Míg a kilencvenes években beérkező magyar festők nagy része fotókat, képeslapokat, filmes jeleneteket használt fel művei kiindulópontjaként, az ehhez a nemzedékhez tartozó Nemes Csaba 2009-től készülő, még befejezetlen sorozata látszólag egy korábbi, a hatvanas évek közepén/végén elsősorban Amerikában és Nyugat-Európában kialakuló irányzathoz is kötődik. A hiper- vagy fotórealizmusnak nevezett stílusban alkotó művészek ugyanis nem a valóságot, hanem annak leképzett mását, tehát fotókat, újságcímlapokat, igazolványokat festettek, sokszor szemfényvesztő módon imitálva a művi realitást; a festmények úgy néztek ki, mintha maguk is fényképek lennének. Még ha akadtak is kivételek (mint például a mai napig aktív, a magyar festők által etalonnak tekintett Gerhard Richter vagy a kelet-európai fotórealista művészek), a hiperrealisták inkább imitátorok voltak, s műveik „jelentése” gyakran kimerül abban, hogy konstatálhatjuk a médiumváltás tényét.
 Nemes Csaba: Meghallgatás, 2010 |
Nemes Csaba édesapja (id. Nemes Csaba) fényképeit festi meg, egész pontosan azok negatívjaiból indul ki. A fekete-fehér amatőr fotókat apja az 1960-as, 70-es években Tuzséron készítette, ahol általános iskolai tanárként, kultúrházvezetőként és tanácselnökként dolgozott. A sorozat legkorábbi festményei még megtartják a fotók perforációs hibáit vagy a rosszul exponált részleteket (Színpadon), nem térnek el az adott kompozíciótól – s ugyan Nemes festői nyelve átírja őket, mégis szoros kapcsolatban állnak a mintaként használt művi valósággal. Ezek a (fotórealizmussal kacérkodó) lenyomatok azonban egyben egy kettős, egymással összefonódó múltállapot, egy személyes (család) és egy társadalmi forma (a szocializmus) árnyképei is egyben. Megfestésükkor a művész egyre inkább involválódik saját történetébe, a „korfestést” fokozatosan felváltja a személyes, értelmezői viszony kibontása.
Ahogy a kiállítás nyitó (és a meghívón is szereplő), 2012-ben készült képén is látható – ahol az apa és a kisfiú kettőse fölé/mellé az azonos monogramot pingálta fel vörössel a művész –, egy több szintű elbeszélésről beszélhetünk. Nem úgy, mint amikor a 90-es évek végén nevet váltott Veress Zsolttal, s így szignálta a műveit: itt az apja történetén keresztül saját gyerekkorát és a korszak jellegzetességeit kívánja elbeszélni, s ezáltal megérteni. Az egyesszám harmadik személyű elbeszélői mód így alkalmas arra, hogy a festő egyszerre tartson távolságot a témától (groteszk, karikírozott elemek), legyen – ugyan kicsit nosztalgikusan, de – érintett (A pécsi TV-toronynál), s megpróbálja kibontani a saját nézőpontját. A szembenézés, a múlt festői feldolgozásának végeredménye: a Kádár-kor szelleme itt kísért, és tovább él köztünk.
 Nemes Csaba: Sorok közötti beszéd, 2012 (A képek forrása: Knoll Galéria) |
A művész nem egységes szempontok szerint, hanem inkább a többféleségre törekedve válogat a negatívok közül, ezért a kiállításon feltűnnek az összképből „kilógó” darabok (pl. Ki ad maszkot a kezükbe? [2011] és a Ne feledjétek Bunuelt! [2012]). De a további műveken jól végigkísérhető, hogy miként változik meg Nemes nézőpontja. A fekete-fehér fényképeket felhasználó Zárszámadás (2009) és a Buszkirándulás (2009) – amelyek, mint remek korai Fehér László-i allúziók simán szerepelhettek volna a LuMú tavalyi fotórealizmus kiállításán – még „hűen” követik az előképet, de az utóbbi alsó harmadát elfedő fekete csík mégis egyfajta szorongást csempész a hétköznapi robotból kilépő, ballonkabátos és kalapos férfiak idilli kikapcsolódásába. Ugyanez a feszélyezettség, a megfelelésnek való kényszer érződik a már színes Meghallgatás (2010) című képen is, ahol az úttörőnyakkendős fiú elveszettségét és kiszolgáltatottságát csak tovább fokozza a két felnőtt bizonytalan, tétovázó testtartása.
Több, 2011-ben készült kettős-festményben tűnnek fel aktuálpolitikai áthallások – elsősorban azért, mert a cím mintegy felülírja, megcsavarja a képen látható „témát”. Míg a Gyere ide, takarodj! című képpáron egy értekezlet vezetőit és a dolgozók karikírozott és elnagyolt csoportját láthatjuk két nézőpontból – ily módon nehezen megmondható, hogy a címbeli felhívást a kiválasztottak vagy a lealázottak szájából halljuk –, a Demonstrálók ugyanazt a hetvenes években felvett fotót manipulálja: az egyiken a vörös zászlót lengető ifjak alatt az „éljen és virágozzék!” Kádár-kori lózungja, a másikon – ahol ugyanez a csoport kék zászlóval látható – a „segíts magadon!” felirat olvasható. A tüntető tömeg vélhető szándékaihoz képest totálisan irreleváns (felülről oktrojált vagy ebben a kontextusban értelmetlen) feliratok feltehetően a tömeg manipulálhatóságára utalnak, s egyben kapcsolódnak is Nemes Remake (2007) című, a 2006-os „sajnálatos eseményekre” (vagy más értelmezésben a fülkeforradalom előzményére) reflektáló videómunkájára. Ez utóbbi munkánál kevésbé „szájbarágós” a Monológ című képpár: a jobb oldali festményen látható, papírból olvasó hivatalnokasszony és a pandanton látható, félkész ház előtt álldogaló romák ugyanazt a máig továbbélő, átléphetetlen határt mutatják, amely a kisebbséget és többséget, az alávetetteket és a fölüllévőket elválasztja. (Ez a mű és az itt ki nem állított párja mutatja, hogy mennyivel súlyosabb a hatás, ha a művész nem állít – mint tette azt a roma gyilkosságokra reflektáló, a Kiscelli Múzeumban 2010-ben bemutatott Állj ide! című munkája esetében –, hanem csak finoman egymás mellé rendel.)
Nemes 2012-től egyre inkább a saját képére formálja a munkákat. Sűrít, kihagy és kiemel, mint a Sorok közötti beszéd (2012) esetében, ahol a négy szereplő testbeszéde, a hazugság, az álságosság, a megfelelési kényszer, a vállalhatatlan és mégis elvárt magatartások oly mértékben és oly nyomasztóan keverednek egymásba, hogy bármennyire kis képről van szó, alig elereszti el a nézőt. Szinte süvölt belőle a Kádár-korszakban való létezés esszenciája – de egyúttal az is, hogy ilyen jelenettel ma is találkozhatunk. S ez mindent elmond a köztünk élő árnyékokról.
A kiállítás 2012. március 31-ig tekinthető meg.