KORTÁRSUNK, S. G.

Sylvie Guillem – 6000 miles away / St. Pölten, Festspielhaus
2012.07.01.

A St. Pölteni-i „Művészetek Palotája” közismerten naprakész és igényes modern tánckínálatának Sylvie Guillem, napjaink rajongott táncművésze volt az egyik, ha nem a legnagyobb sztárvendége ebben a szezonban. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

S mindjárt pontosítsunk is: immáron másodszor, hiszen Guillem ősszel már tiszteletét tette a Festspielhaus nagyszínpadán a kiváló brit kortárs koreográfus, Russell Maliphant rövid munkáiból (Solo, Shift, Two, Push) álló esten, ahol Guillem partnereként maga Maliphant is fellépett (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk). Ami rögvest magyarázza is, hogy miért emlegetem e hervadhatatlan érdemeket szerzett klasszikus táncos ikont (akinek fotója ott díszeleg minden tizenéves balettpatkány hálószobafalán) és a modern tánckínálatot egy lapon. Guillem ugyanis legalább olyan csiszolt gyémántja a klasszikának, mint a modern és/vagy kortárs irányzatoknak, hovatovább az az előadóművész, akinek nem csak a táncos múltja, hanem a táncos jelene is fényesen csillog. 

Mert az úgy rendjén levőnek tűnik, ha a világ feltételezhetően legismertebb gyakorló táncosnője – aki olimpiai reményekkel bíró tornászként kezdte karrierjét, majd tizenegy évesen a Párizsi Opera balettiskolájába került, ahol Rudolf Nurejev fedezte fel – a világ feltételezhetően legismertebb balett-együtteseinél tölti a fél életét (1988-ig Párizsi Opera Balett, majd Royal Balett, később sikert sikerre halmozó szabadúszás) – természetesen főszerepben, és nem akármilyen főszerepekkel.

De az már misszió és mély szakmai alázat, hogy valaki e hihetetlen nemzetközi klasszikus karrier végén (melybe természetesen jócskán keveredtek tánctörténeti jelentőségű modern koreográfiák is: Forsythe-tól Béjart-ig, Neumeiertől Robbinsig), amikor már nincs miért tovább küzdeni, mert a világ a lába előtt hever: a kortárs koreográfusok új nemzedékének olyan kiválóságaival kezdjen együttdolgozni, mint Russell Maliphant vagy Akram Khan. S miközben lazán megtehetné, hogy búcsúzóként a klasszikus-romantikus balettirodalom válogatott szólóival örvendezteti meg híveit, ő mégis inkább Forsythe, Ek és Kylián koreográfiákkal turnézza végig a világot. Ennek ellenére érthető, hogy a londoni Sadler’s Wells együttműködésével létrejött (csak részben szóló)esten ezúttal nem a (sztár)koreográfusokra, még csak nem is műveikre, hanem a negyvenhét évesen is ereje teljében levő, briliáns technikájú, kiváló előadói képességekkel megáldott, csupa kar, csupa láb táncos fenoménra, Sylvie Guillemre irányult a megkülönböztetett figyelem. Hiszen ha vannak olyan táncosok (márpedig vannak), akikért a balett megszállottai akár több ezer kilométert is képesek zarándokolni, Guillem első az elsők között is. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból. Fotó: Bill Cooper
Forsythe-tal kezdődik az est: egy rideg, lélekölő, radikális Forsythe-tal. A Rearray ízig-vérig kortárs munka, minden szabálytalan benne. Hogy a mozdulatok azok, az már csak természetes, ám minden korábbinál élesebbé válik a felismerés, hogy lehetetlen Forsythe-ot klasszikus képzettség nélkül (jól) táncolni. Amit a színpadon látunk, fényévekre van a balett hagyományos szókincsétől, mégis belőle építkezik, vele felesel, neki üzen hadat. És nincs az a test, amely a végtagoknak e zaklatott vibrálását, a mozdulatok szétdarabolását és újraillesztését, a tánc szélsőségesen impulzív absztrakcióját perfekt módon közvetíteni tudná a klasszikusan kiművelt táncos testen kívül. S itt jön hozzá még az a plusz, amit Guillem és francia partnere, Nicolas Le Riche előadóként képvisel: hogy bár technikailag irgalmatlanul nehéz Forsythe koreográfiája, mégsem érzékeljük a súlyt, az erőfeszítést, az izzadságos munkát a színpadon. 

Föltűnik az is, hogy a kanadai Édouard Lock, aki jobbára szintén klasszikust dekonstruál, mennyire a régi metódus szerint osztja le a kettősökben a szerepeket, ahol a férfi táncos többnyire csak statisztál. Forsythe azonban csaknem egyenrangúsítja a szerepeket: amit látunk, sokkal inkább leírható két szóló találkozásaként, mint tradicionális duettként. 

Fotó: Lesley Leslie-Spinks
Fotó: Lesley Leslie-Spinks
David Morrow disszonáns vonósfutamainak nincs se kezdete, se vége, csupán lassú, alattomos, idegtépő terjeszkedése. Hogy hogyan tájékozódnak benne a táncosok, mihez igazodnak időben, térben és egymás relációjában, egyszerűen talány. De még ennél is sokkolóbb, amit Forsythe bábáskodása mellett Rachel Shipp világítása művel: sötét, nyomasztó barlanggá változtatja az üres színpadot. A koreográfia feltűnően alulvilágított, de menet közben olykor még ebből is visszavesznek. A szekvenciákat rövid sötétek ritmizálják, ám előtte vakuszerű éles fény villan, beleégetve a mozdulatokat a retinákba. A fázisokat elválasztó sötétség viszont nem koromfekete és áthatolhatatlan, hanem csak mély szürkület: azaz homályosan, de kivehetők a táncosok, amint pozíciót váltanak. Az is megesik, hogy épp akkor jön fel a fény, amikor a szereplők levonulnak a színpadról – mintha tévesztett volna a technikus. Tévedés persze nincs, minden szándékos: Forsythe bizonytalan, metafizikai teret tesz a Rearray tapasztalaton túli, futurisztikus kettőse alá.  

Nem hűvös a közönség fogadtatása, de tisztelettudóan visszafogott: hiába Guillem és a test teljesítőképességét felülírni látszó mágikus virtuozitás, Forsythe azért még mindig óriási falat. Így aztán a „helykitöltőnek” szánt Jiří Kylián-opusz – míg Guillem kifújja magát – hallhatóan nagyobb sikert arat. Kylián, aki 2009 őszén, a Holland Táncszínház 50 éves jubileumi fesztiválján végleg búcsút intett a koreografálásnak, e mondhatni kései, 2002-ben az NDT junior csapata számára készített 27’52’’ című koreográfiájában is (melynek tizenöt perces duett változata került színre St. Pöltenben) tökéletesen tartotta magát pályájának korábbi periódusaira is jellemző alapelvhez, miszerint: anélkül mesél, hogy történetet mondana el (vö. Fuchs Lívia: Száz év tánc. Budapest, 2007, 232. o). 

A képek forrása: Festspielhaus St. Pölten
A képek forrása: Festspielhaus St. Pölten
Hiszen a nő magányos, izolált törzs- és karjátékon nyugvó szólója, a férfival való karambolszerű találkozása, majd kettejük hagyományos indíttatású, de különleges emelésekben bővelködő lírai duettje, végül elválásuk hideg puritanizmusa fölfogható akár rendhagyó párkapcsolati tréningként is. Bár a fragmentált szerkezetű koreográfia csupán a mozdulatok enigmatikus játéka jogán is megáll. Aurélie Cayla és Lukas Timulak ragyogóak, érzékenyen reagálnak egymásra, könnyedén cikáznak a kifejezésmód szélsőségei között, lüktet velük a tér. Néhány nem is olyan jelentéktelen, „aktualizáló” modorosság azonban felróható Kyliánnak (ilyen, amikor a táncosnő ledobja vörös topját a központi pas de deux előtt, vagy ahogy a végén felszakítják a táncszőnyeget és alábújnak, örökre eltemetve magukat egymás és a világ tekintete elől) – de ha ezek nem is, a mozdulatok kiapadhatatlan fantáziája a nagy mesterre emlékeztetnek, még akkor is, ha e laza ujjgyakorlat természetesen nem versenyezhet a nyolcvanas-kilencvenes évek azóta modern klasszikussá érett nagy koreográfiáival. 

