„Jó lenne, ha mindenki egy méretes faszt falna, aki azt kérdezi, Akkezdet mit tett az asztalra” – hangzik az együttes Zorallgyerek című számának zárása (dalszöveg: Závada „Újonc” Péter). Kérdezni hát nem is merek, legfeljebb csak vélelmezek: az Akkezdet Phiai két költészetrajongó tagja sokat tett és tesz a kortárs irodalom népszerűsítéséért, az ő dalaik és koncertjeik nagyjából az egyedüli komolyan vehető próbálkozások a piacon arra, hogy a vers vagány, a költő cool legyen. Ez a kötet is rászoktathat a versolvasásra egy rakás nem versolvasó fiatalt, és ez olyan önérték, amelyen nem sokat változtat a szövegeknek a következőkben részletezendő gyengesége.
 Závada Péter |
Azért is idéztem a fenti sorokat, hogy gyorsan tisztázzuk: az együttes pimasz és okos szövegeinek és Závada Péter verseinek szinte semmi közük egymáshoz. A dalok nyersesége, provokatív témái, szavai és képei helyett a versekben jólfésült jambusokban kattognak a magyar líra hagyományos témái: Isten, haza, család, sőt: tájleíró költemény. A dalok kortársi nyelve helyett múlt századi poétikát kapunk, az olykor gyomorforgató szexizmus helyett olykor émelyítő érzelgősséget. De hagyjuk is a dalokat, és tekintsük a könyvet annak, ami: egy pályakezdő költő bemutatkozásának, amelynek szerzőjéről annyit mindenképpen elmondhatunk, hogy a leckét megtanulta.
Első köteteknél sajnos nagyon ritka, hogy ne érződne egy-egy karakteres pályatárs túl erős hatása. Ez Závadánál sincs másképp, nem is ez a baj, hanem hogy a versek nem továbbgondolják a megidézett hagyományt, hanem csak imitálják. Például és mindenekelőtt és szinte mindenhol: Parti Nagy Lajost, ritkábban Varró Dánielt. Itt előbb emezt, majd amazt: „Legyél csokimban málnagranulátum, / leszek csigádban jó fahéj, ígérem, / s ha jő papírod oldalán a dátum, // mi majd bután kacagva, kéz a kézben, / akár egy-egy falatka, föl-le járunk / a zord idő metálprotézisében.” (Nugát) A forma bűvöletében forognak a versek, ezért is zavaró, hogy szinte semmit nem kezdenek vele – működnek unalmasan, kiszámíthatóan és hibátlanul. Nem a formával játszanak, csak a formában. (Jó, itt van A varrás mentén – amely azt ismételgeti sorkizártan, hogy „Asz-falt-var-ró-gép-szag-gat-ta-fe-hér-öl-té-sek-az-or-szá-gút-szu-rok-ka-bát-ján-Asz-falt…” stb. –, de nehogy már ezt formajátéknak hívjuk. Itt kísérletezés legfeljebb az összetett szavak elválasztásával folyik.) Varró Dánielét nem tartom nagy költészetnek, változatosnak se mondanám, de az biztos, hogy szinte mindig teljesíti, amit vállal: szórakoztató, önreflexív, bravúros, önfeledten játékos. Az Ahogy megszakad viszont egyik sem.
A kötet leginkább folytatható részeinek éppen a rímtelen darabok tűntek: a Csak addig négy részes sorozata Petri György látszólagos kitérőkkel és hosszan elnyújtott közbevetésekkel dolgozó versbeszédét alkalmazza, és adja ugyanannak a témának négy variációját – ezek külön-külön és együtt is jók. A Résistance naïve azon ritka esetek egyike, amikor a Závada-szöveg gondolkodásra késztet, amikor titka van. Az a „családtörténeti” sorozat pedig, amelybe ez a szörnyű sznob címmel megvert darab illeszkedik, a kötet legérdekesebb vonulata (igaz, ezeket a XX. századi háborús sorsokat viszonylag nehéz érdektelenül elővezetni). Ide tartozik még a Mese, elég rövid, úgyhogy idézem az egészet: „Óvodás koromban / anyám játékboltban / dolgozott. Boldog / gyereknek kellett volna / lennem.”
 |
Csakis a kötet szimpatikus személyessége tehet róla, hogy nem hangosan bosszankodva tettem le a könyvet. Mert bár lehet mosolyogni, mondjuk, a Macskakör nagyotmondó gondolati egyszerűségén („Külcsín vagyok, semmi más. / Azt remélted, kell legyen / a lét mögött identitás.”), de ez a felületesség nem jellemző, és sok a szerethető futam – viszont ezt a költői nyelvet nem tudom hova tenni. Miért írja azt egy fiatal költő 2012-ben, hogy „A nap korongja fölragyog”, hogy „Csapong az ősz”, meg hogy „A szél vonul csak fénylőn, egymaga”. Ha nincsen semmi tervünk, gondolatunk a modernség – nálunk a Nyugat köréhez kötött – lírai modorával kapcsolatban, tehát ha nem kezdünk vele valamit, akkor miért írunk így? Miért száz éves a beszédünk harminc évesen? Néha mintha lenne olyan próbálkozás, hogy az elavult, modoros nyelv interakcióba lépjen a szlenggel, de ez meg egyrészt nagyon egyszerű kis ötletecske, másrészt nincs jól megcsinálva: „Megmarkolod a farkam. Együtt szorongunk halkan.” (Bontás)
Az első körös megoldások amúgy is gyakoriak: „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” – hangzik a Jövőre harminc két közhelyes kép egymás mellé tessékelésével létrehozott nyitánya, a vége pedig: „defibrillálj, ma még nem mondj le rólam!”. A fenti sajátosságokat tudomásul véve, azokon túl is találunk egyszeri, alkalmi hibákat, rögtön a kötet nyitósorát például: „Élek, s ez ritka alkalom.” Ez mégis mit jelent?
A négy ciklus után, külön áll az utolsó vers, a Konkáv. Ez önálló munka: nincs Parti Nagy, nincs Petri, de nincsenek béna szóviccek, kosztolányis modoroskodás, kamaszos spleen sem. Letisztult, élőbeszéd-szerű, közvetlen dikció, eredeti, üde képek – így zárul a kötet. Én innen folytatnám.