A Beszélnünk kell Kevinről egy horrorelemekkel tarkított iskolai mészárlás krónikája, avagy a pszichopatát is anya szülte. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
A skót rendező, Lynne Ramsay remek filmje az álmok struktúráját követi: a fragmentumszerű jeleneteket hol egy képi asszociáció, hol a hasonló hanghatás kapcsolja össze egymással, a régmúlt képei átúsznak aktuális történésekbe, a hangsáv nem mindig illeszkedik az adott jelenethez, a kettő együtt mégis egységes jelentéssel bír. A főszereplő, Eva (Tilda Swinton) éber rémálma pereg a vásznon, a puzzle-darabokra szétesett képet a néző vele közösen próbálja kirakni – ám míg hősnőnk a miértekre keresi a választ, nekünk a mozaikos cselekményt is össze kell állítani, vagyis rájönni arra, hogy egyáltalán mi történhetett.
Hogy valami nagyon rossz, valami ősbűn, az már az első tíz percben nyilvánvaló – Eva házát vörös festékkel mázolták össze valakik, vadidegen járókelő pofozza fel őt az utcán, ismerős elől bujkál a szupermarketben, börtönlátogatásra indul. Eközben be-bevillannak a nő emlékképei, a külső nézőpont pillanatok alatt belsővé alakul – az idősíkokból rögtön négy is van, amire Eva frizuráiból és a fia (Kevin) életkorából következtethetünk -: Kevin csecsemőkora, totyogós és tinédzser évei valamint a jelen képei tükröződnek egymásban/egymásra.
Tilda Swinton
Nem nagy talány a töredékekből kikövetkeztetni a sztorit: a fiú valami véres bűnt követett el, ami miatt a jelenben a teremtője, a nem véletlenül az első asszony nevét viselő Eva bűnhődni kénytelen. A szüzsénél sokkal izgalmasabb kérdés azonban, amelyre hősnőnk az emlékek felidézésével keresi a választ: milyen szerep jut mindebben neki, az anyának?
Lynne Ramsay filmje nem csupán merész formai megoldásai és kiváló főszereplője miatt izgalmas vállalás, hanem azért is, mert – talán a Rosemary gyermeke óta először – meri a várandósság és az anyaság kérdését nem egyértelműen pozitív dologként, hanem kifejezetten ambivalens érzelmi állapotként ábrázolni. Ahogy felidéződik Kevin fogantatása (egy borgőzös éjszaka emléke), vagy leperegnek a vásznon azok a jelentek, amikor Evát idegesítette a fia állandó sírása, hogy még mindig nem beszél, a pelenkába csinál, hajlamosak lehetünk arra, hogy a nőt hibáztassuk a tragédiáért. Véletlenül esett teherbe, világcsavargóként, úti kalandok sikeres írójaként az első pillanattól kezdve kényelmetlen volt számára az anyaszerep, nem szerette a fiút eléggé, megkapta hát méltó büntetését: nesze neked feminizmus!
Tilda Swinton, Jasper Newell
Ismert pszichológiai tény azonban – amelyre Ranschburg Jenő is utalt egy halála előtt vele készült interjúban –, hogy már hároméveseken is kimutatható a pszichopátia összes tünete: pszichopatának magyarán születni kell. Eva talán a kezdetektől érezte, hogy valami nem stimmel a gyerekével, hogy anyaként ő az egyedüli, aki ismeri a fiú valódi, kegyetlen, érzéketlen arcát, melyet – hogy még inkább frászt kapjunk – angyali szépségű maszk rejt (mind a kisfiú Kevint, mind a tinédzsert egy kifejezetten dekoratív fiú alakítja – Jasper Newell és Ezra Miller).
Eva – ahogy a történettöredékekből kiderül – számtalanszor jelzi környezete felé, hogy „beszélni kéne Kevinről”, de mindenki elaltatja a gyanakvását, sőt épp az ő anyaságra való hajlama kérdőjeleződik meg sokakban. Ösztön és szocializáció, társadalmi elvárások és megfelelni vágyás, zsigeri vonzódás és taszítás így kavarodik össze teljesen, hogy tényleg lehetetlen legyen kibogozni, mennyire erősítettek rá a fiú pszichózisára az anya hullámzó érzelmei, vagy hogy – túl azon, hogy pechjére egy szörnyeteget hozott a világra – tehet-e arról, hogy épp ő nevelte fel „Rosemary gyermekét”.
A képek forrása: PORT.hu
Ehhez a nem éppen felemelő dilemmához tökéletesen passzol a film mozaikos vizualitása (Joe Bini vágó kiváló ritmusban szerkesztette az operatőr Seamus McGarvey szuggesztív képeit). Nézőként épp ezért anélkül ismerjük fel, hogy a szánkba rágnák, hogy akad(hat) némi összefüggés Kevin íjászat iránti szenvedélye és aközött, hogy az anyja Robin Hood történetével szórakoztatta kiskorában; vagy csodálkozhatunk rá a rokoni kötelékre a hasonló gesztusokban: a börtönben a fiú ugyanolyan akkurátusan szedegeti ki a fogai közül az üvegdarabokat, mint Eva a rántottába került tojáshéjat otthon, evés közben. A horror lényege, hogy nem lehet eldönteni, a tyúk volt-e előbb vagy a tojás.
Ramsay, aki már egy másik kiváló mozijával, a Morvern Callarrel is bebizonyította, hogy kifejezetten izgalmas, egyedi, ám roppant hiteles objektíven keresztül látja és láttatja a saját nemét, és igencsak szeret pszichothriller elemekkel feldúsított történeteiből eljutni a morálfilozófiáig, a Beszélnünk kell Kevinről című filmjével is formailag-tartalmilag egységes, maradandó mozgóképet alkotott.
