutását Balanchine-nal nem soroljuk ide. „Mr. B”-nek a pétervári cári iskolától a New York City Balletig ívelő pályájáról Forsythe azt mondja egy interjúban: „A munkáival nőttem fel, azt gondolva, hogy úgy kell koreografálni, ahogy ő teszi. A tanáraim is ezt mondták: egyetlen balett-koreográfus van, és őt úgy hívják: Balanchine.” 

Jelenet a The Second Detail című előadásból. Fotó: Angela Sterling. A kép forrása: Holland Festival
Jelenet a The Second Detail című előadásból. Fotó: Angela Sterling. A kép forrása: Holland Festival
A Sztravinszkij zenéjére készült Symphony in Three Movements című, harminckét (!) táncost felvonultató darabot a zeneszerző halála utáni évben, New Yorkban mutatta be Balanchine. Lenyűgöző az előadás kristálytiszta konstrukciója: az, ahogyan a táncosok szigorúan és mindig a zenét értelmezik és képezik le mozdulataikkal, melyek azonosíthatóan a klasszikus balett formakincséből származnak. A nyitó kép felejthetetlen a maga egyszerűségében: tizenhat, fehérbe öltözött táncosnő áll diagonálban a színpad egyik sarkától a másikig. A vonal persze gyorsan felbomlik, s az újabb meg újabb mértani formákból kibomló tiszta tánc ellenére nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a kisebb-nagyobb epizódok mögé ne alkosson a néző valamilyen narratívát.

A három férfi és egy női táncosra komponált, eredetileg 1985-ben, Reggio Emiliában bemutatott Steptextet nézve nem esünk kísértésbe, már ami egy lineáris történet összeszerelését illeti. Forsythe hangokra és motívumokra tördelt egy Bach-partitát: amikor épp belefeledkeznénk egy-egy szépséges részletbe, kíméletlenül megállítja a zenét, ilyenkor gyakran mintegy „újraindítva” a hol munkavilágításban, hol a nézőtér felkapcsolt fényei előtt mozgó táncosait is. A három feketébe öltözött férfi közül nem csak vérvörös ruhája miatt ragyog ki Anna Tsygankova: lenyűgöző technikai tudás birtokában uralja a hatalmas, üres színpadot. Az Amerikában balettot tanult, de négy évtizede Európában élő Forsythe radikális táncfilozófiájának szellemes és filigrán darabja a Steptext. Ahogy az eredetileg 1991-ben Torontóban bemutatott, szakértők szerint Balanchine előtt tiszteletlenül tisztelgő The Second Detail is, amire különösen illik a – Fuchs Líviától kölcsönzött – „intellektuális és érzéki labirintus” meghatározás. A hatalmas, fehér kockában zavaró elektronikus zúgásra (zene: Thom Willems) beinduló mozgássorok bravúros, hosszú szekvenciákká fejlődnek, melyek között első látásra nehéz rendet találni és teremteni. Mintha a táncosok a klasszikus balett alapfogalmait építenék és rombolnák folyamatosan: Forsythe koreográfiája magas színvonalú tisztatánc-demonstráció, egyben szélsőséges kísérlet az emberi testen.
 
A cikk megírását a Nemzeti Kulturális Alap támogatása tette lehetővé.
Szerző: Jászay Tamás

Kiemelt ajánlónk

Augusztus 31-ig látogatható a Czóbel Béla életmű-kiállítás a MűvészetMalomban, Szentendrén. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu