 Eller Gusztáv és Palcsó Nóra |
A bemutatóra „fekete szobává” változott a Bethlen Téri Színház patinás játéktere: minden kiszögellés, ciráda, a teljes balkon fekete drapériába csomagolva. Christo járt itt, mondanám, és csak két öles tartóoszlopot hagyott szabadon fehérleni. Aki ismeri a hely különös adottságait és fordított alapállását (a színpadon ülünk, míg a „kibelezett” nézőtéren játszanak), bizonyára osztozik meglepődésemen.
Villamos csilingelés hangjára jön fel a fény, két fiú és két lány (Eller Gusztáv, Frigy Ádám, Molnár Zita, Palcsó Nóra) áll apró dobogókon egymás mögött a színpad hátsó traktusában. A villamos csilingelésről azután kiderül, hogy kongó-bongó harangjáték, az apró dobogókról pedig hogy futópad, a táncosok lába alatt ugyanis egyszercsak megindul a talaj. Merev testtel, előre szegezett tekintettel, szemben állva a közönséggel hozza-viszi őket a futószalag – vagyis inkább csak viszi, mert mielőtt legördülnének róla, kettőt-hármat mindig visszalépnek rajta. Fegyelmezett kis játék, szinkronban indul, majd elcsúszik, amúgy színtiszta repetíció és minimalizmus: bábuemberek közlekednek a haladási iránnyal szemben, tudomást sem véve egymásról. Az egyszerű, lépegetős mozgássor később irányváltásokkal, kiállásokkal, helycserékkel gyarapszik, de sosem bonyolódik túl, végig tiszta és áttekinthető marad. Úgy is mondhatnám: (túl) átlátszó. Nem vezeti meg a szemet, nem csapja be a tudatot, pedig pontosan erre lenne szükség. Hiszen a minimalizmus lelke épp a folyamatos struktúraépítés, annak elhitetése, hogy lazán birtokoljuk a látványt, pedig már rég eltévedtünk benne.
 Molnár Zita |
Sötét. Újabb koreográfiai játék következik, ezúttal fénnyel és testekkel, a színpad egészére kiterjesztve. Itt már nincs szó minimalizmusról, melyből az emberi elidegenedés és a mindennapok gépiessége köszön vissza, helyette kísérteties, álomszerű világ költözik a színpadra, bevillantva az éjszakai elemlámpás bújócskázások gyerekkori emlékképét is. Tökéletes sötétség van, a táncosok maroknyi zseblámpákkal teremtenek szűrt világosságot, sejtelmes fényeket magukon és egymáson, mozgás közben vagy jelentőségteljesen kimerevedő pózokban. A hangulatfestő zene (kár, hogy a színlap nem nevezi meg az amúgy kifinomult ízlésű zenei szerkesztőt), a szaggatott, cikázó fények, a lopakodó testek sejtelmes kavargása pillanatok alatt erős atmoszférát teremt. Fények táncolnak a testeken, testek táncolnak a fényekkel, mígnem a sűrűn le- és felkapcsolgatott fényforrásoktól vibrálni kezd a szemünk. A témafelvetéssel járó gyermeki rácsodálkozás azonban most is elégségesnek bizonyul a koreográfus számára: jó érzékkel megragad egy hangulatot, de amikor igazán behúzhatná a nézőt, visszahátrál, és adós marad az alapötletet továbbszálazó, érdemi kifejtéssel.
Virág Melinda munkáit figyelemmel kísérve, bizonyosra veszem, hogy élen jár a képi hangulatteremtésben. Amelynek csak egy – és nem is mindig egyeduralkodó – szereplője a mozgás, de legalábbis úgy törekszik a komplexitásra, hogy eszünkbe se jut a mozgást fontosabb összetevőnek gondolni a többinél. A mozgást, és nem a táncot. Itt viszont a darab leghangsúlyosabb részében kifejezetten táncot koreografál. Tiszta táncot, mely az utóbbi években leginkább meghatározta a Közép-Európa Táncszínház profilját. Virágnak valahogy mégsem áll kézre, és kissé idegen az alkotói karakterétől is. Nem állítom, hogy nem boldogul vele, és azt sem, hogy a négy táncos szólói és alakzatai nem muzsikálnak stabil átlagszínvonalon, de hogy kisugárzásban nem veszik fel a versenyt az erős vizualitású képekkel, abban biztos vagyok.
 Hargitai Mariann. Fotó: Kővágó-Nagy Imre (A képek forrása: Közép-Európa Táncszínház) |
Két hosszabb szóló adja e központi blokk gerincét: Frigy Ádám és Molnár Zita tánca. A tiszta és pontos tolmácsolást most némileg megspóroló Frigy álló helyzetből rendre talajra visszahulló formákkal, széles, öblös karmozdulatokkal táncolja be a színpadot. Molnár ellenben biztos és kifejező, s az ő szólójában mintha már a koreográfusi kíváncsiság is ébredezne, így furán töredezett, szögletesen hajló mozdulataiból alkalomadtán némi poézis is születik. Az előadás végén ismét a képiség dominál: meztelen nőalak (Palcsó Nóra) tűnik fel hátul a félhomályban, kezeivel, lábaival mécsesszerű, világító üveglámpácskákon közlekedve. Feneke fönt, feje lent, épp csak dereng valami fény a csupasz testén – négy lábon járó gnóm szerzetként araszol keresztbe a színpadon. Amikor átér, a táncosok kihúzzák alóla a lámpácskákat és rájuk borulnak. Sötét lesz. Az övé marad égve egyedül.
Vannak előadások, amikor a képekből felépített darabegész anélkül összeáll, hogy a részek között közvetlen kapcsolat születne. A Csendkoordinátákban a jelenetek külön-külön atmoszférikusak, sőt Virág a futószalagos etűd későbbi megidézésével még az összekötésükre is ügyel, azt azonban nehezen tudnánk körvonalazni, hogy mire is kerekedik ki az előadás voltaképp.