Natascha Kampusch és az amstetteni rém, Josef Fritzl ügye után – sógorság ide vagy oda – joggal gondolhatta a közvélemény, hogy az osztrákokkal nem stimmel valami. A masszívan formálódó sztereotípiának Ulrich Seidl és Michael Haneke szösszenetei sem tettek túlzottan jót: filmjeikből könnyedén juthattunk arra a következtetésre, hogy odaát a tisztes középosztály szabadidejét swinger klubokban tölti, esetleg S/M-ben utazik, ha nem épp lelkileg és fizikailag kínozza betegre vagy halálra egymást. A Michael című filmben példának okáért egy biztosítási ügynök tart egy kiskorút a pincéjében.
Hogy rendezőnk, Markus Schleinzer a már említett másik két osztrák filmes casting directoraként kezdte a pályáját, a Michaelből is kitetszik. A stílus nála is tárgyilagos, visszafogott, az igazi borzalmakat csak sejteti, vagy meg sem mutatja a kamera, képeinek jelentése kettős – a fogvatartott tízéves kissrác (David Rauchenberger) és pedofil börtönőre, Michael (Michael Fuith) a kívülálló számára napi rutinját végző csonka családnak is tűnhet, egészen addig, amíg bele nem futunk egy gyanús képbe, melyen az ügynök egy pincébe tett látogatást követően az altestét tisztogatja.
 Jelenetek a filmből |
A film főszereplője nem a kisfiú, Wolfgang, hanem a biztosítási ügynök – zömében az ő szemszögéből látjuk a történéseket: üdülni megy, előléptetik a hivatalban, találkozik a nővérével, összejön egy nővel, és persze a prédára is szakít időt: elviszi állatkertbe, gokart-pályára, megünnepli vele a karácsonyt, szexuálisan abúzálja. Mindezt olyan pókerarccal és magától értetődően, ahogy más újságot olvas, kávét főz – Schleinzer számára a borzalmak a banalitásból, a mindennapokból, a látszatvalóságból bontakoznak ki. Michael a külvilág szemében kissé zárkózott, magának való figura, „a jó fiú”, a megbízható munkaerő, valójában azonban kíméletlen ragadozó: képes hetekre magára hagyni a fiút, ha síelni támad kedve, büntetésként bármikor lekapcsolja az áramot a pincében, és orvost sem hív a gyerekhez, ha az beteg.
A film nem pszichologizál, nem tudjuk meg, hogy Michael hogyan lett pedofil, és azt is csak sejtjük, hogy miként tett szert Wolfgangra. A mozi ereje azonban épp a szereplők „gyökértelenségéből” adódik, hisz ez az a formai megoldás, amely felnagyítja, élessé teszi a börtönőr és rab ambivalens, már rögzült kapcsolatát. Az egyik oldalon adott Michael – rendezője az ábrázolás során nem démonizálja, de „szerethetővé” sem teszi, csak hűvösen követi, ahogy a férfi egyszerre próbál megfelelni a drive-jainak és a családjában, munkahelyén betöltött szerepkörének, miközben igyekszik némi pozitív érzelmet is kicsikarni az áldozatából. A másik oldalon pedig ott a fiú, akinek a szűk határidők közé szorított tévézésen kívül Michael az egyetlen állandó ingerforrás az életében, így hiába gyűlöli a férfit, és próbál tőle elszökni, könnyen megsértődik, ha az hetekre magára hagyja.
 Michael Fuith. A képek forrása: PORT.hu |
Schleinzer – ha felmenői könnyen azonosíthatók is – mindenképpen többnek tekinthető tehetséges Haneke- vagy Ulrich Seidl-epigonnál. Ennek oka pedig kettős: egyrészt elképesztő profizmussal aknázza ki a suspense lehetőségeit (ahhoz képest, hogy nem egy thriller pereg a vásznon, egy-egy jelenetben, különösen a film vége felé, szinte tapintható a feszültség), másfelől kiszámíthatatlan csavarokkal szögezi a székhez a nézőt (ezek közül vétek lenne bármelyiket is felfedni, hiszen olyan váratlan pontokon, és abszurd módon jelennek meg, hogy leleplezésükkel csak elrontanánk a filmélményt).
Könnyed szórakozásra tehát ne, de egy remek, zavarba ejtő alkotásra mindenképpen számítsunk, ha rászánjuk magunkat arra, hogy kutakodjunk kicsit a pinceként manifesztálódott osztrák nemzeti tudattalanban. Igaz, hogy megnyugvásra nem lelünk a zárlatot követően sem, sőt a rendező teljes bizonytalanságban hagyja a nézőjét, a Michaelnek – a maga perverz módján – azonban a humor is érdeme, amire nem csupán a két helyen is felcsendülő Sunny című szám Boney M.-féle verziója a példa, hanem az a párbeszéd is, amely a címszereplő és áldozata között zajlik le egy étkezés közben.
A lelkes Michael szeretné megosztani előző esti filmélményét a kis Wolfganggal, ezért feláll az asztalnál, lehúzza a sliccét, és közszemlére téve a nemi szervét, kuncogva megidézi a pornó párbeszédét: „A farkamat mártsam beléd vagy a késemet?” A fiú blazírt válaszában („a késedet”) és a biztosítási ügynök csalódott, megbántott ábrázatában az egész kapcsolatuk tetten érhető.