Hollywood és vele az emberiség imádja a háborúkat, mert látványosak, izgalmasak és szépek. Melegágyai a hősies képeknek, történeteknek, drámai konfliktusoknak, szóval a katarzisnak. Kedvenc háborúja eddig a második volt, és tényleg hatásosabb filmet lehet a nácikról gyártani, mint az Osztrák-Magyar Monarchia végvonaglásáról.
De vajon a Terminator 2., vagy A bolygó neve: halál tényleg annyival jobb, mint az első rész, vagy csak többen látták, több, hangosabb, nagyobb szörny van benne és a robbantások is látványosabbak? Ha újranézzük az elsőt, nem borzongunk bele az eredetiségébe? Hogy azelőtt ilyen nem volt? Nem tűnik az első felől nézve a második pusztán folytatásnak?
Steven Spielberg is kivette a részét abból, hogy ha azt halljuk, háború, jól öltözött übermenschek és papírvékony zsidók jussanak az eszünkbe. Saját bevallása szerint soha nem érdeklődött eddig az első világháború iránt, annál jobban izgatta viszont a második. Az Escape to Nowhere-re keresztelt háromnegyed órás, szupernyolcasra forgatott, legelső igazi filmjét is ebben a témában forgatta 1960-ban, tizenhárom évesen. Barátait körbe-körbe járatta a felvevőgép körül, hogy seregnek tűnjenek, az anyja varrta a wehrmachtos ruhákat meg vezette a kölcsönkért dzsipet, és még egy műanyag kézigránátot is szereztek valahonnan. Azóta eltelt fél évszázad – szerencsére újabb világháború nélkül –, és semmi nem változott. Spielberg még mindig háborús filmeket forgat, csak most már rábíznak több ezer statisztát, bármilyen sztár megenné a saját öklét, hogy benne lehessen az új filmjében, a mozi varázslója pedig azt robbant fel és ott, amit és ahol csak akar.
 Jeremy Irvine |
Eközben második világháborús témában olyan darabokat vezényelt le, mint az Indiana Jones első és harmadik része, A Nap birodalma, a Schindler listája vagy a Ryan közlegény megmentése. De hogyha valaki azt állítja, hogy a Hadak útján mindebből következően már egy felnőtt ember munkája, az hazudik. Ebben a moziban ugyanis egy gyerek-Spielberg mesél nekünk a háborúról, naivan, tele hatásvadászattal és giccsel, de valahogy a végén csak vele bőgünk, mint egy kisiskolás, mikor elhagyja a menzajegyét. Még akkor is így van ez, ha közben ez a hatvanhat éves gyerek hülyére keresi magát a mi könnyeinken, ráadásul ezúttal nagyon kilóg a lóláb.
Spielberg és állandó csapata ugyanis tényleg nagyon szereti a háborút. Jobban, mint a békét. A War Horse (Hadak útján) elejét és végét letakarva, ahol nem az amúgy persze értelmetlen, de azért irtó látványos öldöklést kell mutatni, tulajdonképpen egy nézhető filmet kapnánk. Viszont amikor a devoni földművesről kell beszélnie kelepelő géppuskák, lovasrohamok és ágyúsortűz nélkül, a Hadak útjánnak Babe-es gagekre, az Elfújta a szélből ismerős alkonyra és nyáltól csöpögős vonósokra futja. Bambi, ha ezt látná, patáiba temetné arcát.
Mit is vártunk? A Hadak útján egy gyerekkönyvből színpadi karriert befutott történet, amelyet miután a Spielberggel évezredek óta dolgozó producerházaspár, Kathleen Kennedy és Frank Marshall, majd az ő ajánlásukkal maga a direktor úr is könnyek között megnézett, elképedve konstatálták, hogy senki nem vette meg még a filmjogokat, szóltak tehát Richard Curtisnek, hogy írja meg a forgatókönyvet. Curtis sem az az ember, aki fél a giccstől. Ő a felelős a Sztárom a párom mellett olyan filmek forgatókönyvéért, mint az előbbinél valamennyivel jobban sikerült Igazából szerelem vagy a Bridget Jones naplója, illetve a Négy esküvő és egy temetés. A húzós filmográfia közt nem is értjük, hogy ez ugyanaz az ember, aki Mr. Bean és a Fekete vipera mögött is ott áll.
 A képek forrása: PORT.hu |
A Hadak útján egy lóról szól, egy különleges lóról, amelyik az első világháború előtt születik az angliai Devonban, végigjárja az európai hadszínteret, hogy aztán végül – nyugalom, nem lövöm le. A történet persze igazából nem elsősorban a lóról szól, hanem a ló gazdái kapcsán (akik közt akad angol, német, francia tiszt, közkatona és civil is) magáról a háborúról. Meg arról, hogy mi a bátorság. A ló első tulajdonosának anyja szerint például ahhoz kell igazán bátorság, hogy ne legyünk büszkék a vérontásban szerzett dicsőségre. Egy francia bácsi pedig, aki egyedül nevelgeti kisunokáját, aki mellesleg bár halálos beteg, láthatólag majd’ kicsattan az egészségtől, arról mesél a lánynak, hogy becsülje a postagalambok bátorságát, mert nekik az egyetlen céljuk, miközben átrepülnek lángokban álló egész földrészeket, hogy hazajussanak. Csak a film első negyven percéhez képest, amelyben Jeremy Irvine mint Albert Narracott az egyébként is kínosan giccsesre még rátesz egy lapáttal úgynevezett színészkedéssel, bírhatók ki ezek a nyilvánvaló üzenet-részek.
Ne legyünk igazságtalanok: még ha a megterhelő első háromnegyed óra után arról is vizionálunk, hogy az amerikai rendezőt össze kéne zárni Tarr Bélával, hogy tanuljon egy kis méltóságot a magyartól, olykor van a filmben humor, nem kiszámítható a történet és el-elkap igazi érzelmeket. Viszont a legnagyobb hozománya az, hogy egyfelől Spielberg örömét leli a vérontás, a háború ábrázolásában, abban ugyanis tényleg verhetetlen. A Ryan közlegény megmentését felülmúló, de legalábbis megközelítő hatalmas csatajelenetek vonzóvá teszik az első világháborút is. Tényleg jó nézni a lövészárkokba szorult katonákat (bár aki látta a Fekete Vipera vonatkozó epizódjait, biztosan elröhögi magát), ahogy az esztelen lovasrohamot is vagy a szélesvásznú ágyúzást, a kezdetleges tankokat. Másfelől Spielberg olykor megragadja az embert az embertelenségben: még ha az egészet érezhetően élvezi is, egy-két katona az epizódok fő- és mellékszerepében szinte kiugrik a vászonról.
És feltűnő hibái ellenére (hogy majd’ mindenki angolul beszél, azt már nem is mondom) mégis sírunk a mozin. Persze az is igaz, hogy ki ne sírna egy szögesdrótba tekeredett ló kétségbeesett, küszködő vágtatásán a soha meg nem nyugvó csatatér kellős közepén.