Tandori Dezső az a fajta zseni, aki nehezen kezeli zsenialitását. Agya szüntelen termel, ám ezt mindenfajta ellenőrzés nélkül teszi. Vagy másként és éppen az ellenkezőjét megfogalmazva: agya minden saját termékét agyonellenőrzi, az agy termékeit újabb agyi termékek ellenőrzik és kommentálják, erre újabb reflexiók születnek, és így tovább – tényleg a végtelenségig. Ez a Tandori-féle művészet formátlanságának a titka: nála soha semmi nem befejezett, hiszen bármiféle lezárás a reflexiók végét jelentené, ám ez soha nem következhet be, mivel maga a mű semmi más, mint reflexiók sorozata, a műre magára és a rá vonatkozó reflexiókra. És így tovább. Ekkor minden a végtelenbe fut.

De az sem állítható, hogy művei befejezetlenek lennének, hiszen az is forma lenne, a töredék legitim formája. Ráadásul e művek voltaképpen el sem kezdődnek, indulásuk az agyközpont egy adott termelési pontjával esik egybe, és ez a látszólag kitüntetett időpillanat teljesen tetszőleges. Az olvasó folyamatosan úgy érzi, hogy Tandorinak egyszerre jut eszébe minden, maga a mű és az arra termelt válaszok és kommentárok. A prózaíró nála az Idő ellen dolgozik, hiszen elbeszélés csak az időben lehetséges, ám Tandori elbeszélője nem veti alá magát e törvénynek, és az egyidejűség révén kívánja megszüntetni az Időt. Ez nagyon radikális elgondolás, de olyannyira gyökeres, hogy nem valósítható meg, hiszen maga az Idő sem szűnhet meg más közegben, mint az Időben.

Tandori, amikor prózát ír, nem mondatokat, hanem szavakat ír egymás mellé. A reflexió egyetlen szóból indul el, és aztán a végtelen sokszorozás révén képes arra, hogy felépítsen egy teljes regényt. Ez persze csak látszat, de bizonyos véletlenszerű esetekben erős hatású lehet. Tandori ugyanis a saját reflexióinak végtelen tengeréből egy önkényesen kiválasztott időpillanatban (prózájának egyébként is legátfogóbb formaelve az improvizáció!) kimer egy adagot, és azt mintegy megfagyasztja, rögzíti, azaz látszólag formába önti. De mivel retteg bármiféle formától (azaz véglegességtől), állandóan szétzilálja, vagyis improvizatív módon halálra reflektálja a formát, pontosabban a formához vezető szavak mindegyikét. Meghökkentő, de a halálra reflektált, mondhatni, agyonszekírozott forma feltehetően a halálfélelemből ered: „Ha nem írok regényeket, rám szakad a föld”, olvasható az új regényben.

Amíg van reflexió, addig nincs vég. A reflexió itt az életelixír, melynek legfőbb hatóanyaga a szójáték. Az író általában már a könyv elején előzékenyen megadja azokat a szavakat vagy kifejezéseket, amelyek variációi adják majd a könyvet magát. (Így például a Torlandó szörfpóker legelején felbukkan az „elejét veszi” kitétel, mely aztán az összes lehetséges verzióban előbukkan.) Tandori prózái leírhatók a valószínűségszámítás egyik képletével is, teszem azt: 32!, azaz 32 faktoriális, ahol a szám az éppen adott mű megalkotására kiválasztott és permutálásra kerülő szavak összegét jelöli. E szorzás végén persze roppant nagy számot kapunk, de még mindig nem végtelent. A végtelent a könyvek egymás közti rendje és permutabilitása biztosítja, valamint a fent vázolt olvasói benyomás és szerzői intenció, hogy mindez csak csepp a tengerben.

Persze, felfogható ez úgy is, mint az írással és az irodalommal szembeni végtelen bizalmatlanság jele. És talán nem véletlen, hogy könyvei évtizedek óta hemzsegnek a rajzoktól, a képi ábrázolásoktól. Új művének utolsó hányadát is kézírásos szövegek teszik ki. Feltételezhető, hogy az író csak lomkamrának vagy tömegsírnak tekinti az irodalom épületét, és azt sugallja, ennek lomtalanítása a maga megkerülhetetlen írói feladata. Talán ezért használ folyvást közhelyeket és roppant egyszerű nyelvi fordulatokat, szituációkat (új könyvében a pornó és a krimi eszköztárát), hiszen aligha létezik holtabb anyag, mint egy-egy irodalmi zsáner nyelvi inventáriuma. És persze maga a pornó is a szavak egymás közti végtelen variabilitásának egy formája. Roland Barthes alapvető jelentőségűnek tartotta De Sade műveiben a szexuális pózok és helyzetek végtelenségét. A szavak Tandorinál a legkülönfélébb pozitúrákban bagzanak egymással, és semmi nem gátolja meg, hogy egy újabb szó belépésével újabb konstellációk keletkezzenek; a felső határ itt valóban a csillagos ég, vagyis az Űr, a Kozmosz, a végtelen. Vagy végtelen számú fekete lyuk.

Tandori Dezső

Tandori többször is az olvasóhoz fordul a szövegben, és előzékenyen megadja nemcsak az „elvi szempontokat” (nota bene: „Elviszempont” Tandori egyik szereplője a könyvben!), hanem az általa elengedhetetlennek vélt mankókat is az olvasáshoz. Így kezdődik a regény: „Könyvünk valahol Franciaország-Svájc, Olaszország-Svájc, Ausztria-Svájc, Németország stb. határvidékein, háromszögeinek egyikében játszódik; virtuális a helyszín, de nem az a történés.” Ezzel létrejött az első, a topográfiai fekete lyuk, és az elvi szempontú is, a Tér és az Idő felfüggesztése, valamint még egy, mely Tandori számára ebben a könyvben fontosnak tűnik: a virtuális és a valóságos közti distinkció. Utóbbinak a szerző nagy feneket kerít, de utóbbi csak amolyan álfilozófiai sündörgés, valamint a spanyolviasz sokadszori, nagydobra vert fölfedezése, lévén, hogy manapság ez minden valamirevaló prózaszerző egyik alapproblémája. A további fekete lyukak, azaz a szereplők és a köztük lezajlott események ugyanezen logika szerint szerveződnek. Ismét egy idézet: „Hogy, Olvasóm, Bernie-éket is jobban lásd, e valós, mégis virtuális társaságot: ott volt / Bernie és Berna, házaspár, / velük egykorúak Colin és Colette, / valamint Gus és Gise, házaspárok, / ott volt Paul (kb. 45) és neje, Pauline (33), valamint Pauline húga Paulette (közel 30), akit épp elcsábított a diri, elejét vette..” És így tovább még egy darabig, de mi most elejét vesszük a szóáradatnak, és véget vetünk az idézetnek. Bernie és Berna, Miën, Avon, Hardy Vera, Hardy Sophie, Hardy Lessie, Egy Tiszta Nő, Elviszempont, Errenhaus, Paul, Pauline, Paulette, Colin, Colette, ∞ – a szereplők, akár a földrajzi nevek, ugyancsak felcserélhetők és már nevük is szójátékosan megadott. (Feltűnő Tandori műveiben az ikernevek szerepeltetése. És ha megint matematikai hasonlattal jönnénk, azt mondhatnánk, hogy Tandori olyan megkötésű számtannal dolgozik, amelyben csak prímszámok, pontosabban csak ikerprímek [két olyan prímszám, melyek különbsége kettő, például: 11 és 13] fordulhatnak elő. Ám egy eddig bizonyítatlan, először Euklidészhez köthető sejtésből tudjuk, hogy az ikerprímek számossága is végtelen…) A cselekmény egy regény fordítása (újabb ikerállás), a valóság és a művészet összekeverése és szétválasztása körül forog: „valósághoz segítettem virtualitásukat”, ismételgeti mániákusan alakjairól a szerző.

És ha már itt tartunk, megjegyzendő, hogy e két síkhoz, a regény fordítása körüli „valóságos” és a fordítandó regényben szereplő alakok virtuális síkjához (vagy fordítva) egy harmadik is, magának a szerzőnek a síkja, nézőpontja kapcsolódik, ezt Tandori nyomán jelöljük TD-vel! Ez a TD-komponens egy újabb kommentátor a maga megszokott Felügyelőnőjével, madaraival stb.; egy újabb fekete lyuk, aki voltaképpen az Olvasót pótolja: Tandori TD alakjában mintegy az (elveszett) olvasó helyett reflektál a saját könyvére. Így aztán Tandori rést sem enged a befogadásnak, a teljesen zárt rendszerű szisztémába nem engedi be az olvasót, megold helyette mindent, hogy végül halálra reflektálja őt is. Ebben a folyamatban az olvasó is fekete lyukká változik, és megsemmisül a fekete lyukak tengerében, hiszen Tandori sajátos fizikájában a fekete lyukak egymást is elnyelik.

Magát a könyvet meg felzabálják a mellé rakott kézírásos megjegyzések, reflexiók, kommentárok, némely esetben felhívások a kritikusoknak, akik persze olvasók is. Utóbbiak közül a legfontosabb az, amely szerint egy kritika (bizonyos értelemben éppen ez, amelyet most olvashatnak) majd ezt írja a könyvről: „Kár, hogy a végén lekommentálja…” Mire a szerző, az „Én” rímes válasza: „Szarok alája!!” Ám ez nem különösebben rázza meg a kritikust. Hiszen a fekete lyuk esetében – az általános relativitáselmélet szerint – az égitest minden pontja az eseményhorizonton belül van, így az eseményhorizonton kívülről már nem látható, tehát nincs is hatással a megfigyelőre.

Szívszorító, végtelen magány Tandori egyedülléte. Jól tudja persze ezt TD, és azt is, hogy ezen a csupa ikerprímből álló kozmoszon már csak egy Isten segíthet, azaz olyasvalaki, aki képes kívül kerülni a fekete lyukak eseményhorizontján. És az Úr levelet ír neki (ez a könyv végső szava, és egyetlen, valóban megrendítő pillanata), és együttérzőn mondja: „valami hatalmas magányba manőverezted magad. Az író sorsa, el kell viselned”. De míg az első megállapítás mély rokonszenvet kelt – elvégre mégis az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar irodalmi géniuszáról van szó –, az utolsó mondat már csak öntetszelgés, alaptalan önsajnálat, és feltehetően egy újabb kommentárhalmaz kezdete lehetne. De egyszer minden regény, és ez a kommentár is, véget ér.