Ha Forsythe az agy ezen az estén, akkor Mats Ek az érzelem. A színpadon újra Guillem, de most már egyedül, szólóban. A személyes hangvétel pedig nem csak Guillem összetéveszthetetlenül egyéni és professzionális előadásmódja miatt adekvát, hanem mert a Bye egy kifejezetten neki íródott s róla szóló személyes vallomás. Még nem a búcsú, de a búcsú előszobája. S persze hamar megállapíthatjuk, hogy Ek koreográfiájából Guillem nélkül bizony nem maradna sok, csak szentimentalizmusba hajló mozgásváz, az azonban vitathatatlan, hogy Ek rutinos öreg rókaként igazi jutalomjátékot komponált.

Guillemmel ugyanis még ez a könnyedén pajkos táncos játszadozás is őszinte és hiteles. Nem csap át érzelgősségbe, hanem finom iróniával, naiv játékossággal érzékelteti azt a belső utat, lelki kalandtúrát, amivel a táncos lét kihívása jár. Hiszen Ek üres színpada önmagában is metafora: a közepén álló paravánra vetített ajtón Guillem a saját életébe, „életrajzába” lép át. Először csak egy hatalmas női arc tűnik fel, ahogy forgó szemekkel félénken, aggódón körbepásztázza a színpadot, majd egész alakos vetített képe játszik össze a paraván mögül előbukkanó hús-vér végtagokkal. Hogy aztán végleg elénk lépjen a takarásból, és felfedezze a színház valóságát – s benne önmagát, a táncoló nőt. A filmes játék vissza-visszatér (rendező: Elias Benxon), s mindig takkra pontos, hol egy kutyát kerget ki Guillem a vászonról úgy, hogy valódi és vetített képe egymáshoz tökéletesen illeszkedve suhan át a színen, hol rögzített kéznyomát hagyja ott lebegni a paravánon. 

Katrin Brännström olyan háziasszonyosra öltöztette Guillemet (lebegős sárga szoknya, kinyúlt, hosszú ujjú, lila mintás blúz, barna zokni és cipő), mint aki most kelt föl a tűzhely mellől, és épp a fürdőszobába készül bepakolni a nagymosást. Célzatos ez is, természetesen. Mert hát senki nem játszhatja ki az élet körforgását, a színpadi megdicsőülés ideig-óráig tartó mennybemenetele mögött ott van a privát lét sűrű öröme-gondja. S ha már nem lesz standing ovation, marad a sweet home. Ahogy az utolsó vetített kép is sugallja: Guillem egy család gyűrűjében hátat fordít a színpadnak, majd lassan a semmibe vész.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Rearray
Koreográfia, fényterv, jelmez:  William Forsythe
Zene:  David Morrow
Táncolják:  Sylvie Guillem, Nicolas Le Riche
Cím:  27\\\'52\\
Koreográfia, színpadkép:  Jiří Kylián
Zene:  Dirk Haubrich
Jelmez:  Joke Visser
Fény:  Kess Tjebbes
Táncolják:  Aurelia Cayla, Lukas Timulak
Cím:  Bye
Koreográfia:  Mats Ek
Zene:  Ludwig van Beethoven: Klaviersonate Op. 111, Arietta
Színpadkép, jelmez:  Katrin Brännström
Fényterv:  Erik Berglund
Film:  Elias Benxon
Táncolja:  Sylvie Guillem

Kiemelt ajánlónk

Július 27-ig látogatható a Derkovits-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu