Elfriede Jelinek: Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai / Örkény Színház
2012.02.01.

Szalay László azt írja Vörösmartynak egy levelében, hogy a férfinak három nőre van szüksége: a feleségére, a szeretőjére és a reménytelen szerelemre. Jelinek három Nórát ír, a feleséget, a kurvát és a munkásnőt. Zsótér Sándor rendezésében mindezt a negyedik, Kerekes Éva mutatja meg. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

Kerekes Éva
Kerekes Éva
Elfriede Jelinek
1977-es drámacíme egyszerű kérdés: mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét? Zsótér Sándornak 2012-ben ez nem kérdés, Jelinek múltidejét Kerekes Évával jelen idejűvé alakítja. Azt nézzük az Örkény Színházban, mi történik Nórával, hiszen Nóra itt maradt, itt van, végig itt volt. Nóra egy szerep. 

Jelinek dekonstruálja Ibsen analitikus drámáját, melyben társadalmi determinációk formázzák a karaktereket, s elsődlegesen a pszichétől távolítja el a megszólalást. Mindezt az élő német nyelv, Ungár Júlia kongeniális fordításában, nyers és robosztus kegyetlenségével, idézethalmazaival és váratlan játékosságával éri el. Ennek teátrális formáját ritkán sikerül megtalálni. Jelinek maga mondja: „A nyelv felől indulok. Ez az egyetlen dolog a színdarabjaimban, ami érdekel, vagyis az, ahogy jelen vagyok a fejemben, és a nyelv, ami mindezt közvetíti. A színházi gyakorlat nem érdekel.” 

A Magyar Rádió 14-es stúdiója
A Magyar Rádió 14-es stúdiója
Zsótér Sándort meg a gyakorlat érdekli, így a nyelv, a megszólalás, a szerep és a karakterré formált psziché szétválasztását képpé, rendkívül erős képpé állítja be egy rádióstúdió terében. Az Örkény Színházban egy Ambrus Mária-Zsótér Sándor talált tér épül fel, ez a Magyar Rádió 14-es stúdiója. Az üvegfal, a hangfogó felületek, a lépcső valós perspektívában, majd elemeire, inkább síkjaira szedve látszik, miként a nyelv elemeire, szintjeire lebontva hallatszik. Zsótér a szinkronstúdióban magától értetődően, ha úgy tetszik, a közegben meglehetősen realistán választja le a hangot a beszélőről. Üvegfal mögött vagy mikrofonba mondva modulálódik a hang, s az „Én nem olyan nő vagyok, akit elhagyott a férje” kezdetű replika egyszerűen vizualizálja, amiről Jelinek évtizedek óta beszél. Azt, hogy a technikai médium átalakítja a megszólalót.

Az egész előadást a térelemek és a nyelvelemek szétrakásának és összehordásának párhuzama ritmizálja, egyező ütemben vált belső monológra például a művezető és fordul a forgón kifelé tucatnyi síkjában a stúdió. S mi látjuk a stúdió üvegfalának mindkét oldalát, ott vagyunk mindkét beszélő mögött, s ez a fizikai nézőpontváltás a filozófiai-etikai nézőpont változását is lehetővé teszi. Egy szinkronstúdióban egyébként azt sem lehet tudni, ki az, aki beszél, kinek a hangja szól. Nóráé? Jelineké? Kerekes Éváé? „Nóra vagyok Ibsen azonos című drámájából” – kezd a mikrofonba beszélni Kerekes Éva, majd át is öltözik előttünk zöld ruhába. Ez a Nóraság azonban nem egy lezárt, eltávolított, megélhető dramatikus szerep lesz, hanem összetett, sokmotivációs, érthetetlen és ismeretlen identitáshalmaz, mely nem siker- vagy fejlődéstörténetet, de nem is kudarcot hordoz sztoriként, hanem csak példákat Nóra életeire. 

Polgár Csaba
Polgár Csaba
Kerekes Éva nem támaszkodhat az átélés szereprutinjára, mert ez a Nóra a társadalmi nemek sztereotípiáit állítja elénk, nem a biológiát. A nőről szóló társadalmi közhelyeket kell Kerekes Évának felsorakoztatnia, miközben semmi ítélet, semmi civil viszony nem jelenhet meg játékában. Jelinek nem Brecht, itt sem az irónia, sem a reflexió nem működik, s nemcsak azért, mert Nóra a tarantella-táncot a gyárban egy kultúrműsor keretében lejti, hanem mert újraírt szerepei demagóg politikai megszólalásokkal és idézetekkel a tragikus ismétlést vetítik előre.

„A nyelvben sokkal mélyebb igazságok vannak, mint a beszélőben.” – nyilatkozza Jelinek, s Kerekes Éva a szerepnyelvek igazságát mutatja meg. A munkát kereső nő, a szerelmet elutasító nő, a gyermekeire gondoló anya, a gyermekeit elhagyó anya, a csábító démon, a dévaj domina, a szexrabszolga, a gyerekasszony sémáit viszi egyik jelenetből a másikba. S így lesz világos, hogy a nő mégis leginkább test. Kerekes Éva csodásan harmonikus és hajlékony teste az egyedüli állandó. Zöld pamutgarbó ruhája hol a térdéig ér, hol kivillan a piros csipke alsó, csak cipője és karkötője jelzi, hogy éppen a kurva, a szövőnő vagy a polgári feleség szerepét játssza. 

Kerekes Évát nők és férfiak veszik körül, csupa egyszerepes élet, Jelinek nem is foglalkozik sokat velük. A munkásnők kórusát Benedek Mari szobalánykosztümbe, majd kombinéba, a feltétlen kiszolgálás és odaadás jelmezébe öltöztette. A munkásnők kórusa a férjeket dicsőíti, és az előadás egyik legerősebb jelenetét kapják, amikor a szinkronstúdió mikrofonjaiba a férfiaikról beszélve szinkronhangokon mondják a női lapok sztereotip hülyeségeit. „Nekem csak a jellem lenne a fontos” – hangzik Mickey vagy inkább Minnie egértől, „nekem az impotencia nem számítana” – halljuk, mondjuk, Ingrid Bergman Casablancás hangján, s az így hangra és jelentésre szétválasztott esemény a színpadon megint a szerepjátszás állandó, megkerülhetetlen ontológiai alapozottságáról beszél.

 
Kerekes Éva és Vajda Milán
 Előadásfotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ibsen Lindénéje itt Torvaldot kárpótolja, míg Nóra magát keresi a szerepekben. Kerekes Viktória a társsal rendelkező háziasszony szerepe mellé a szexuális szolgáltató iparos szerepét is vállalja, otthonkájához pillanatok alatt combig érő piros tűsarkú csizmát húz. Kis kézi pamacsát, mellyel Helmert és az egész szobabelsőt körbeportalanította, övébe tűzi holmi mesterség-címerként.  

S a nők mellett itt vannak a férfiak, egy Weygang konzul, aki áruba bocsátja Nóra testét, a miniszter, aki azt áruként megveszi, s Helmer, akit e testtel lehet csapdába csalni és tönkretenni. A férfiak csak a tőke harcosai, ibseni korrupciót bonyolítanak, ezt azért elég nehéz üres szerepként tartani, nem is sikerül a feladat.

Zsótér ebben a rendezésében is körbejárja a nemek társadalmi determinációjából adódó játéklehetőségeket. A titkár és a titkárnő szerepét is Ficza István kapja, a dajkában, Annamarie-ban pedig Fila Balázs figyelmeztetheti Nórát az anyák kötelességére, s közben piros nadrágkosztümben remekül porszívózik, kitartóan porol, átéléssel portalanít.

„A munkapiacon tárgyból alannyá akartam előlépni”, mondja ki nagyon korán Kerekes Éva, hogy végig tárgyként jelenjen meg minden helyzetben, s a bulvármarxista idézet a dramatikus színházi technikákon túlmutató színészi megoldásokat hoz létre.  Jelinek szövege a színészi és nézői átéléstől eltartva hangzik, de nem egyes szám harmadik személyben és múlt időben, ahogy Brecht epikus dramaturgiájában megalkotta, hanem jelen idejű önleírásként. „Óóóóóóóóóóó, enyhe sértődöttséggel toppantok és fordulok egyet a tengelyem körül, mégis hamiskásan lesek rád alulról fölfelé, hogy mutassam, nem gondolom olyan komolyan, mint ahogy kinéz.” Kerekes Éva minden instrukció-kijelentést el is játszik, így tartja el a szerep felismerését és azonosítását egy posztromantikus Nórától órákon át, hihetetlen fegyelemmel, művészi tudással.

Az Örkény Színház, még Madách Kamaraként, programelőadásának Puskin Borisz Godunovját választotta. Akkor, tíz évvel ezelőtt még remélni sem lehetett, hogy ez a színház megteremti a lehetőséget egy Isabelle Huppert-féle karakterrel, óriási erővel bíró színész, Kerekes Éva állandó munkájához Zsótér Sándorral. Pedig igen.
Szerző:  Elfriede Jelinek
Fordította:  Ungár Júlia
Rendező:  Zsótér Sándor
Játsszák:  Epres Attila, Kerekes Éva, Kosik Anita Zsuzsanna, Kulcsár Viktória, Törőcsik Franciska, Szandtner Anna, Polgár Csaba, Ficza István, Vajda Milán, Fila Balázs, Máthé Zsolt, Debreceny Csaba, Kerekes Viktória
Díszlettervező:  Ambrus Mária
Jelmeztervező:  Benedek Mari
Zene:  Tallér Zsófia
Dramaturg:  Ungár Júlia
Asszisztens:  Ari Zsófia