Egykor színház volt, ma már csak az uralkodó játszótere. Bezárták, és biztos, ami biztos, leszögelték, leláncolták. A látszólag lerongyolódott Nemzeti Színház képe utópisztikus alaphangulatot kölcsönöz. A megszokott kék-sárga giccset ezúttal fekete ipari nejlonfólia takarja – pont, mint a hullazsák –, a földön meg szemétben botladozunk.

Hamlet: Szabó Kimmel Tamás

Ebbe az elhagyatottnak tűnő térbe érkezik a királyi pár és udvartartása. Az elegáns férfiak a király minden lépését követik, élükön Rába Roland díjat érdemlő Poloniusával – meg is kapta érte a Gábor Miklós-díjat –, míg a királyné kiegészítő gyanánt kiskosztümben tündököl. Bájolgó jó estéttel köszönti Claudius az egybegyűlt publikumot, vagyis az ezúttal a színpadon ülő nézőket. Beszédét üdvrivalgás, vastaps övezi, majd Fortinbras említését füttyszó követi. Olyan érzést kelt mindez, mintha vagy Claudius, vagy mi eltévedtünk volna. Merthogy a király épp arra használja a színházat, amire ma is szokás: kisajátítja a politikai reprezentáció eszközéül.

De a talpnyalók által jól vezérelt gépezetbe hiba csúszik, mert a mostohafiú sem a szép, sem az ingerült, már-már ordító hívásra sem jelenik meg az egybegyűlt néma, biodíszletként funkcionáló tömeg előtt.

A játék a részben felállványozott, a csillártól a páholyokon át a széksorokig letakart nézőtéren folyik – a színházat Siklós Mária, a díszletet Menczel Róbert tervezte.

De hol van Hamlet?

A hátracsapott első jelenet, az őrök bulija: a jó hazafiak isznak, szaladgálnak, és közléseikkel, meg az elő- és vasfüggöny leeresztésével megerősítik az alapkontextust, miszerint mindez egy színházban játszódik, egy egykori színházban.

Hamlet még mindig sehol.

Viszont egy sötét alak magányosan sétál valahol a sorok között, majd imitált kakasszóra eltűnik, mintha a négy fiatal (Bernardo, Francisco, Marcellus és Horatio) szellemet látott volna. A rögvest előkerülő, kakas módjára kurjongató Hamlet apja halála után egy idegennek tetsző országba érkezett haza Wittenbergből. Egy szétvert, feje tetejére állított világ kellős közepén találja magát. A címszereplő késleltetett megjelenítése az uralkodó társadalmi rend megismerését és az abban fennálló viszonyrendszert mutatja be. Éppen ezért válik az előadás fontos elemévé, hogy az öreg Hamlet szellemét (László Zsolt) fián kívül senki sem látja, hiszen rajta kívül már semmi sem olyan, mint régen.

Színészek: Nagy Mari, László Zsolt

Ezt a kizökkent világot kellene a kamaszos hévvel lázadó Hamletnek helyretolnia. Nyoma sincs őrültségnek Szabó Kimmel Tamás játékában, ő csak szellemesen ironikus, és lépten-nyomon bolondériát rendez. Pontosan kidolgozott karakter, aki hisztizik, dühöng, de sosem viszi túlzásba, kivéve a haldoklás-jelenetet, ahol a nyílt színi halál még csak-csak megengedhetővé teszi a túláradó szenvedést. Egészen világos, hogy valójában senkiben sem bízik, hiszen Horatio szerepe egyenrangúvá degradálódik Bernardo (Farkas Dénes), Francisco (Előd Álmos) és Marcellus (Fehér Tibor) jelenlétével. Mátyássy Bence, a régi diáktárs igazából nem segítője Hamletnek, csak jelen van, szótlanul betagozódott, ahogy az új rendszer megkívánta – de legalább nem áruló. Nem úgy, mint Rosencrantz (Marton Róbert) és Guildenstern (Hevér Gábor), akik a király csatlósai, elegáns spiclik lettek. 

