Dobó Enikő

A „pécsiség” különlegességét, misztikumát és titkait az utóbbi években több alkotás is megidézte, gondoljunk csak a Krétakör pécsi fiatalokat és művészeti csoportokat megmozgató Jaroslav Jicinsky Utópia Kollégiumára vagy a MikeDudeFilm helybéli hírességeket megszólaltató A Tüke Fenomén című ál-dokumentumfilmjére. A „tüke” lokálpatriotizmushoz olyan jelenségek, elemek és figurák tartoznak hozzá, mint például az uránbányászat, az állatkert, a Zsolnay-legenda vagy a szatyros néni a sétálóutcán. 

Az idei POSZT alkalmával a Zsolnay Kulturális Negyedben a Független Előadó-művészeti Szövetség szervezésében Schermann Márta vezetésével helybeli alkotók, fiatalok és a kaposvári színinövendékek hoztak létre közös előadást Főszerepben a város! címmel. Az alapkoncepció némileg hasonlított a Krétakör 2010-es városterápiás akciósorozatához: lokálisan koncentrálttá tenni a fesztivált, bevonni a helyieket, a civilség jelenlétét biztosítani, művészeti ágakat ötvözni, és elérni, hogy a pécsiek jobban magukénak érezzék azt a rendezvényt, amelynek amúgy minden évben otthont adnak. A Katlan Csoport toborzottjai között volt helyi zenész és táncos, utóbbiakat gazdagította a később az este folyamán szerepléséért díjat is kapó komlói Fekete Láng hagyományőrző tánccsoport. 

A Zsolnay Negyed fesztivál ideje alatti látogatottságához képest sokan vagyunk a kávéházszerűen berendezett térben. Mindannyiunk asztalához jut egy-egy a szereplőkből, beszédbe elegyednek a nézőkkel, egy tréfás kedvű, ám kissé izgulós bűvész pedig pénzérmés trükkökkel szórakoztatja a kiszemelteket. Az eseménysor kerete a Zsolnay-mauzóleum gondnokának története, aki miután az önkormányzat lecseréltette a zárakat, kénytelen illegálisan, kötélen bemászva visszafoglalni az épületet. Célja, hogy tovább őrizze, és/vagy kizárólag a pécsi emberek rendelkezésére bocsássa a Zsolnay-titkot. (A lazán kapcsolódó, vegyesen improvizatív és megírt szövegrészek egyben tartását Hárs Anna dramaturg munkája biztosítja, a multikulturális zenei világot Ávéd János hangolta össze.)

Fábián Péter, Benkó Bence, Horváth Szabolcs és Rózsa Krisztián

A mauzóleumhoz, annak falaihoz, motívumaihoz kötődő okkultista rejtélyesség (és a mauzóleum emlékét megszállottan ápoló Lovas László története) aztán a beavatottság jelképévé válik az előadásban: a közönség nem pécsi hányadának – előismeretek vagy utánajárás nélkül – elég nehéz lehet érteni, felismerni a produkcióban sorjázó eseményeket, figurákat. A valóság elemei keverednek a fikcióval, még helybeliként is nehéz elkülöníteni, mi a tény és mi a kollektív emlékezet része.

A történetdarabkák, a pécsi legendárium alkotóelemei formailag/műfajilag más és más alakban valósulnak meg. A térből fizikailag is kiemelt, dobogón ücsörgő Szatyros néni (polgári nevén Dr. Bánki Endréné) – Dobó Enikő játssza – állandó, néma eleme az előadásnak, a későbbi füttyszóló állítólagos zenei tehetségét idézi meg. A közönségnek óvónéniként mesélő alkalmi asztaltársunk mesekönyvből idézi meg az állatkertből elszabadult Piroska nevű farkas (!) városbéli vérengzését. A terem fala mentén olykor átfut a titokzatos mecseki tigris, az egyik asztal tetején megelevenedik a TV-torony, amit egy iránta érthetetlen mértékben rajongó turista (Horváth Szabolcs) igyekszik meghódítani. Aztán a tér egyik végében Csumi néni (Szakács Hajnalka) káromkodik, szidalmait egy másik, civil szereplő ismételgeti, így különül el és válik ugyanakkor eggyé a motívum színészi és civil oldalról. 

Megidéződik Leonard „Leonárdó” Lajos, a híres pécsi rendőr alakja (játssza Rózsa Krisztián), a 2011-es Mikulás sapkás szoborakció és a radioaktívan sugárzó Széchenyi tér is, melynek a hatása beavatott asztalpartnerünk szerint egyébként ízfokozó, és magyarázatot ad a belvárosi McDonald’s népszerűségére is. Négy kaposvári színművészetis (Fábián Péter, Benkó Bence, Horváth Szabolcs, Rózsa Krisztián) mulatságos geget kreál az 1999-es állatkerti csalás történetéből (állítólag osztrák vadászok fizettek le állatkerti alkalmazottakat azért, hogy lelőhessék Csokit, a medvét, majd fényképezkedjenek vele az erdőben). Az előadás leghatásosabb pillanatai nyilvánvalóan a Fekete Lánghoz köthetőek, akik bandaháborút idéző táncpárbajt adnak elő pécsi városrészneveket skandálva.   

Az előadás tere és a nézők. Fotók: FESZTáv

A történetek sora végeláthatatlan, a helyiek hiányolnak is ezt-azt, például a híres és szellemjárta Magasházat, de azért az előadás után kisebb csoportokba verődve beszélik újra a már szinte elfeledett mítoszokat. A ráismerés élménye ez, ők talán mind a legenda részei lehetnek valamilyen módon. (E sorok írójának is hirtelen eszébe ötlik, hogy ismeri azt a fiút, akit megvédett a nagymamája a Piroska nevű farkastól, és aki – hihetetlen önreflexív gesztusként – rajongott A sebhelyesarcú című filmért.) 

Nagy mögöttes tartalmakat hiába keresünk, az Uránszív az a fajta alkotás, amelynek lényege valószínűleg inkább a közös munka, a folyamat, az alkotás öröme, nem annyira a végeredmény. A szereplők mellkasára festett foszforeszkáló uránszív utalhat egyrészt az összetartozásra, a munka iránti elkötelezettségre, lelkesedésre, odaadásra, másrészt ironikus módon a „tüke” életérzés kifejezője is, azé a lokális rajongásé, amely az itteniek szerint egyéni, de valószínűleg más helyi közösségben ugyanígy megtalálható. Ami viszont valóban újszerű, az a FESZ törekvése arra, hogy megszüntesse a POSZT vélt vagy valós elitizmusát, fővárosiasságát, és nyújtson valami konkrét élményt vagy részvételi lehetőséget a függetleneknek, a pécsieknek, a „másmilyeneknek” is.