Syd Field: Forgatókönyv
2012.03.27.

Hogy az írás tanítható-e, arról lehet vitatkozni, ám a középfajú kommerszfilmet nagyobbára szabálykönyvből írják – s ennek módját végre magyarul is elsajátíthatjuk Syd Field nagy hírű munkájából. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.


„Az a dolgom…hogy kinyissam a füled, hogy kitárjam a szíved – és persze, hogy felnyissam a szemed. Ennyi az egész, és ez minden” – szól az olvasónak címzett Joseph Conrad-idézet, s ez a félisteni tónusban fogalmazott kötetnyitó mottó rögvest megadja Syd Field kézikönyvének nyájasságában is leereszkedő alaphangját. A kötelező darabnak hírlelt Forgatókönyv szerzője roppant ambíciókkal, szemlátomást bőséges tapasztalatok birtokában és hatalmas mellénnyel igyekszik megosztani tudását az egyszeri olvasóval, aki – amint az a számba vett témákból, sőt az alcímből is kitűnik – ideális esetben mostanában játszott el először a forgatókönyvírás gondolatával. 

Nem mintha Field tanácsai és belátásai triviálisak volnának, amiképp kedvesen atyáskodó szavai, felteszem, a válságban vergődő profikat is szerfölött hatékonyan lelkesíthetik („Bízz magadban!”; „Ne aggódj. Csak írj tovább!” – zengenek a lélekmelengető szólamok A forgatókönyv megírása című fejezet empátiával csurig bélelt lapjain), ámde az egyes szám második személyű, tanárbácsis beszédmód, az alapigazságok már-már kényszeres ismételgetése vagy éppen a gasztronómiai hasonlatok gyakorisága (ha két dolog különbözik, akkor rendre előkerül az alma és a narancs) mégiscsak egy olyan feltételezett olvasót rajzolnak elő, aki számottevő (filmes) előtanulmányok nélkül, hovatovább egy négygyerekes család fenntartása, egy teljes állás betöltése, netán heti hatvan órányi faipari anyagmozgatás mellett készül a vízióját papírra vetni. 

De valljuk be, aligha kérhetjük ki magunknak ezt a hanghordozást – hiszen a forgatókönyvírás magyar nyelvű szakirodalma mindezidáig egyetlen árva tételt számlált (és igazság szerint Egri Lajos nagyapakorú könyve is inkább a drámaírók okulását célozza), ráadásul a honi film legfőbb nyavalyáját – okkal, ok nélkül – már körülbelül egy évtizede a szkriptek nívójában szokás megjelölni. Innen nézve pedig jócskán örömteli, hogy végre egy kompakt kézikönyvet vehetünk a kezünkbe (sőt mindjárt kettőt, mert közben Robert McKee Story című alkotása is megjelent magyarul), amely ráadásul kristálytiszta szerkezetben és rendkívül közérthető modorban tárgyalja a forgatókönyvírás legfőbb kérdéseit. 

Syd Field
Syd Field
Syd Field műve első látásra felettébb átgondolt és didaktikailag jól szerkesztett szövegnek tűnik, amely az alapfogalmak definiálását követően a szkriptírás (egyik lehetséges) folyamatát lekövetve húzódzkodik közel a részletproblémákhoz, majd pedig a kötet utolsó harmadában néhány járulékos témát is körbejár: úgy is mint az adaptáció, az írótárssal való munka illetve a forgatókönyv értékesítésének olyik gondját-dilemmáját. S miközben Field a „drámai szerkezet paradigmájának” működését igyekszik megvilágítani – amely nagyjából az Arisztotelész Poétikája óta közismert, három felvonásos struktúra hollywoodi filmekre olvasását jelenti –, végig laza stílben fogalmaz, tankönyvízű passzusait pedig rendre habkönnyű anekdotákkal ellenpontozza. James Cameron, Jean Renoir, Sam Peckinpah – efféle élő- vagy holt legendák kerülnek elő a szerző tágabb baráti köréből egy-egy jópofa vagy tanulságos sztori erejéig, amelyeknek gyakran semmi köze sincs a tárgyalt problémákhoz – ámde annál lendületesebben vezetik föl a sorra valamely öblös tanulságra kifutó, emelt hangon végződő fejezeteket.

