Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai / Vígszínház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012
2012.04.12.

John Malkovich jött, látott – és tulajdonképpen győzött, még akkor is, ha mindaz, amit a Vígszínház hatalmas, üres színpadára felpakoltak köré, csak nagy jóindulattal nevezhető színházi előadásnak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Az esetek többségében az egy-két alkalommal látható vendégjátékoknak, különösen a fesztiválokra meghívott, nagy költségvetésű produkcióknak nincs látványos elő- és utóéletük, azonban John Malkovich sokszemélyes (hiszen az Orchester Wiener Akademie tagjai ülnek mögötte) one man show-ja – részben érthető okokból – ezek közé tartozik. A fesztivál előtt a művész betegségével indokolt időpont-módosítás került a lapok címoldalára, a vendégjátékot követően pedig Vitézy Zsófia, a Fesztiválközpont Kht. igazgatója nem szűnik a legkülönbözőbb médiumokon keresztül magyarázni (Malkovich?) bizonyítványát. 

Hogy egy javarészt közpénzből fenntartott, évtizedek kemény munkájával nemzetközi rangra szert tett fesztivál első számú vezetője miért érzi úgy, hogy az egyik náluk fellépő – ráadásul még az előző vezetés által meghívott – művész szavait helyesbítenie, vagy még inkább bagatellizálnia kell, számomra rejtély. (Mint ahogy az is, hogy az igazgató asszony a fesztivál hivatalos honlapján /!/ olvasható „személyes élménybeszámolójában” /?/ Johnként emlegeti a színészt, mondván: „olyan hosszú mindig leírni, hogy Malkovich.”) Lelke rajta, mindenesetre az előadás nem szorul mentegetésre, pontosabban az Új Színházra és új vezetésére tett nyíltszíni utalások miatt semmiképpen. 

John Malkovich a vígszínházi próbán
John Malkovich a vígszínházi próbán
A többi már jóval problematikusabb, vagy legalább az lehetne, ha egy pillanatig is komolyan vennénk mindazt, amit látunk, s nem annak tekintenénk, ami valójában: méregdrága hakninak. Bár a színlapon az áll, hogy a szöveg és a rendezés Michael Sturminger műve, ne dőljünk be: a vékonyka sztori kizárólag Malkovichtól és Malkovichcsal lesz érdekes (hogy ezzel nagyon is tisztában van a szerző-színrevivő, bizonyítja, hogy eleve a színészre találta ki a művet). 

Az ürügy a prostituáltakat saját melltartójukkal megfojtó osztrák sorozatgyilkos, Jack Unterweger bő három és fél évtizeddel ezelőtt elkezdődött históriája. Aki született gyilkosként lett médiaceleb: szabadulásáért egy sor osztrák értelmiségi, köztük Elfriede Jelinek is kampányolt. Látványos eredménnyel, hiszen Unterwegert kiengedték, újságíróként és műsorvezetőként is befutott, és az csak később tűnt fel, hogy bármerre is járt, csak úgy hullottak körülötte az éjszakai pillangók. Rövid időn belül megkapta a második életfogytiglant is, azonban 1994 nyarán, az ítélethirdetést követő éjjelen önkezével vetett véget életének. 

A Pokoli vígjáték fikciója szerint másfél évtizeddel járunk Unterweger halála után, aki kizárólag azért tért vissza a másvilágról, hogy színházakban megtartott nemzetközi turné keretében önéletrajzi könyvét eladja – nekünk. És pontosan emiatt van szükség egy Malkovich kaliberű sztárra, aki a színre lépése utáni pillanatokban (amúgy később is ezek lesznek-lehetnének a legizgalmasabb jelenetek) látványosan eljátszik a saját, nyilvánosság előtt és felé megmutatott személyisége és a sorozatgyilkos megidézett figurája közötti hasonlósággal. Izgalomra semmi ok: szó sincs tudathasadásról, a határvonalak természetesen szilárdak és tiszták maradnak. És mégis: a hétköznapi embertől meglehetősen távol eső mindkét életmódra, vagyis a híres színészre és a hírhedt gyilkosra egyaránt passzoló mondat és az először zavarba ejtő, majd idővel észrevétlenül elkopó osztrák akcentus is a valóság és a fikció közötti határmezsgye átjárhatóságára, rugalmasságára utal. 

Fotók: Felvégi Andrea. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Fotók: Felvégi Andrea. A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Amit ha megkapargat az ember, akadna róla bőven mondani- és gondolnivaló, de hát az előadás nem forszírozza ezt, úgyhogy mi is megkíméljük az olvasót a nem létező bölcs konzekvenciák levonásától. Mert hát mi egyéb is van még a színen? A háttérben többek között Vivaldit, Haydnt, Webert meg Mozartot húz a zenekar, amitől Malkovich olykor viccesen megijed, eljátssza, hogy bosszús és így tovább. A két belibegő, amúgy remek szopránt (Kirsten Blaise, Marie Arnet) rendre-sorra megfojtja, előtte pedig kissé – de tényleg csak szerény mértékben – dramatizálja az elhangzó operaáriákat, vagy legalább reagál rájuk. 

Ebből kellene tehát építkezni, de ez alapnak meglehetősen szerény. Sebaj, hiszen ha megkérdeznénk a Vígszínház két teltházas előadásán jelen lévő több mint kétezer nézőt, hogy miért is jött el, akkor az esetek elsöprő többségében azt az egyszerű, ám annál őszintébb választ kapnánk: élőben akarták látni John Malkovichot. Ez pedig nagyon is helyén való törekvés, ráadásul, ha a köré felskiccelt hátteret (beleértve természetesen a hollywoodi sztár imázsát is) zárójelbe rakjuk, akkor is marad nekünk az üres színpadon egy nagyszerű, világklasszis színész. 

Aki fölényes profizmussal, lenyűgöző színészi jelenléttel teszi a dolgát, vagyis csavarja az ujja köré a közönség mindkét nembeli tagjait. Mert ő már bármit, mindent megengedhet magának: ha úgy tetszik, beszól a vendégül látó színház vezetésének, máskor ledobja a zakóját megőrzésre az első sor közepén megilletődve ülő fiatal lánynak. Igazi nagystílű játékos, aki mesterien tartja kézben ezt az olykor kínosan meglassuló bő másfél órát, ami azért nagy szó, mert a körítés elviekben segíteni hivatott őt, sokszor azonban inkább akadályt jelent – biztosítom az olvasót, hogy az egy zeneszám, egy monológ, egy zeneszám, egy monológ struktúra nem csak leírva unalmas. A Malkovich felskiccelte karakter flegma és veszélyes, állatias és intellektuális, érzékeny és kegyetlen, elegáns és közönséges egyszerre. És folyton visszatér az asztalára felhalmozott, saját arcképével díszített biográfiájához, hogy cinikusan tukmálja ránk a fogyasztási cikké változtatott életét. A díszesen kötött példányokban persze egyetlen betű sem szerepel, csak üres, hófehér oldalak mindenütt. Röviden: még ha nem is igaz, azért egész jól el van találva.
Cím:  Pokoli vígjáték - Egy sorozatgyilkos vallomásai
Rendezte és a szöveget írta:  Michael Sturminger
Vezényel:  Martin Haselböck
Közreműködik:  Orchester Wiener Akademie
Főszerepben:  John Malkovich
További szereplők:  Kirsten Blaise, Marie Arnet