SZABAD ASSZOCINÁCIÓK

Kosztolányi Dezső Színház – MASZK Egyesület: Pass-port Subotica / Szabadka, a démonok városa
2012.07.03.

Nehéz eldönteni, hogy a délvidéki-szegedi összefogás eredményeként létrejött előadássorozat első állomása szimbólumokban gondolkodó, radikális színházi kísérlet vagy a határokat megfontoltan feszegető performansz. Az biztos: bizalmat kell előlegezni a folytatásnak. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

Mert mégiscsak elképesztő, hogy egy térképen húzott vastag vonal miatt Baja, Kecskemét vagy Békéscsaba közelebb van Szegedhez, mint az éppen fele akkora távolságra fekvő Szabadka, s bár a magyar vízilabda-válogatott rendre ki-ki meccset játszik a szerb pólósokkal, a rivális csapat legjobbjainak felsorolása alighanem mindkét tábor szurkolóinak fejtörést okozna. Kézenfekvő kapocs lehetne a sport, hiszen a fekete cárként is emlegetett Jovan Nenad szobrát sem véletlenül jégkorongszerelésben játssza el Mészáros Árpád, jóllehet fair playről szó nincs. Ha a magyar néző lehet annyira szűk látókörű, hogy a Nenad név hallatán legfeljebb Puljezevics (sic!) hősies védései jutnak eszébe, akkor a szerb hazafi miért ne lehetne annyira elfogult, hogy a kisebbséget ért atrocitásokat a szerb szabadságharcos alakjával indokolja? Csakhogy a közös múlt figyelmen kívül hagyása és a történelem félremagyarázása egyaránt nehézkessé teszi az együttélést. 

Mészáros Árpád és Béres Márta
Mészáros Árpád és Béres Márta
A MASZK Egyesület honlapján egyébként bárki ellenőrizheti tájékozottságát, az előadás elkészültét ugyanis kérdőívek segítették, melyek hamar rávilágítanak arra, hogy a kedvenc vajdasági magyar írók és zenekarok megnevezése ugyanolyan nehezen megy, mint egy-egy ismertebb szerb művész vagy muzsikus megemlítése, ahogyan a délvidéki munkalehetőségekre, a politikai-gazdasági helyzetre vagy az egészségügyi ellátás és az oktatás színvonalára sincs rálátása annak, aki ritkán lépi át a határt. Legfőképp a sajátját. 

Éppen ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a „Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program támogatásával egy újabb hosszú távú színházi együttműködés jött létre a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a MASZK Egyesület között Pass-port címmel. A közös munka során három színházi előadás születik: egy a vajdasági/szerbiai életről és viszonyokról, egy a magyarországiról Szegedre és a régióra fókuszálva, a két produkció keresztmetszeteként pedig létrejön egy harmadik előadás is, amelynek segítségével további értelmezési síkok nyílnak meg.”

Erre szükség is lesz a későbbi bemutatók során, mert a dokumentarista alapokra helyezett első előadásban többnyire nem elhangoznak, hanem képekbe sűrűsödnek a gyűjtött-tapasztalt élményanyagok, mintha a rendező, Urbán András ezzel akarná áthidalni a kulturális különbségeket, akarva-akaratlanul is azt sugallva, hogy mára a közös (anya)nyelv hiánya lett az ellentétek legfőbb forrása. A szimbólumok lazább-szorosabb összekapcsolódásából olyan jelképrendszer jön létre, melynek alapvető logikája a jelenetek közötti határ elmosásán, az éppen aktuális első benyomás kikezdésén és a biztosnak hitt értelmezés visszájára fordításán alapszik. 

Mészáros Árpád
Mészáros Árpád
Ez a szerkezet önmagában aligha tarthatná egyben az előadást, így egy-egy jellemző részlet rendre megismétlődik. Ám szembeötlő, hogy a vissza-visszatérő motívumok leginkább a háborúval kapcsolatosak: ilyen a katonai bakancsban járt néptánc és a rövid hatótávolságú, közelharcban bevethető macskakő is. A Pass-port egyébként azt a látszatot erősíti, hogy a macskakődobálás mozzanata egy középiskolás korú délvidéki magyar elmondásán alapszik, s tulajdonképpen az előadás innen bontja ki Subotica/Szabadka nemzetiségi problémáját. Szerb és magyar üti egymást agyon kövekkel, de az üdvösségükért kántáló katolikus és ortodox pap egyaránt eléri célját: ki-ki saját hite szerint emlékezhet halottaira. Persze szerbet és magyart ugyanabba a földbe temetnek, s ha majd a két földkupac között összegyűlik a csapadék, egyesek, szerbek és magyarok, arcukat mossák, sőt isznak is a vízből, mások pedig, szerbek és magyarok, belehánynak és belevizelnek – szarnak bele, konkrét és átvitt értelemben egyaránt.