Hogy Field könyve mindennek dacára sem mondható megvesztegetően könnyű olvasmánynak, az legkivált abból következik, hogy e neves szkriptguru sorait egy idő után (talán már rögtön a rémisztően patetikus bevezetést követően is) képtelenség gyanakvó figyelem nélkül olvasni. Merthogy a könnyű bölcsességeket vagy az érdekfeszítőbb gondolatokat megannyi bombasztikus közhely („Tanulni lehet minden pillanatból, minden élményből”), lózungszerű definíció („a film viselkedés”; „a dráma konfliktus”) vagy mély értelműnek tetsző, ámde meglehetősen üres futam („rész és egész úgy viszonyul egymáshoz, mint a jég és a víz”) burkolja körbe, amelyeket a pedáns tanárnak bizonyuló Field fenemód nagy kedvvel idéz föl újra meg újra – ám rendületlen pedagógiai elhivatottsága egyre inkább fárasztó semmitmondásnak mutatja magát. 

Míg néhol – kivált a karakteralkotás és a jelenetépítés kapcsán – néhány valóban megfontolandó vagy esetleg inspiráló intelemre lelhetünk (legyen szó a karakter, a „kulcstörténés” és az „indító történés” összefüggéseiről, vagy a jelenet „drámai kontrapunktjának” használatáról), addig másutt a megvilágítónak szánt megjegyzések inkább csak csüggesztően banálisnak tűnnek („a befejezés és a kezdet összefügg, akár a yin és a yang”), hogy aztán a közös munkáról szóló fejezet női magazinokba illő fecsegésével érkezzünk el a szöveg drámai mélypontjához. S végtére is miként bízhatnánk magunkat arra a szakértőre, aki túlírt és színházias jelenetet választ követendő példának (a Collateral – A halál záloga egyik kellemetlen szcénája teljes terjedelmében szerepel a szövegben), vagy képes olyan hajmeresztő ostobaságok mellett érvelni, minthogy a Casablanca „attól [annyira remek és feltűnően más, mint a többi film], hogy Rick, a főszereplő életét adja a közjóért”?!

Field könyvében azonban az a leginkább riasztó, hogy a forgatókönyvírásra vonatkozó – s egy-egy alkalommal kifejezetten érzékeny – megfigyeléseket olyan kontextusba helyezi, amelyben univerzális szabályokként tűnhetnek fel (ebben a tekintetben pedig McKee jóval szélesebb horizontú Storyja sem különb nála). Az amerikai kommerszfilmek apró szelete alapján kidolgozott „paradigma” adottságnak minősül a Forgatókönyv lapjain – olyan szerkezetet jelöl tehát, amely „minden jó forgatókönyvre ráillik” (!). Persze „Hollywoodról beszélünk itt” – mondja Field, „a művészet...célja a szórakoztatás” – jelzi máshol, hogy honnan is beszél, de ezt az idegborzoló otrombaságot még ezekkel a kitételekkel sem lehet megvédeni. 

Hiszen e szabályok alapján a Gagyi mami 3 jobb film a Madaraknál, mivel az utóbbival szemben valamennyi történetszálát szorgalmasan elvarrja, s éppenséggel velejéig elhibázott műdarabnak kell tekintenünk, mondjuk, az Aranypolgárt, elvégre Orson Welles csúful figyelmen kívül hagyta az előkészítésre vonatkozó kötelességeit – ilyenformán pedig a forgatókönyvét egy mai dörzsölt „reader” már a tizedik oldalnál nagy lendülettel vágná a kukába. Szó se róla, ez a szimpla szabályrend minden bizonnyal felszabadító is lehet a teljes sötétben tapogatózó forgatókönyvíróknak – ám abszolútnak kikiáltani legalábbis bizarr, egyszersmind arra a bornírt belátásra buzdít, hogy e mezítlábas művészeteszményt teljes joggal számon kérhetjük minden szórakoztatni vágyó filmalkotáson. A Forgatókönyv ekként a szemhatár beígért tágítása helyett inkább egy szűkös utcába tereli a gyanútlan olvasóját – s minthogy lényegi meglátásai és hasznos intelmei prímán megférnek egy öt oldalas jegyzetben, a magunk részéről inkább egy efféle szűkszavú kivonat óvatos búvárlását ajánlanánk Field zsibbasztó futamai helyett.
Szerző:  Syd Field,  Cím:  Forgatókönyv,  Kiadás helye és ideje:  Budapest, 2012.,  Kiadó:  Cor Leonis Kiadó,  Terjedelem:  282 oldal,  Ár:  3990 Ft