A monotánc szót a fesztivál ötletgazdái a monodráma mintájára alkották meg, és nem feltétlenül kizárólag szólóprodukciókat értenek a megnevezés alatt, hanem elsősorban személyes alkotói vallomásokon alapuló műveket. Az idei fesztivál egyik vezérmotívuma az élő hangszeres kíséret megjelenése volt a színpadon, sokszor ily módon téve többszereplőssé az adott előadást. Kevésbé örvendetes volt ugyanakkor az a visszatérő jelenség, hogy néhány koreográfus az önvallomás (rosszabb esetben önmutogatás) közben mintha magáról a táncról feledkezett volna meg.
 Kántor Kata: Origo |
A második nap első előadóját, Kántor Katát viszont önhibáján kívül kell felmentenünk a táncolás alól: az előadás ötödik percében ugyanis bejelenti, hogy térdsérülést szenvedett, így a táncos részeket nem fogja tudni abszolválni, döntsük el, hogy maradunk-e vele ennek ellenére is. Természetesen mindenki marad, így láthatjuk, hogy Kántor hősiesen végigküzdi az előadást, a fizikailag teljesíthetetlen részeket improvizációval helyettesítve. A látott előadások közül eleve az Origo az, ahol a színpadon lévő zenészek a leginkább integráns részeivé válnak a darabnak, ráadásul a Bélaműhely négy tagja a különleges helyzetben még fokozottabban figyel a táncosnőre, empátiájuk egyben tartja az előadást. A kényszerű hiányosságok ellenére is Kántor Kata szállítja egyébként a fesztivál legátgondoltabb és legjobban felépített előadását. Szép pillanatokat hoznak a táncosnő és különleges, főleg természetes anyagokból eszkábált hangszereken játszó társainak közös játékai. Az Origo tapasztalástörténet, meghatározó élmények színházi feldolgozása, amelynek ezen az estén új dimenziót adott, hogy az előadó egyik fő eszközét, a tánctudását volt kénytelen nélkülözni.
Az Andaxínház Rejtőzködők című produkciójának két feléből, a női és a férfi szólóból ezúttal csak Góbi Rita szólóját látjuk, bár a háttérben viszonyítási pontként azért a Férfi, vagyis Grecsó Zoltán is megjelenik. A képet itt is élőzenei kíséret egészíti ki, ami ez esetben a nyilvánvalón túl nem sokat tesz hozzá az előadáshoz. Zsalakovics Anikó koreográfus-rendező elsősorban Góbi Rita erőteljes előadói személyiségére apellál, és ahelyett, hogy koreográfiával bíbelődne, meglehetősen naturálisan mutatja be egy nő szenvedésének különböző fázisait és rétegeit. A táncosnő valóban szívét-lelkét beleadva „vetkőzik ki önmagából”, de hogy ezt nézni mennyire élvezetes, az más kérdés.
Szintén duóból redukálódott szólóvá Zambrzycki Ádám In’n’out című előadása, és ez esetben lehet is némi hiányérzetünk a lecsupaszítás miatt, mert a darab nem tud teljes valójában kibontakozni. Zambrzycki érdekes és fontos kérdéseket feszeget: mi történik, ha a művészet, jelen esetben a tánc árucikké válik? Van-e a magas művészetnek létjogosultsága show-műsorokban? Meg tudja-e a művész ilyen környezetben őrizni az integritását? A koreográfus egyik jelenetben megfelelni igyekvő, minden műfajt nagy átéléssel interpretáló művészjelölt, majd a következő jelenetben már ítészként sorolja a tehetségkutatókból ismert, semmitmondó, közhelyes „jó tanácsokat”. És miközben Zambrzyckinek jól áll a komédia (ötletes például a piros zokni folyamatos szerepváltozása), addig egy picivel több visszafogottság nem ártott volna a produkciónak. Néha ugyanis eléri, sőt át is lépi az ironikus humor és a ripacskodás közötti vékony határvonalat.
 Gera Anita: Phainó. Fotók: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: Monotánc Fesztivál) |
A harmadik nap első produkciója Fehér Ferenc Stix 66 című szólója, és bár a színlap szerint ez „Csak egy név, semmi több. Jelentése: semmi”, nyilván nagyon is sok mindenre asszociálhatunk a névből és a számból is. Ugyanakkor az előirányzott „semmi” témaköre meglehetős alkotói szabadságot biztosít, amit a koreográfus ki is használ. A szóló első felét a földön, fekve és négykézláb adja elő, közben megszabadul zsákruhájától. Fehér ebben a részben bőven használja jellegzetes, akrobatikus-animális gesztus- és mozgásrendszerét, ezáltal építve fel Stix 66 karakterét. Nem mondható ez el a darab utolsó perceiről, amikor is a táncos végre álló helyzetbe kerül. A vicces parókában, napszemüvegben előadott bokszolás és helyben futás ugyanis szervesen nem kapcsolódik az előzőleg felépített hangulathoz és jelrendszerhez, magában pedig elég öncélúnak hat.
Az estet ismét két élőzenével kísért produkció zárja. Az első Virág Melinda szólója (Venus in furs), akit zenésztársa, Lukács Miklós cimbalmon kísér. Az állapotos táncosnő számára Debreczeni Márton készített darabot, amely az alkotói szándék szerint a terhesség állatias, ösztönös oldaláról szól. Valójában azonban egy meglehetősen ártalmatlan és eseménytelen szólóról van szó, amelynek legemlékezetesebb történése az, amikor a táncosnő hosszú perceken keresztül forog a tengelye körül két bevásárló-szatyorral a kezében. Gera Anitát a Phainó című koreográfiában Miklós Szilveszter kíséri dobon. És bár kétségtelenül felfedezhető a hangszer és a táncos közötti párbeszéd szándéka, sem ez, sem az időnként felbukkanó néptánc-elemek nem fedhetik el, hogy alapvetően egy önkontrollt nélkülöző, zagyva produkciót látunk.
Mindkét este legjobb pillanatai közé tartoztak a korábban már különböző helyszíneken bemutatkozott, ezúttal a Bethlen kávézójába költöztetett Jövőtánc sorozat előadásai a TranzDanz szervezésében, amelyeket az előadások közti szünetben láthattunk. A felállás itt is egy táncos, egy zenész, a hangsúly pedig az improvizáción és a helyszín-specifikusságon van. Az első estén Katona Gábor táncolt és Bede Péter kísérte szaxofonon. Katona szó szerint betáncolta a Bethlen tereit, magával hívta a nézőket a jelmezraktárba, majd az ablakon kiugorva az udvaron fejezte be produkcióját. A második napon Bora Gábor Benkő Róbert nagybőgő-kíséretével helyhez kötöttebb volt, így ő inkább karaktert teremtett, és még humort is sikerült csempésznie a röpke negyedórás szólóba. Ezek az improvizatív, kötetlen produkciók sok előadásnál hatásosabban és keresetlenebbül testesítették meg a fesztivál alapgondolatát: élőzene és tánc együttélését, az előadói személyiség középpontba helyezését, miközben nem feledkeztek meg a tánc örömének átadásáról sem.