A HATALOM VAKARÁSA

A diktátor
2012.05.16.

Sacha Baron Cohen új filmjét nem a politikai korrektség ihlette. Ám pont emiatt röhögjük betegre magunkat rajta. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Mindent, amit a polgárjogi aktivisták, az egyenlő bánásmódért küzdő bizottságok, a szüfrazsett-mozgalmak vagy a faji diszkriminációval szemben fellépő szervezetek az évszázadok alatt eredményként könyvelhettek el, hagyjunk szépen magunk mögött, ha jól akarunk szórakozni Sacha Baron Cohen legújabb, A diktátor című filmvígjátékán. A XXI. század egyik, ha nem a legjelentősebb komikusa egyáltalán nem szívbajos – nyolcvanhárom percnyi filmidő alatt beszól mindenkinek, aki él és mozog: megkapja a magáét az arab, a zsidó, a kínai, a feminista, a zöld, a meleg, a jogvédő, a demokrácia és az autokrácia, a pacifisták, szeptember 11-e vagy éppen Hollywood.

Persze, erre lehet azt mondani, hogy így könnyű: eltitkolt vagy nyíltan vállalt előítéletei alapján mindenki találhat magának a filmben röhögnivalót. Ha a tudattalanunk mélyén bujkál egy kis szexizmus, imádni fogjuk, hogy Cohen kikarikírozza az emancipációt, ugyanígy: ha megveszekedett módon globalizációellenesnek vagyunk, akkor meg azon fogunk visítani a röhögéstől, hogy a kínaiak hogyan szereznek maguknak újabb piacokat a világban. És lehet, hogy épp ez a titka Cohennek: politikailag tökéletesen inkorrekt, ám attól, hogy mindenkiből egyenlő mértékben csinál hülyét, politikailag nagyon is korrektté válik: a kisszerűség, a butaság, a túlzásba vitt identitástudat és harcosság összeköti a zsidót és az arabot, a zöldet és a nagytőkést, a férfit és a nőt.

Sacha Baron Cohen
Sacha Baron Cohen

A diktátor abból a szempontból új irány Cohen pályáján, hogy a filmnek – az előző epizodikus szerkesztésű, áldokumentumszerű Cohen-mozikkal szemben – sokkal konvencionálisabb a szüzséje: akad benne (némi) jellemfejlődés, szerelmi szál, sőt: antagonista. A történet szerint Aladeen, a diktátor (Sacha Baron Cohen) az észak-afrikai Wadiya vezetője urándúsításra adja a fejét, amivel természetesen magára haragítja a nyugati nagyhatalmakat. A vezér ellenlábasa, a bácsikája, Tahir (Ben Kingsley) eközben puccsra készül a diktátor ellen – terve az, hogy még azelőtt megöleti Aladeent, hogy a wadiyai delegáció elutazna New Yorkba, az ENSZ-be, helyére pedig egy dublőrt ültet. Számításába azonban hiba csúszik: Aladeen, rangjától megfosztva New York utcáin bolyong, és magától értetődően, vissza akarja szerezni a hatalmát.

A filmben a humor fő forrása a szélsőségekig kiélezett jellemkomikum (ahogy a hajdani szerepszemélyiségek, Ali G, Borat és Brüno esetében), és a swifti értelemben vett politikai szatíra: akárcsak Gulliver, úgy Cohen alteregói is azzal világítanak rá egy adott régió/ország politikai/kulturális visszásságaira, hogy ellátogatnak oda, és egy másik értékrendszer alapján közelítenek hozzá. Cohen és (a Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika óta) állandó rendezője, Larry Charles azonban nem elégszik meg ennyivel, stílusparódiákat is bevet a nagyobb hatás kedvéért. Hihetetlenül vicces, ahogy például az R.E.M. Everybody Hurts című klasszikusát közel-keleti zenei motívumokkal festik alá, vagy amikor egy rap-betét arab halandzsa nyelven szólal meg. Ugyanígy: a hollywoodi képi sztereotípiák is pellengérre kerülnek, például abban a jelenetben, amikor Aladeen (életében először) saját kezébe veszi a boldogságát – a romantikus filmekre hajazó montázsba a repülő sastól kezdve a tengerben ugrándozó delfinen át a naplementéig minden bekerül.

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

A diktátor az első képkockától kezdve, mely egy Kim Dzsongilnek tett ajánlás, az utolsóig gondosan felépített, átgondolt mű. A stáblistát nem csupán azért üljük végig, mert alatta is zseniális zenei betétek szólnak, hanem mert a főszereplő ENSZ-ben tartott beszéde, mely a diktatúra és a demokrácia előnyeit/hátrányait ecseteli, igazán mellbevágó és elgondolkodtató. Cohen azért remek komikus, mert az alpári, vaskos vagy éppen blőd poénokat is jó ritmusérzékkel adagolja, és – ha úgy tartja kedve – képes a mosolyt is az arcunkra fagyasztani. Fanyaloghatunk, persze azon, hogy A diktátor emlékeztet kissé a jó pár évvel ezelőtti Eddie Murphy-filmre (Amerikába jöttem), és a nem oly régi Adam Sandler-vígjátékra (Ne szórakozz Zohannal). Ám Cohen gyökerei ennél sokkal mélyebbről erednek: a komikus egy régi, a kultúrákat egymással összevető, a különbségekre és hasonlóságokra rávilágító, felvilágosodás-kori tematikát (Voltaire: A vadember, Montesquieu: Perzsa levelek) porol le A diktátorban, és tölt meg új, a XXI. századra reflektáló tartalommal. És ez csak a legjobbak sajátja.

Szerző: Hungler Tímea
Rendező:  Larry Charles
Forgatókönyv:  Sacha Baron Cohen, Alec Berg, David Mandel, Jeff Schaffer
Zeneszerző:  Erran Baron Cohen
Operatőr:  Lawrence Sher
Producer:  Sacha Baron Cohen, Alec Berg, David Mandel, Scott Rudin, Jeff Schaffer
Vágó:  Greg Hayden, Eric Kissack
Szereplők:  Sacha Baron Cohen, Megan Fox, G.B. Smoove, Kevin Corrigan, Erick Avari, Sir Ben Kingsley, Anna Faris, John C. Reilly, B.J. Novak, Jim Piddock

Kiemelt ajánlónk

Füst Milán és felesége, Helfer Erzsébet műgyűjteménye szeptemberig tekinthető meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu