A francia rendezőtől egyébként sem áll távol a régen nagy popularitásnak örvendő filmek, zsánerek, stílusvonulatok újrahangolása. Michel Hazanavicius 2006-ban már nagy sikert aratott az OSS 117: Képtelen kémregény című mozijával, amely a hatvanas évek James Bond-kalandjainak szellemiségét örökítette tovább, persze nem kevés vígjátéki hatásmechanizmussal. A kémfilm-komédia 2009-ben folytatást is kapott, de már az első részben is felbukkantak azok az arcok, akik A némafilmes hírnevéből is kivették a részüket: a rendezőn túl a fiatal Sean Connery-hez hasonlított Jean Dujardin és a direktor felesége, Berenice Bejo újfent ragyognak, és szinte karon ragadják a nézőt, magukkal rántva őket az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején zajló fabulába.
A némafilmes egyik legnagyobb erénye, hogy narratív síkon képes kommunikálni a két főszereplő ellentétes irányú útját. Míg a cselekmény először az ünnepelt némafilm-bálvány, George Valentin (őt alakítja Dujardin) tündöklését, majd fokozatos lecsúszását ábrázolja, ezzel egy időben ugyanilyen hitelességgel tárul elénk az életvidám táncoslány, Peppy Miller (Bejo) Mindent Éváról-jellegű karriertörténete. Ám roppant fontos leszögezni, hogy az aktuális stílusimitáció már csak a némafilmes forma miatt sem kizárólag a történetvezetési fogásokban jeleskedik. A némafilmes leginkább a képek nyelvén fogalmaz, és ennek megfelelően mindkét színésznek a korszak meglehetősen teátrális gesztusrendszerét, mozgáskultúráját kell továbbörökítenie.
Aggodalomra nincs is semmi ok: Valentin arca és mozgása ugyanúgy tükrözi a lényét (vagyis a kezdeti örömévektől a kétségbeesésig tartó szakaszát), ahogy Peppy valamennyi mozdulata, táncos lába, sebes kézmozdulatai, gyönyörű mosolya és jóval ritkábban, a szomorú tekintete. Dujardin és Bejo tehát maradéktalanul eleget tesznek az arcjáték-követelményeknek, illetőleg a korszak mozgásimitációjának.
A zenehasználat újabb jó pontja a filmnek: nem csupán atmoszférateremtő erővel bír (a film nyitányában, az óriási vászon alatt muzsikáló nagyzenekar rögvest beledobja a szemlélőt a megidézett időszakba), hanem George Valentin és Peppy Miller emócióit is rendre precízen aláfesti, sőt, mi több, többletjelentéssel is felruházza a mozit. Zeneileg minden stimmel, ha vidámság lengi körül a játékidőt, örömteli és játékos dallamok harsannak (Ludovic Bource zeneszerző csúcsformában van), ha az egyik szereplőt hatalmába keríti a keserűség, baljós melódiák jönnek. Hazanavicius (és természetesen a hangmérnöke) viszont akkor szólnak igazán nagyot, amikor zörejeket, zajokat alkalmaznak: ezek legtöbbször Valentin helyzetének indexei, róla árulnak el rengeteget, ilyen rangban válik mélyebb jelentést kölcsönzővé a hangkulissza.
 Jean Dujardin |
Az egyik kulcsjelenetben – egy hibátlanul celluloidra vitt álomszcénában – a férfihős egyszer csak nem képes kiadni a hangját, hiába próbál üvölteni. A moziipar, amely akkor már a hangosfilmre épül, maga alá gyűri őt, rajta kívül mindenki hangosan nevet, mi több, rajta kacagnak, azon, hogy ő egy valóságos dinoszaurusz, egy olyan maradvány, aki makacsul ragaszkodik a korábbi, némafilmes formátumhoz, majd elvész a hirtelen telefoncsörgés, a felboruló szék hangjának és a kutya ugatásának kakofóniájában. A jelenet kiválóan példázza a film posztmodern bravúrjait.
Ebben a fénytörésben A némafilmes egy napjainkban is érvényes dilemmáról tudósít. George Valentin alakja metaforikus, a művészet mellett lándzsát törő alkotó-művész reprezentánsa, aki így távoli rokona az „artisztikusak legyünk vagy a tömeget kényeztessük” problémával küszködő művészeknek, ugyanakkor a némafilmről a talkie-kra nyergelés, a ma oly sokszor előkerülő „hagyományos” 2D-s film kontra „hipermodern” 3D-s film vitákat juttathatja az eszünkbe. A vizualitásra, helyesebben a stílusvilágra később sem lehet panasz: Hazanavicius mindvégig a rendkívül plasztikus fekete-fehér képek lebilincselő vizualitására hagyatkozik, az inzerteket pedig példásan minimalizálja, egyszer sem érezni, hogy a szövegek átvennék az uralmat a képek felett. A rendező ráadásul olykor az írásokkal, a betűkkel is kiválóan játszadozik. Egyszer egy fénykép hátoldalára írt üzenet válik nagy horderejűvé, máskor egy távoli díszletelemen olvasható szöveget nyugtázhatunk mosollyal, ám nem szabad kihagyni a hangokat helyettesítő feliratok szerepét sem, különösképpen A némafilmes vége felé olvasható „Bang!” feliratot, amely ugyan hangutánzó szó, mégsem azt sugallja, amit elsőre várnánk, és ez a húzás újfent kiváló példa a filmben örökké jelen lévő iróniára.
 Jean Dujardin és Berenice Bejo |
Hazanavicius akkor is győzelmet arat, amikor rátér a mozi varázslatának szemléltetésére: ekkor amolyan kiszólásokkal találkozunk, ez esetben a 2011-ben alkotó Michel Hazanavicius az őt inspiráló darabok forma- vagy hangulatvilágából vagy éppen cselekményelemeiből merít. A rendező filmje már csupán tematikájában is reflektál Billy Wilder 1950-es korszakalkotó Alkony sugárútjára, bár a két film hangulata más: a hatvankét évvel ezelőtti noir-gyöngyszem ugyanis depresszíven, fojtogatóan artikulálta a némafilm-dinoszauruszok megsemmisülését, A némafilmes pedig egy lecsúszást követő felemelkedés-történet, rengeteg bájjal elmesélve. Úgyszólván: egy riches-to-rags sztori (ez utal Valentin lesüllyedésére), amely végül rags-to-riches történetté (ez a szál a felemelkedésé) lényegül, miközben a rendező sosem téveszti szem elől a némafilmsztár útjának ívét, vagyis pontosan levezeti, mi miért történik vele.
Az Alkony sugárút-idézeten túl újabb eklektikus kikacsintásokra lehetünk figyelmesek. George Valentin alkoholizmusa egy másik Wilder-örökbecsűt, a Férfiszenvedélyt (1945) idézi, ezen kívül pedig a némafilm- és hangosfilm-korszak határán népszerű műfaji filmek kockái is peregnek. Fred Astaire- és Ginger Rogers-musicalekbe illő betétek kerülnek elő, megidéződik a Top Hat, az Ének az esőben hangulata (sőt, az utóbbi filmnek a témája is, lévén, a Gene Kelly, Stanley Donen-klasszikusban is sikerül humorosan bűvészkedni a némafilm-hangosfilm átmenettel), de a Mel Brooks által jegyzett Bombasikert is megemlíthetjük. A Valentin főszereplésével készült melodráma, a fiktív Az orosz affér szinte mágikus erővel kalauzol minket a tearjerker-ek univerzumába, valamint a kalandfilmek/ swashbuckler-ek szellemiségének újratolmácsolása sem marad el – egészen kiváló pillanat, amikor a Douglas Fairbanks-féle, 1920-as Zorro jele snittjei egy az egyben peregnek a vásznon.
 Berenice Bejo (A képek forrása: PORT.hu) |
A némafilmes George és Peppy szeretetteljes viszonyában a melodrámák tradícióit konzerválja, külön érdekesség, hogy nem látjuk őket csókolózni soha, mindössze roppant közel állnak egymáshoz, azonosulva egymás értékeivel. A direktor akkor sem bukik el, amikor a tipikus aranyszobros-sablonokhoz nyúl: az Oscar-díjas filmek „toposzai” mindig ízlésesen kerülnek elő. A záró jelenet pedig már csak hab a tortán: bátran állíthatjuk, hogy a film itt ténylegesen megszólal, és még egy bennfentes viccel/ kulisszatitokkal is gazdagodunk.
Hazanavicius műve nem kizárólag egy letűnt korszakot idéz meg, hanem egy évtizedekkel korábbi mozihagyománynak is új arcot ad: A némafilmes alkotói voltaképpen újraformálják a csend korszakának mozijait, és poszt-klasszikus eszközökkel, trouvaille-okkal (ide tartoznak a már említett zörejjátékok vagy inzert-mutatványok) alkotnak valami egészen speciálisat. Süt a vászonról az alázat, a jó szándék és a katartikus erejű filmmágia: amikor a filmbéli vetítőteremben nevetgélő nézősereget látjuk, effektíve önmagunkat szemlélhetjük. Ilyen körülmények között pedig egyáltalán nem baj, amiért a rendező nem az eredeti tervét valósította meg, egy borongós, német expresszionista-stílusú caligarista összeomlás-történet helyett egy megkapóan szépséges történet mellett letéve a voksát.