„Az ember azt teszi, amit lehet, nem azt, amit akar. Viszont megpróbálja megcsinálni azt, amit akar, aszerint, amije van.” Jean-Luc Godard kábé harminc éve mondta ezt az alkotói módszeréről a Bevezetés egy igazi filmtörténetbe című könyvében, s ez a banalitásában is beszédes megfontolás manapság felettébb időszerűnek tűnhet föl a hazai filmrendezők előtt. Merthogy itthon ritka kegy, ha valaki régtől dédelgetett, nagyszabású vízióját vezényelheti – fapados B-terveknek van ma divatja inkább, a zsebpénzből összetákolt gerilla-daraboknak.
Pálfi Györgytől például a Taxidermia után joggal volna várható egy nagy léptékű film – ám az ínséges helyzetre való tekintettel inkább kísérletező kedvvel és morzsányi büdzséből forgat (Nem vagyok a barátod), legújabb filmjében pedig már magát a forgatást is kispórolta a költségvetésből. A Final Cut – Hölgyeim és uraim ugyanis, amint azt már mindenki tudja róla a híre alapján, 450 korábbi filmből lett három évnyi izzadságos munkával egybedolgozva – miközben a válogatás gyakorlatilag átfogja a mozgókép történetének mindahány korszakát.
Afféle „talált” anyagokból építkező, személyes filmtörténeti kollázsról van szó tehát – amely szabásában és jellegében leginkább éppen Godard szédítő munkájához, a szintén filmjelenetekből egybefércelt, nyolc tételes Histoire(s) du cinéma-hoz hasonlítható.
De Pálfi célja más: szórakoztatni akar inkább, nem annyira a filmről elmélkedni. Miközben az innen-onnal csent snittekből komplett jeleneteket építő Final Cut elsősorban kísérleti előképeket idéz: arról, hogy egyik képen Jack Nicholson nézi a szerelmét, a másikon meg Chaplin, éppúgy eszünkbe juthat a hollywoodi melodrámák hősnőit egymásra vágó Matthias Müller technikája, mint a különböző filmekben telefonáló szereplőket egymással beszéltető Christian Marclay, de voltaképp ezen eljárás eredete egészen Bruce Conner ötvenes évekbeli munkásságáig visszavezethető. Míg azonban a kísérleti filmesek jobbára a médium természetét igyekeztek bevilágítani az efféle módszerrel, és a filmes térről vagy a megidézett műfajokról bölcselkedtek, vagy mondjuk abszurddá igyekeztek fokozni egy filmes konvenciót, addig Pálfi az elidegenítő effektusok helyett éppen a hagyományos filmes történetmesélés sodró erejét akarja demonstrálni – s alighanem ebben áll filmjének a különössége is.
A Final Cut egy archetipikussá csupaszított sztorit mesél a Férfiról és a Nőről, akik előbb összejönnek, aztán elveszítik egymást, végül újfent egymásra találnak – közhelyekben, melodramatikus fordulatokban és drámai csúcspontokban dús, ezerszer látott történetet láthatunk tehát, ami ugyanakkor elragadó intenzitással bomlik ki a szemünk előtt. Mert hiszen az utcán összeütköző pár villámcsapásszerű egymásra eszmélése, a kivirágzó románc idilli fogócskái vagy a félreértéseken felhorgadó féltékenység okozta kiábrándulás mind-mind látványgazdag (ami sokban a különböző terek közti állandó közlekedésből adódik) és lendületes (ami pedig főként a dialógok kerüléséből és a pergő tempójú vágásból fakad) montázsokban kerülnek színre, s ezek hatásfokát hírneves – olykor talán túlságosan is magától értetődő – filmzenei betétek fokozzák. Miközben hetyke könnyedséggel változik a cselekményvilág, western-kulisszák közül hirtelen a lovagi korba ugrunk, parókás kardvívók gesztusaira puffadt képű maffiózók öklözése felel, s azon sincs mit csodálkozni, hogy a film orompontján keseredett hősünk egy hajmeresztő irányváltással háborúzni kezd, hol Vietnámban, hol valahol a Közel-Keleten.
Hogy pedig a karakterábrázolást gyakorlatilag teljesen nélkülöző elbeszélés csak elvétve fárad el, az a történetvezetés erényein túl (a forgatókönyvírásban újfent Ruttkay Zsófia segítette a rendezőt) főként annak köszönhető, hogy a különböző filmsnitteket ütköztető vágástechnika jobbára végig garantálja a humorforrást és az emelt hangulatot. Hiszen az már önmagában vicces, ha a Nőtől delejezett, jámbor férfiszínészek közelképeit Klaus Kinski révült ábrázata váltja, hát még, ha tudjuk, hogy a Fitzcarraldo-ban mit is bámult ezzel az eszelős tekintettel.
A Final Cut valóságos örömgörccsel kecsegtet a műveltségükre büszke, érzelmes cinefilek számára, hiszen nem csupán egy szívmelengető romantikus filmként működik, de afféle filmtörténeti vetélkedőként is, amelynek során a jelenetek azonosításában megfeszülő közönség akár harsogó kacajokkal is bizonyságát adhatja szakértelmének. Ám a jelenetek felismerésének bizsergető kalandja idővel átadja a helyét a történet élvezetének. A Final Cut egyszerre konzervatív és kísérleti film – furcsa hibrid, amely a „found footage” avantgárd formáján keresztül vezet elő egy szórakoztató, klasszikus mesét, s ezáltal látványosan szemlélteti az analitikus vágás, a montázs és az évezredes elbeszélői klisék elevenségét és működésmódját. Bízvást hasznosítható tehát oktatófilmként – amelynek a szerzői jogok legjártáig (nyolcvan évig?) vélhetően tekintenünk kell –, de nem csak formanyelve révén, hanem legalább annyira a szemlélete miatt: hiszen vesződséges produkciós története és roppant lelkesedésről tanúskodó képsorai egyaránt a film iránti elhivatottságról és magas hőfokon izzó szenvedélyről tanúskodnak.