Egy magabiztos, fess, igazi despota királlyal kell szembenéznie Hamletnek. Makranczi Zalán bájgúnár Claudiusa ki-ki kegyét ügyesen keresi, de valójában egy „vérfertőző, szemérmetlen állat”, aki az öröklétre meg tovább rendezkedett be Dániában, uralmát abszolút szilárdságúnak tekinti, tehát ellentmondást nem tűr, utasításokat oszt, terveket sző, közben meg egy csöppnyi megbánást sem tanúsít. Agresszív jelenléte nemcsak feleségével szemben mutatkozik meg, a fiatal Ophelián is erőszakot tesz.

Vagyis a nők többszörösen alárendelt helyzetekben jelennek meg. Söptei Andrea Gertrudja belekeveredett egy házasságba, amelyben nem boldog. Nem lehet az, mert a hataloméhes Claudius csak érdekből vette el, és még csak nem is hűséges hozzá, amit a királyné kezdetben kellő tartással visel, majd jelentős gesztusokkal kísérve undorodik a király tetteitől. Söptei kedves, áldozatkész királynéja labilissá válik, az asszonyi megalázottságban az alkoholt hívja segítségül.

Az őrületbe hajszolt Opheliát játszó Radnay Csilla szótlan szerelmes, sokat tűrt leány, aki a legkiszolgáltatottabb bájos révületben népdalokat énekelve, mégiscsak felfedi az igazságot, és bármilyen tudatállapotban is, maga dönt sorsáról.

Claudius: Makranczi Zalán és Gertrud: Söptei Andrea. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Egészen groteszk jelenetbe fullad Ophelia temetése, de nem a Hollósi Frigyes és Znamenák István játszotta sírásók miatt, ők csak nagyszerű módon, némi egykori rekvizitumként szolgáló hulladékot (vörös csillag, lyukas piros-fehér-zöld zászló, lábszárcsont, koponya) szedve (rabruhában) sportot űznek szakmájukból. A gyászolók csetepatéja Ophelia hamvai fölött, majd között dúlnak. Laertes labilis, jellemgyenge személye átgondolatlanul cselekszik. Szatory Dávid hőzöngő, kapkodó alakja másfajta frissességet és indulatot mutat, mint Hamlet. Ez a komikumba fulladó párbaj-jelenet során is megmutatkozik, míg Laertes megpróbálja komolyan venni, addig Hamlet reneszánsz maskarában játszadozik, egészen addig, míg vívótársa halálát leli, ő maga, pedig rájön az igazságra, és megbosszulja országa tönkretételét, apja és anyja halálát.

Azonban a jövő baljósabb fordulatot vesz, mint azt bárki gondolta volna. Fortinbras (László Attila) megjelenése egyenlő a halállal, a kilátástalanság netovábbjával.

A folyton jelen lévő létkérdés pedig válasz nélkül marad. To be or not to be?

Alföldi Róbert rendezése világos üzenetet hordoz. Az előadás egészén végigvitt színház-metaforával és a megfordított perspektívával valódi tükröt tart. Úgy, ahogy a földönfutóvá lett színészpár, Nagy Mari és László Zsolt megjelenítésével is többszörösen a jelenre reflektál. Alföldi rendezése és Vörös Róbert dramaturgi munkája jól szerkesztett, pörgős, rendkívüli előadást hozott létre, amely újra meg újra – hol sortűz zajával, vészjósló, nagyon ismerős jelekkel vagy a Színész monológjával – felhívja a figyelmünket, hogy baj van, méghozzá nagy.

Vö. Nyulassy Attila: Szín-ország-ház 
Tarján Tamás: Tiszán innen, Dunán túl 
Gát Anna: Őrült beszéd és helycsere a Nemzetiben 
Szemerédi Fanni: Nem tenni és nem lenni 
Zappe László: Szétesett a világ, kifordult a színház 
Frauenhoffer György: Megváltásra érdemtelen 
Kállai Katalin: Pszichodráma vagy amit akartok 
Kovács Dezső: Graffiti a díszletfalon