A halottak, mielőtt eltemetik őket, ugyanúgy lógnak felakasztva, mint később a fogyasztásra-fagyasztásra váró húsok, azonban a jó előre jelezett disznótor aligha hoz közelebb egymáshoz szerbet és magyart, tekintve, hogy a sertés helyett családi méretű pizza érkezik, amit – egyszerre utalva az állat tisztátalanságára és a vallási sokszínűségre – muszlim futár hoz. Igen ám, de a pizza egyenlő részekre való felosztása érdekes módon senkinek sem jut eszébe, ugyanakkor az étel feletti marakodás már nem csak a nemzetiségi ellentétek alaptermészetéről árulkodik. Mert mindig van egy bölcs, aki elsőként venné ki a részét, csak azért, hogy leegyszerűsítse az osztozkodást. Másvalaki még önzetlenebb, hisz megelégedne a közepével, a nagyját a többségnek engedné át. Olyan is akad, aki összetevőire bontaná a pizzát, majd a tésztát, a sonkát, a sajtot és az olívabogyót egytől egyig szétosztaná, méghozzá érdem szerint, igazságosan. Végül az is előfordul, hogy valaki (macskakővel) fenyegetőzve követeli magának az egészet. Mert a lényeg sosem változik: találni kell egy szempontot, amely a szerbet a magyar, a római katolikust az ortodox vallású, a papírt pedig a kő fölé emeli. 

Mikes Imre Elek. A képek forrása: MASZK Egyesület
Mikes Imre Elek. A képek forrása: MASZK Egyesület
A jelenet kétségkívül a Pass-port egyik legerősebb, legkidolgozottabb részlete, jóllehet pontosan annak az asszociatív munkamódszernek köszönheti a létrejöttét, amely a következő pillanatban már egészen más irányba tereli az előadást, s a folytatás az értelem helyett az érzékeket célozza meg. A pizzát magának követelő Béres Márta feltétként végzi, akiből mindenki eszik, így a vér és a paradicsomszósz vörös színére egyaránt utaló ketchup még hatásos képeket eredményez, azzal azonban már nincs mit kezdeni, hogy a felsíró tetszhalottat csörgők helyett lelógó húsok nyugtatják meg, és azzal sem, hogy Mészáros Árpádot őrölt paprikából és pálinkából álló keverékkel balzsamozzák be – ilyenkor jobbára a színészek elhivatott játéka tartja fenn a feszültséget. A hungarikumok nem rendeltetésszerű használata közben Jelena Mihajlović mond turistáknak szánt reklámszöveget Szabadkáról, melyben megemlíti a város magyar vonatkozásait is, hisz Szerbia mégiscsak az Európai Unióba igyekszik, s ez a kitekintés már csak azért is fontos mozzanata az előadásnak, mert lehet, hogy a Délvidékre látogató érzékeny nyugat-európaiak hagyományőrzést fedeznek fel az elmaradottságban, illetve sokféle etnikum mozgalmas együttéléseként és józan kultúrakeveredésként élik meg a csürhe acsarkodását és a faji, vallási alapú diszkriminációt, csakhogy ettől még nem ezek a realitások. 

Talán éppen a valóság miatt kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni az interjúk során összegyűlt szövegekre, no és persze azért, mert az előadás szerves részeként igazán emlékezetesek lehetnek. Mikes Imre Elek például a helyzetével, jövőképével elégedetlen vajdasági magyar diákkal veszekszik, s bár a szóváltás magyar nyelvű, a jelenet fikciója szerint mindketten szerbül beszélnek. Tudatos vagy sem, de amíg nem derül ki, hogy a vita valójában nem magyarul folyik, addig a hazai nézők zöme Mikes heves gesztusai, zaklatott hanghordozása és sötétebb bőre miatt valószínűleg meg van róla győződve, hogy egy cigány üvöltözik a színen, vagyis az előadás egészen váratlanul éri tetten a sztereotip gondolkodást.

A Pass-port díszlete – és maga a nézőtér – tulajdonképpen egy sátor, amely egyrészt a kevés férőhelynek köszönhetően lehetővé teszi, hogy minden néző saját fejhallgatót kapjon, másrészt a sátor vászonfalaira valós idejű kamerakép vetül. Utóbbi azért fontos, mert – szemben az emberekkel – előítéletektől mentesen is képes látni és láttatni, előbbi pedig azért, mert a fejhallgató használata frappáns keretet ad az előadásnak. A Pass-port elején ugyanis egy délvidéki lány gondolatai hallhatók magyarul és olvashatók szerbül, a végén pedig épp ellenkezőleg, egy szerb lány fejébe enged bepillantást a hangzó szöveg és a kivetített fordítás.

Nyilvánvaló, hogy az elfojtott ítélet mindig indulatosabb, szélsőségesebb a megfontolt, megalapozott véleménynél, azonban a különbség valódi mértékére az előadás döbbent rá. A két szerb színésznő ugyanott, ugyanazon a széken ül saját jelenetében, de Suzana Vuković a fülsiketítő zajjá váló idegen ritmust is egyetlen szó nélkül tűri, Jelena Mihajlović viszont – még ha tört magyarsággal is, de – beszélni kezd a szandálhoz fehér zoknit húzó, alpári módon káromkodó, fájdalmasan depressziós magyarokról. Az elhatárolódással, hallgatással szemben ez utóbbi az egyetlen módja annak, hogy a gyűlölet ellentétté szelídüljön, és nem csak a Délvidéken, hiszen a Pass-port legalább annyira szól a határ innenső felén élők hétköznapi viszonyairól, mint a szerb-magyar konfliktusról. Következő felvonás az idei Thealter Fesztiválon.
Szerző: Lénárt Ádám
Rendező:  Urbán András
Dramaturg:  Antal Attila
Játsszák:  Béres Márta, Mészáros Árpád, Jelena Mihajlović, Mikes Imre Elek, Suzana Vuković
Zeneszerző:  Dobó Rihárd
Jelmeztervező:  Pletl Zoltán

Kiemelt ajánlónk

November 26-án a Szkénében az I. Erzsébet című előadást játsszák Szikszai Rémusz rendezésében. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu