ÉRZÉKI ÉLMÉNY

Leonidazs Kavakosz és a lipcsei Gewandhaus zenekara / MÜPA
2012.05.28.

Nem tudom megkímélni a kedves Olvasót bizonyos fokú monotóniától az alábbi beszámolóban. A lipcsei Gewandhaus zenekarának Riccardo Chailly által vezényelt, Leonidasz Kavakosz közreműködésével megtartott hangversenye a maga egészében és minden részletében a tökéletesség érzetét keltette. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Ritka ajándékként éltem meg ezt a koncertet, és kitartó igyekezettel sem tudok belőle olyan mozzanatot felidézni, amelyet jobban is meg lehetett volna oldani (legfeljebb másként, természetesen). De azt hiszem, még ezzel is keveset mondtam: mert nem csupán valamiféle steril tökélyről volt szó ezen az estén, hanem a szépség lenyűgöző, átható kisugárzásáról.

Leonidasz Kavakosz
Leonidasz Kavakosz

Már a műsor is csodálatos találatnak, sokatmondónak és kiegyensúlyozottnak bizonyult a maga egyszerűségében: a zenekar Sosztakovics 1. (a-moll) hegedűversenyét, majd pedig Brahms 3. (F-dúr) szimfóniáját adta elő. Két egymásra meglepően rímelő kompozíciót, amelyek fájdalmak és tragédiák megrendítő erejű kinyilatkoztatásait integrálják, magasrendű művészettel, katartikus hatású és bámulatosan harmonikus műalkotássá.

Az előadók tekintetében elmondható, hogy a zenekar, a karmester és a szólista külön-külön is megbabonázta a közönséget. Nagyrészt ennek köszönhettük, hogy az 1. hegedűverseny, Sosztakovics legnagyobb remekműveinek egyike, olyan magától értetődően, következésképpen elementáris erővel mutatkozott meg előttünk. Ami Leonidasz Kavakoszt illeti, a darabot mindvégig szárnyaló tisztaságú hangon játszotta, olyan hangon, amelynek párját ritkító lágysága mégsem idézte föl az erőtlenség veszélyét, sőt, titokzatos módon mindenfajta élesség vagy erőlködés nélkül, a legerőteljesebb zenekari kíséret szakaszaiban is érvényesült és azonosítható maradt. Kavakosz játékának meghatározó vonása volt a kikezdhetetlen nyugalom, ama előadói magatartás (másik jelentős példa: Baráti Kristóf), amelyből hiányzik bármiféle ágálás: az előadó az a szilárd fundamentum, amely alátámasztja, mozdulatlan mozgatóként szolgálja a zene szenvedélyeket sűrítő és kirobbantó, drámai vagy éppen a magány bugyrait bejáró színjátékát. Ez a fajta nyugodt, külsőségesség által meg nem kísértett, ám végeredményben annál magával ragadóbb zenélési mód azonban ugyanolyan mértékben jellemezte Riccardo Chailly vezénylését és a zenekar játékát is.

Mindez természetesen csupán első közelítésű jellemzése az előadói magatartásnak. Ehhez adódik azután megannyi egyéni vonás, jellegzetesség és erény, mint Kavakosz makulátlan és ugyancsak külsőségességet kerülő virtuozitása, amely először az ördögi Scherzóban mutatkozott meg, odaillő, diabolikus ruganyossággal kombinálva. Vagy – hogy ennél a tételnél maradjak – a bevezető, szarkasztikus ütemek kényes fúvós-vonós felelgetéseinek halálos precizitása. Vagy Chailly vezénylésének ökonómiája és elementáris természetessége, amelyben hallatlan lazaság párosul a legszigorúbb pontossággal. Az a költői erő és színérzék, amellyel Chailly a Passacagliában a poklot megjeleníti, a nagy kadenciát előkészítő, a szólóhegedűt aláfestő infernális bőgőhang intenzitása vagy maga a hihetetlen erejű kadencia.

Riccardo Chailly
Riccardo Chailly

Ami a lényeget illeti, ugyanez az élmény folytatódott a Brahms-szimfóniában is, immár Kavakosz nélkül. A nyitótétel hatalmas hullámverése nagyszabású gesztussal lendült mozgásba, s voltaképp az egész tétel, sőt az egész mű előadásának kulcsszava is a monumentalitás lehetett volna. Ahogyan már megszoktuk: erőlködés nélküli, a zene belső energiáit felszabadító monumentalitás. A sokszor kamarazenei jellegű, különös effektusokban gazdag sosztakovicsi zenekarral szemben a Brahms-szimfónia tömbszerűbb, dúsabb zenekari hangzása alkalmat adott arra, hogy még valamin: a Gewandhausorchester hangzásának minőségén is elálmélkodjunk. Nem egyszerűen példásan homogén, minden részletében kontrollált hangzás ez, hanem több annál. A megszólalás valamiféle érzéki szépsége jellemzi, amilyenhez hasonlót nagyon ritkán tapasztaltam mégoly kiváló zenekarok esetében is. Olyan hamvas és gömbölyű hangzás ez, amely konkrét veszélyként idézi fel, hogy élvezetébe belefeledkezve elmulasztunk magára a zenére figyelni.

Pedig arra, illetve annak a megszólaltatására is érdemes. Csodálatos plaszticitással szólaltak meg a fafúvós-szakaszok az Andante bevezetőjében, és lélegzetelállító módon kúszott fel a tételben a feszültség a tetőpontig. A III. tétel sóhajai minden egyes elhangzáskor, minden szólamban a legnagyobb érzékenységgel és individualitással szólaltak meg. A villámszerűen kirobbanó zárótételben pedig a brahmsi kitárulkozás ritka pillanatainak egyikét megkérdőjelezhetetlen hitelességgel és fehéren izzó intenzitással élhettük át – majd a záróakkord tökéletes szépsége és egyensúlya még egyszer, szimbolikusan megjelenítette ennek az interpretációnak a mély tisztaságát.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2012. május 18.

Kiemelt ajánlónk

Noovember 1-jén a Vígszínházban a Mephisto című előadást játsszák. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu