ÚJ NEVET A ZENEKARNAK!

Nils Petter Molvaer (NO): Baboon Moon / A38
2012.05.25.

Nils Petter Molvaer fújta, amit fújni szokott, nem is rosszul, de ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy ne tűnjön jelentéktelennek két másik zenésztársa mellett. Trónfosztás a hajón! SZABÓ BÁLINT CIKKE.

Ha valami kicsapja nálam a biztosítékot egy zenei ajánlószöveget illetően, az az, ha olyan szánalmas, reklámfogásnak is nehezen nevezhető jelzőket aggatnak az éppen fellépő zenészekre, mint például: Nils Petter Molvaer „a norvég Miles Davis”. Mindamellett, hogy tudatlanság ilyet kijelenteni, marketingfogásnak sem éppen a legjobb, hiszen inkább elriasztja az új és egyedi zenére áhítozó közönséget. Persze aki jól ismeri Nils Petter Molvaert, az tudja, hogy nem sok köze van Miles Davishez, hacsak azt nem tekintjük közös pontnak, hogy trombitán játszik és használ hozzá effekteket. Ha feltétlen meg szeretnénk nevezni egy iskolát, melynek tagja, akkor természetesen egyetlen ember neve jöhet csak szóba: Jon Hassellé.

Sajnos ő teljesen ismeretlen itthon, és dacára annak, hogy már a hetvenötödik évét tapossa, egyetlen koncertszervező sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy idehívja, épp azért, mivel olyan kevesek ismerik Magyarországon – és a kör ezzel be is zárult. Pedig Jon Hassell zenéje nélkül nemcsak Nils Petter Molvaer, de Erik Truffaz vagy Arve Henriksen zenéje is egészen más lenne (ha egyáltalán lenne). Hassell 1977-es Vernal Equinox című debütáló lemeze nyugodtan nevezhető zenetörténeti jelentőségűnek. Az általa csak negyedik világ zenéjének (fourth world music) elnevezett stílus (amely mellesleg messze megelőzte és színvonalban jóval felülmúlta a ma már csak world music névre hallgató hömpölygő sártengert), tulajdonképpen egy korábban soha nem hallott univerzum, melyben a tradicionális zenék érdekes módon keverednek az ízlésesen és forradalmian processzált trombitahanggal és elektronikával, ezáltal egy sajátos atmoszférát teremtve, melyben az ambient és az amerikai minimalizmus hatása kiemelten fontos szerepet kap.

Nils Petter Molvaer tehát pontosabban fogalmazva az egyik norvég Jon Hassell-klón – szebben mondva tanítvány –, aki húsz évvel az említett korszakalkotó mű, a „tavaszi napéjegyenlőség” után az 1997-es Khmer lemezével robbant be a köztudatba, és alkotott maradandót. Játéka azóta jelentős változáson nem esett át, az erősen effektezett, tágterű-melankolikus hangzása ezer közül is azonnal felismerhető. Zenéjében jelentősebb elmozdulást a gitáros-csere eredményezett: 2009-ben Eivind Aarset helyére a húsz évvel fiatalabb Stian Westerhus lépett, aki a sajátosan nyers indusztriál-punk világával tulajdonképpen megsemmisítette a korábbi úszós-lebegős-dallamos hangzást, és száműzött minden romantikus elvágyódást és trubadúrlelkületet, amelytől az akkori Molvaer-zenekar egyébként nem volt teljesen mentes. Mindezt odáig vitte, hogy erős egyéniségével – erről egyébként különös fizimiskája is árulkodik – tulajdonképpen véget is vetett a zenekarnak, na de ne szaladjunk ennyire előre.

Nils Petter Molvaer
Nils Petter Molvaer

Három évvel ezelőtt hallhattuk már őket együtt játszani a Millenárison, annyi különbséggel, hogy a doboknál nem Erland Dahlen, hanem Audun Kleive ült.  Akkor a Hamada című, kissé közepesre sikerült album „konzervjét” hallhattuk (ez alatt azt értem, hogy Molvaer laptopjáról szóltak az előre gyártott alapok). Szerencsére a mostani hajós koncerten – amely mellékesen az idén megjelent Baboon Moon lemezbemutatójaként lett beharangozva –, nyoma sem volt ilyen előre beállított vagy felvett hangoknak, a zenekarvezető a laptopját csupán effektezésre használta. Ez persze nem meglepő, ha az ember olyan két lábon járó, a hangszínek minden spektrumát lefedő hanggenerátorokkal állhat egy színpadon, mint Stian Westerhus és Erland Dahlen. Míg Molvaer pontosan azt hozta, amit az elmúlt tizenöt évben megszokhattunk tőle, addig a gitáros és a dobos egyre újabb és újabb területekre vitt el minket, soha nem látott-hallott víziókba - emiatt jogosan érezhettük, hogy életünk egyik legmeghatározóbb koncertjének lehetünk éppen részesei. Nevezhetnénk őket trónfosztóknak is, mivel Molvaert minden szempontból túlszárnyalták, sőt, amikor duóban játszottak, az is elég volt a konstans katarzishoz, így nem meglepő módon felmerül a költői kérdés: miért Nils Petter Molvaer neve alatt fut még ez a zenekar?

Erland Dahlen egy fél teherautónyi cuccot hozott magával a koncertre, a dobfelszerelés mellett számtalan kütyüt használt: csengettyűket, kisharangokat, gongokat, egy számban dobolás közben szintetizátorozott, és ekkor úgy tűnt, mintha négy karja lenne. Voltak különösen szép pillanatok, például amikor hasított dobon (slit drum) játszott, vagy a Blue Fandago című szerzeményben vonóval megszólaltatott éneklő fűrész szokatlan teremin-hangzásával egy nem-evilági lény nekünk címzett üzeneteit közvetítette. 

Stian Westerhus a 2010-es Pitch Black Star Spangled című, rendkívüli újításokat tartalmazó szólólemezével került fókuszba, és azóta is rendszeres fellépője a jazz és kortárszenei kluboknak világszerte. Januárban hallhattuk a Trafóban szólóban, és már akkor is bebizonyosodott, hogy egészen rendkívüli, amit csinál. Egyedülálló az az újító szellem, ahogyan a hangszerét használja: preparálja, vonóval játszik rajta, elhangolja, szanaszét effektezi. Egy igazi poszt-posztmodern, aki mindent elvisz az utolsó utáni pontra, ahol minden megszűnik – ritmus, dallam, gitárjáték –, mindezt dekonstruálja, és dirib-darabjaiban, üvegszilánkokként a szemünkbe szórja, hogy végül ne hagyatkozhassunk másra, csak a fülünkre: nincs ma nála forradalmibb „gitáros”!

Szerző: Szabó Bálint
Helyszín:  A38 hajó
Időpont:  2012. május 19.

Kiemelt ajánlónk

Augusztus 31-ig látogatható a Czóbel Béla életmű-kiállítás a MűvészetMalomban, Szentendrén. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu