Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A ZÁRVÁNYLÉT SZÉPSÉGEI

Bodor Ádám: Verhovina madarai
2012. máj. 14.
Feltehetően senki sem várja vagy reméli, hogy egy 1936-ban született, azaz nem fiatal mester hirtelen megváltoztatja írói stratégiáját, stílusát, epikus világszemléletét. Különösen akkor nem, ha az eddig a szó minden értelmében sikeresnek bizonyult. Mégis úgy tűnik, Bodor Ádám most mintha kissé eltérne a kijárt útjától. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.

A könyv (amelyet regénynek nevezni nem egyszerű) úgy kezdődik, ahogy a szerzőtől megszoktuk – talán túlságosan is úgy: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel. Azt mondta, Csernovitzból rendelte, a csomag már megérkezett, ott találom Edmund Pochorilesnél, a Két Cefréhez címzett fogadóban. Reggel, amikor majd az állomásról jövök, már el is hozhatom.” Ismerjük a Bodor Ádámtól megszokott, roppant furcsa, a nemzetiségi hovatartozást erősen elfedő neveket, ismerjük az in medias res típusú kezdetet (az állandó jelzők mellett ez is az eposzhoz közelíti Bodor formálását); mintha már régen menne a szöveg, de mi most kapcsolódunk bele; ám ez nem zavaró, hiszen ki ne tudná – sugallja az eposzi jellegű elbeszélő –, hogy kicsoda Anatol Korkodus? És a bekezdésben ott az erőszak, vagy a hatalom jelenlétének szinte természet adta mivolta: mi sem természetesebb ugyanis, hogy ebben a (szöveg)világban valakit letartóztatnak. Pár mondattal később az is kiderül, hogy a „menetrendet itt nemrég eltörölték”, azaz nem sok teteje van kimenni erre az istentől elhagyott állomásra, és idő se igen létezik már, mint a későbbiekben látjuk. De mégis ez indítja el a „cselekményt”: mert az állomáson egy bizonyos Daniel Vangyeluk érkezésére vár a névtelen Én-elbeszélő, akinek aztán gyorsan neve is akad: Adam, aki ugyancsak amolyan Daniel Vangyelukkánt „a javítóból” érkezett ide „jó pár évvel korábban”. Itt már nagyon ismerős terepen jár a Bodor-műveit valamennyire is követő olvasó, és azonnal a Sinistra körzetre gondol, ahol, szinte véletlenül belecsöppenve a tájba, ugyancsak Bodor alteregója lépett fel mesélőként, ott Andrej Bodor néven. És az új kötet sem regény, hanem novellák összefüggő sorozata, míg a Sinistra alcíme ez volt: Egy regény fejezetei, addig a Verhovina aláírása: Változatok végnapokra. És itt is váltakozik az Én-elbeszélő a harmadik személyű történetmondóval. És még számtalan párhuzamos jelenség lenne előszámlálható. Felületesen nézve tehát az 1992-es főmű (e sorok szerzője nevezte így anno, és az eltelt húsz év nem adott rá okot, hogy ma másként gondolja) sima folytatásával van dolgunk.

bodorverhovinaDe most nézzük a kötet zárlatát. „Hát a rozsdafarkúak! Csőrükben ágacskákkal, pálcikákkal érkeznek mindig ugyanarra a helyre, egy kis homályos zugba…”, stb. stb. Azaz a madarak fészket építenek. „Röptüktől, a szárnyak surrogásából biztonság, meghitt nyugalom árad, látják jól, hogy ott vagyok, hogy pont őket bámulom, de egyáltalán nem érdeklem őket.” És aztán az utolsó mondat, külön bekezdésben: „Megjöttek a rozsdafarkúak.” Mivel a kötetben legalább több tucatszor leszögeztetik, hogy Verhovinán nincsenek madarak (noha egykor nagyon is voltak), a zárlat azt sugallhatja: a kötet külső (és sok tekintetben belső) cselekménye nem más, mint ennek a változásnak, (fejlődésnek?) a története. Azaz talán mégis van valami linearitás az elbeszélésben, noha az időt már régen felfüggesztették, és a szereplők csakis a végre várnak, amikor többé nem megy le a nap, ahogy azt megjövendölte „Eronim Mox szakácskönyve”. Vagy ez lenne a vég? A madarak visszatérése? Nem tudni, de annyi megkockáztatható, hogy ha igen, akkor semmiképpen sem véres apokalipszis, sokkal inkább idill, amelyben a természet visszaveszi jogait, visszaköltözik a maga elveszített királyságába.

És talán ez jelenti az újságot Bodor művészetében. Mint Sinistráé, Verhovina világa is zárvány, itt is jelen van az arctalan hatalom, itt is mindenféle eszement és totálisan anakronisztikus címet (alprefektusnő, pópa, brigadéros, közegészségügyi prokurátor, tiszteletbeli csendbiztos) viselő alakok regnálnak, itt is mindennapos a politikai (?) gyilkosság, egyáltalán az erőszak, itt is bedeszkázott alakú házban őrzik a foglyokat, az Augustin házaspárt. Ám ellentétben a másik körzettel, nagyon fontos különbség, hogy ez a zárvány, mintha kellemes lenne, ez nem a nyomor és a végső megalázottság, a tökéletes elnyomás világa. Döntő eltérés egyebek mellett, hogy itt az emberek jókat, szinte ínyencfalatokat esznek, ráadásul igen komoly élvezettel. (És ekkor azonnal jelentőséget kap, hogy Korkodus egyetlen könyvet búvárol folyamatosan, Eronim Mox szakácskönyvét, ami persze az egész vidék történetét, múltját és jövendőjét is tartalmazza.) Verhovina idilli jellegét a természet teremti meg. De ezúttal nem ellenséges, az embert maga alá gyűrő hatalom, ellenkezőleg, az ember életének egyetlen táplálója, menedéke. Verhovina már a puszta a létét is kilenc gyógyforrásnak köszönheti, és anyagi fennmaradását ugyancsak, hiszen arról értesülünk, hogy két-három hetente lajtos kocsik jönnek, amelyek jó pénzért valamint élelemért elszállítják a víz egy részét. Az elbeszélő ugyan elmorfondírozik, hogy vajon minek a termálvíz, hiszen régen kihűl, mire – feltételezett – állomáshelyére megérkezik, ivásra pedig alkalmatlan, de aztán túlteszi magát a gondon. És arra a következtetésre jut, hogy valakik gondoskodni akarnak a zárvány fennmaradásáról. Hogy kik és miért, ez homályban marad. És az sem bizonyos, hogy Adam jól következtetett. De az már igaz, hogy e gondolatmenet meghatározza egész verhovinai létezését. Ennek lényege pedig az, hogy a forrásokat, és ezzel a vidék zárványszerű létezését meg kell őrizni minden áron. Ezzel nevelőapja Anatol Korkodus szellemében cselekszik, az ő örökségét viszi tovább. És maga Korkodus sem a régiebbi Bodor-könyvekből jól kiismert arctalan és kedélytelen hatalmi ember, inkább amolyan Vizek Királya, szekularizált folyamisten, a létezés vizes titkának papja, akinek fölkent fia, Adam, a kötelességének érzi, hogy megölje Gustyt, a fényképészt, aki felmérni jött a lerombolásra, azaz modernizálásra, mintegy lakóparkosításra ítélt mesebeli negyedet. Verhovina lakossága ekkor amolyan kipusztulásra ítélt, szórványnépnek tűnik, de az új Bodor-féle antropológiában elveszejtésük nagy értékvesztéssel is járna. Ha nem tévedek, ez jelenti a döntően új elemet Bodor Ádám művészetében.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek