SZIRMOK A LÉGTÉRBEN

Cirque du Soleil: Alegría / Papp László Budapest Sportaréna
2012.06.21.

Budapest után Prága, Hamburg, Hannover, Nürnberg, Bécs, Belgrád, Nizza. Alig egy-két kivétellel minden hétvégén öt fellépés. The show must go on. És a show megy, lassan húsz esztendeje. Hozzánk nem a legizmosabb változata érkezett el. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A spanyol Alegría szó boldogságot, örömöt, örömünnepet jelent. (Sok egyéb mellett megnevez egy kedvelt krumplifajtát is, amelynek szép a virága.) A Cirque du Soleil: a kanadai székhelyű Napcirkusz 1994 óta tartja műsorán a legemblematikusabb produkciójának tekintett Alegríát, amely Magyarországon már csak azért is fokozott sikernek nézhetett elébe, mert – Geszti Péter szövege és Oláh Ibolya éneke jóvoltából – szinte örökbe fogadtuk René Dupéré zenéjének legdallamosabb ékét. 

Az előadásról eddig is bőségesen lehetett tájékozódni, hiszen az idők során bemutatásának kondíciói, szereplői és részletei többször módosultak (2009-ben adaptálták a nagyszabású látványosságot sportcsarnokokra), s mindezt mozgókép- és hanghordozók sokasága dokumentálja (innen sejtjük, hogy a számok nem mindegyikének kaptuk a legteljesebb variánsát). Egy részük könnyen elérhető (az 1999-es dvd például – ellentétben a gyűjtők csemegéjének számító speciális dupla zenei cd-vel). A budapesti vendégszereplés viszont nem bővelkedett információs anyagokban – legalábbis 2012. május 20-án, vasárnap délután hiába vadásztunk bármiféle szórólapra, füzetkére, albumra.

A mutáció, melyet búcsúelőadásként volt módunk megtapsolni, eleganciájával, perfekcionizmusával, kiállításának nagyvonalúságával nyűgözte le a publikumot a Papp László Budapest Sportarénában. Ám nem lehetett nem érzékelni, hogy a felvezetések, nyitányok igen hosszasak – mélyebb, gondolati elrugaszkodásuk azonban nem ér nyomába például a 2010-ben nálunk is megfordult Saltimbancónak –, a zárlatok kettőző, triplázó, hajlongó-libbenő udvariassága már-már időhúzás, s a számok egy része az artista-remeklések ellenére sem sűríti úgy az atmoszférát, ahogy reméltük. Egyértelműen a három bohóc milliméterre pontos mozdulatokkal, gegekkel célt érő jelenetei, interaktív „közönségtalálkozói” vitték a prímet. Etűdjeik jobbára a bravúrszámokra voltak hivatva rímelni – de bravúrszámokban szűkölködött az Alegría.

Franco Dragone rendezése legkövetkezetesebb, bár nem igazán cirkuszi – sőt nem is igazán újcirkuszi – értékként a mimetikus tradíció és az empatikus integrálás összetevőit tartotta fenn. Több kontinens népi és városi kultúrájából, dramatikus-mitikus örökségéből táplálkozott a figurális kavargás (ahogy Dupéré világzene-amalgámja is), amelynek elrajzolt, vaskosra-rojtosra öltöztetett (akár a torokszorító pillanatokba is belemozgó-belesündörgő, segédkező) sereglete az éjszakai tudat, a képzelet árnyékosabb bugyrát testesítette meg. Púpos-pocakos udvaribolond-Jolly Joker ceremóniamesterrel, animális sürgésű, „szentivánéji” manókkal, felismerhetetlen nemű villikkel, bogárkákkal, a commedia dell’arte egyes típusaival, ázsiai asszociációjú szörnyekkel. 

E bumfordi, öreges, sántikáló, humorral gonoszkodó, a félsötétben otthonos, maszkos alvilág ellenében keltek életre a kivételes, csodás teljesítményekre képes ifjúság hófehér vagy világos jelmezbe öltözött, inkább „felvilági”, űri héroszai, fenoménjei. A sztárok, akik – a házi szlogen szerint – a fiatalság energiáját, kecsességét, erejét ajándékozták a műsornak és a közönségnek. A kontrasztot, amely akkor is pörgette, rokonszenvessé tette a néha kifakuló örömünnepet, amikor nem a stilizált kupola-színpadkép magasában kellett keresni a tetőpontot. (A díszletet Michel Crête, a ruhákat Dominique Lemieux, a világítást Luc Lafortune tervezte, abszolút professzionalizmussal. Legfeljebb a kulisszák szimbolikus csóvájú műfáklyái nem tetszettek a tűz-motívummal kacérkodó szimbolikában.)

Az „univerzum-hajóhinta” előadást koronázó trapéz-akrobatikája mellett az első rész karikaszáma nyújtotta a legtöbbet. A művésznő – némi szalaggyakorlatokkal övezve – úgy hozta lendületbe bokája, dereka, csuklója körül az ezüstös karikát, hogy az eszköz mozgása árammá, vérkeringéssé pezsdült, a mozgató maga pedig tökéletes lendítő gépezetként szolgálta a táncoló organizmust. Az emberi test, e páratlan mechanika utóbb öt karikát is életre keltett, forgatott egyszerre (mintha csak a közelgő londoni olimpiát előlegezve cirkusz és torna, gimnasztika, teljesítmény, rekord, extázis kapcsolódásaira is utalni óhajtott volna). Elsőrangú, de aligha egyedülálló e karikaszám, Alegría-címernek mégis ez volt a legemlékezetesebb.

Kék sziromesőben, fehér hóhullásban nemegyszer volt részünk: a bohócok körött valóságos hangulatfestő, poénos viharlások indultak el. Sokan emlékül is szívesen gyűjtötték zacskókba a székeket, padlózatot beborító papírdarabkákat. A szirom-avart a szünetben összesöprögető takarítók láttán a praktikusabbja azt kérdezgette: vajon a száz- és százezer kis lapocskát környezetkímélő módon újra felhasználják, vagy a szelektív gyűjtőbe zúdítják? Gondolom, az előbbi az ideális, az utóbbi a célszerű megoldás. Az Alegríának nem adnék sem tízes, sem kilences osztályzatot egy értékelés-játékban – de órákkal a hazatérésem után is jólesően tapasztaltam: ingemből, oldaltáskámból nesztelen, virgonc szirmok szállonganak.
Szerző: Tarján Tamás
Rendező:  Franco Dragone
Művészeti vezető:  Gilles Ste-Croix
Jelmeztervező:  Dominique Lemieux
Zeneszerző:  René Dupéré
Díszlettervező:  Michel Créte
Világítás:  Luc Lafortune
Koreográfus:  Debra Brown
Hang:  Guy Desrochers

Kiemelt ajánlónk

Október 25-én az Átriumban Az Őrült Nők Ketrece című előadást játsszák. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu