Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

GYÉMÁNTKERESKEDÉS VAGY BOLHAPIAC?

Négy hazai koreográfus Bozsik Yvette pályázatáról
2012. jan. 30.
„Egy kulturális intézmény igazgatóját nem szükséges szeretnünk, elég ha tisztelhetjük majd az elért eredményei miatt. Egy színházigazgatói posztra mártírként, önáldozatként bevonulni nem lehet.” KRÁLL CSABA INTERJÚJA.
Revizor: Bozsik Yvette többször kijelentette, hogy a szakma beszélte rá, hogy pályázzon. Ezekből a nyilatkozatokból úgy tűnik, mintha a táncszakma egységes lenne, és egy emberként állt volna ki mellette. Ezzel szemben olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy Yvette egyenként hívogatta végig a koreográfusokat, társulatvezetőket a támogatásért. Ti ezt hogyan tapasztaltátok, és hogyan értékelitek? 

Pataky Klára. Fotó: Hamarits Zsolt. Forrás: PORT.hu
Pataky Klári. Fotó: Hamarits Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Pataky Klári: Engem felhívott Yvette, beszélt a terveiről, és közölte, hogy az egész szakma mögötte áll. Még azt is nevesítette, ki javasolta neki, hogy pályázzon. Nem vagyok büszke magamra, mert amikor rám zúdította, hogy Szabó Gyuri kifejezetten kártékony, hogy el kell távolítani, mert rossz hírünket kelti külföldön, és ő az egyedüli, aki szembe mer szállni vele – nem mondtam azonnal nemet. De miután letettem a telefont és elgondolkoztam azon, mi hangzott el, arra jutottam: én nem akarom, hogy a Trafóban több hazai koreográfus legyen. Mert szerintem a Trafó nem arra való. És ha személyesen nehezményezem is, hogy ritkán lépek fel ott, fontos, hogy megmaradjon az a profilja, hogy kiváltság oda bekerülni. 

Feltettem magamnak azt a kérdést is: akarom-e, hogy Yvette és Horváth Csaba legyenek a Trafó vezetői? Mert bár a fiatalok támogatására hivatkoznak, de végiggondoltam, hogy Yvette például egyetlenegyszer látta a munkámat, a Színművészeti Egyetem felvételi vizsgáján, és azóta se. Az viszont megkérdőjelezi számomra a vezetői alkalmasságát, ha a szakma nagy részét nem ismeri. Amikor Yvette a jövő generáció támogatásáról beszél interjúkban és a pályázatában, szeretném, ha elmondaná azt is, kit látott utoljára. Sokan egyébként – szerencsésen – azért maradtak ki a megkeresésből, mert nem is ismeri őket. Régen rossz, ha a fellépők listáját a hozzá való lojalitás határozza meg, nem pedig a szakmaiság. 
Pár nappal később aztán felhívtam, és közöltem vele, hogy átgondoltam, és nem szeretném aláírni a nyilatkozatot. A legfurcsább az volt, hogy nem is volt kíváncsi a miértre.
Juhász Kata: Kapkodom a fejem, és nem értem, mi történik! Az egyik pillanatban leváltják a Magyar Koreográfusok Társasága éléről Fodor Antalt és Bozsik Yvette-et. A másik pillanatban meg ugyanazok támogatják Yvette-et a Trafó élén. Egyik esetben sem volt semmiféle előzetes szakmai párbeszéd, így nem is születhetett konszenzus. Gerillaharc folyik, egy „aki nincs velünk, az ellenünk van” hangulat alakult ki úgy, hogy közben még azt sem lehet tudni, ki kivel tart. Ebben a légkörben sajnos nemcsak a szakmai, de az emberi értékek is odavesznek, és ebben a politikának megbocsáthatatlan bűnei vannak. Félek.
Engem is felhívott Yvette telefonon, amiben – mivel jó munkakapcsolatban állunk – semmi meglepőt nem találtam. Elmondta, hogy felhívták a minisztériumból, hogy adja be a pályázatot, és maga mögött tudhat sokakat a szakmából. Kértem, küldje át a pályázatát, szeretném elolvasni. Ő azt válaszolta, azt nem szeretné. Erre megköszöntem, hogy megkeresett, és azt feleltem, hogy anélkül viszont nem tudom támogatni. 
Szabó Réka: Én a szakma azon részéhez tartozom, akinek semmilyen információja nem volt Yvette terveiről. De mivel a Trafó az egyetlen olyan befogadó hely, amely nemzetközi presztízzsel bír, ezért azt gondolom, hogy a Trafó közügye a szakmánknak. Hibának tartom, hogy Yvette nem avatta be a szakmát a terveibe, nem engedett teret a kérdéseknek, és nem próbált szakmai konszenzust teremteni a pályázata mögé. Rossz érzéseket kelt bennem az is, hogy folyamatosan hivatkozik a szakma egy részére, de nyilvánosan megnevezni senkit nem akar, a támogatói nyilatkozatok sem publikusak. Ez sok találgatásra és pletykára ad okot, sokkal tisztább volna, ha ezek az emberek vállalnák magukat, kiállnának a nyilvánosság elé. Káros a titkolózás és sejtelmesség, bizalomvesztő helyzetet teremt. Szép szavakat és általánosságokat mindenki tud írni, de konkrétumok, tények kellenének, amiről vitatkozni lehet. Yvette pályázatának viszont minden vonatkozó része titkos.  
Gergye Krisztián: Ha Yvette egyenként hívta fel azokat az alkotókat, akiknek a támogatását vagy együttműködését remélte, abban semmi kivetnivalót nem látok. Az már azonban téves kommunikáció, ha az amúgy is megosztott, saját aprópénzét féltő táncszakmát most hirtelen egy összetartó egységnek gondoljuk, vagy annak gondoltatják velünk. Nem beszélve arról, hogy akkor én ennek az egységnek nyilván nem vagyok a része, mert engem nem kérdezett meg senki. 
Nem értem, miért van szüksége Yvette-nek erre a felmentésre. Pályázott, nyert, őszintén nem érdekel innentől kezdve, milyen indokok és/vagy felkérések ösztönözték. A jelen helyzetben álljanak ki magukért, ne bújjanak el senki háta mögé, mert ettől válhat gyanússá az összes, a pályázatában leírt elképzelés is. Egy kulturális intézmény igazgatóját nem szükséges szeretnünk, elég ha tisztelhetjük majd az elért eredményei miatt. Egy színházigazgatói posztra mártírként, önáldozatként bevonulni nem lehet. Én olyan igazgatót szeretnék látni a Trafó élén, aki ezt a szerepet szakmai elhivatottságból, a kortárs művészetek iránti elkötelezettségből igenis akarja, nyíltan harcol érte, és kőkeményen megvalósítja majd az elképzeléseit.
Nem foglalkozom vele, miért nem keresett egyik pályázó sem, sértett sem vagyok emiatt. Az viszont igenis fontos számomra, hogy a Trafó a kortárs művészetek szempontjából ma a legfontosabb hely Magyarországon, ahol a mindenkori igazgatónak kell, hogy legyen egy erőteljes víziója és koncepciója az intézményről. Tiszteletben kell tartanom az igazgató azon döntését, hogy esetleg én a művészetemmel nem férek bele a koncepciójába. Sok mindennel egyetértek, amit Yvette vádként felhozott Szabó György ellen, de ezek az észrevételek nem olyan horderejűek, hogy megkövetelnék Szabó leváltását. A lényeg: Yvette pályázott és nyert, a vitának tehát arról kellene folynia, hogy mi várható ez után. Ehelyett mentegetőzések és támadások sorozata zajlik. Az ügy egyik legpikánsabb részlete, hogy Szabó György rehabilitációját egy nemzetközi referensi pozíció felajánlásával szeretné megoldani. (Amit Szabó azóta visszautasított – a szerk.)
 
Revizor: A menedzser szemléletű intézményvezetést hamarosan szakmailag elismert művészek igazgatása váltja, akik „rezidensként” hozzák magukkal a saját társulatukat is. Erről mi a véleményetek? 
Szabó Réka: Szívesen kapnék garanciákat a nyertesektől afelől, hogy pontosan mit is jelent az, hogy a két csapat rezidensként lesz jelen a Trafóban, ugyanis nem találtam semmilyen konkrétumot erről a pályázatukban. Mert az csak egy része ennek a helyzetnek, hogy a két társulat ott fog próbálni az eddig amúgy mindenki számára elérhető és nyitott, fiatalokat is támogató próbateremben. De hol lesz a két társulat menedzsmentje, irodája, hogyan lesznek elválasztva azok a funkciók, amelyek a társulati illetve intézményi igazgatással járnak? Egy nemzetközi kapcsolatokban mozgó munkatárs hogyan tudja majd különválasztani az intézményi és társulati érdekeket? Hogyan lesz függetlenítve egymástól a gazdasági, financiális rész? Ki fogja megállapítani, hogy mennyi támogatást kapnak a rezidens társulatok, ha a Trafóval készítenek koprodukciót? Két olyan érdek fog ütközni egymással, amiről Yvette helyében nem lenne elképzelésem, hogyan lehetne ezeket tisztán és függetlenül kezelni. Nem szül jó helyzetet, ha az embernek különböző vállalások mentén meg kell hasonulnia önmagával. Nem gondolom, hogy Yvette nem fog jóhiszeműen dönteni, de ez a körülmény akkor is egészségtelen. 
 
Gergye Krisztián az Adaptáció trikolor című előadásban. Fotó: Dusa Gábor, PORT.hu
Gergye Krisztián az Adaptáció trikolor című előadásban. Fotó: Dusa Gábor (Forrás: PORT.hu)
Juhász Kata: A nagyobb európai befogadó színházakat, amelyeknek a műsorpolitikája a Trafóéhoz hasonló, általában menedzserek vezetik: ilyenek a londoni Sadler’s Wells és a Southbank Centre, a párizsi Théâtre de la Ville-Théâtre des Abbesses, a bécsi Tanzquartier vagy a brüsszeli Kaaitheater. Vannak nagy társulatok, koreográfusok, akikkel kooperálnak ezek a színházak, de őket is a programszervezők, menedzserek választják ki. Egy ilyen intézmény vezetése folyamatos stratégiai gondolkodást kíván: egyezkedést a kultúrpolitikával, birkózást az adminisztrációval és egy iszonyatos nemzetközi kapcsolati háló működtetését. Ezért a legjobb hírű európai befogadó színházak élén kreatív menedzserek állnak, nem pedig jó menedzselési érzékkel bíró rendezők, koreográfusok. Minden elismerésem azé, aki mindezt össze tudja egyeztetni az alkotómunkával, társulatvezetéssel, tanszékvezetéssel, magánélettel és családdal. Nekem ennek negyedébe nap mint nap beletörik a bicskám két gyerek mellett.
Számomra sem világos, mit jelent majd a Trafóban a rezidens státusz. Vannak a világban produkciós házak, amelyek különböző hosszúságú rezidenciát biztosítanak a társulatoknak, ahogy például a Frenák Pál Társulattal 2003-2006 között rezidensek voltunk a Párizstól negyven kilométerre lévő Creil városának La Faïencerie nevű színházában. Egy évadban maximum hat előadásunk volt, az új bemutató létrehozására pedig 2-3 hónapra megkaptuk a színház egyik 150 négyzetméteres próbatermét. A rezidens státusz együtt járt bizonyos támogatással, cserébe viszont rendszeres pedagógiai munkát végeztünk, iskolákban léptünk fel, rehabilitációs foglalkozásokat tartottunk. A rezidens státuszról egyébként a színház menedzsmentje és a megyei kulturális bizottság döntött, ahol szintén nem táncművészek, hanem menedzserek ültek.
Ha pedig a legnagyobb társulatokat nézem: ők kaptak egy színházat, vagy egy koreográfiai centrumot tehetségük, munkájuk elismeréseként, mint Pina Bausch Wuppertalban vagy Nagy József az orléans-i táncközpontot, a CCNO-t. A saját színházuk általában vidéken van, ahol nyugiban dolgozhatnak, repertoárt játszanak, minimális befogadószínházi funkcióval. Nem függ az intézmény a politikától, nem kell ötévente megpályázniuk – valami ilyesmit kaphatott volna mindkét rendező-koreográfus is. 
Revizor: Bozsik szerint a hazai alkotók kiszorultak a Trafóból, több bemutatkozási lehetőséget kell teremteni nekik. Ti hogyan látjátok ezt a kérdést?
Szabó Réka: Ilyen általánosságban ez szerintem nem igaz. Nagyon sok fiatal is helyet kap és kapott a Trafóban. Nyilván kialakult egyfajta válogatási szempont, de Bozsik is ír hasonlókat a pályázatában, bár nem pontosítja az elveket. Ugyanakkor felsorolja mindazokat a társulatokat, akik a támogatási rendszer felsőházában foglalnak helyet. S ezek között az alkotók között bizony vannak olyanok is, akikkel a Trafó sokáig próbálkozott, vagyis nem igaz, hogy nem próbálta felkarolni őket, de egyszerűen képtelen volt közönséget találni a számukra.
Nem tudom, hogy azok az alkotók, akiket Bozsik megemlít, milyen válogatási szempontok alapján kerültek a pályázatba. Csak egyet tudok: Tünet Együttes előadást Yvette soha életében nem látott, számomra talány, mi alapján gondolja, hogy minket továbbra is meg szeretne hívni. Megjegyzem, nem emlékszem, hogy Yvette-tel bármilyen más előadáson találkoztam volna, kivéve a sajátját.
Pataky Klári: Nekem vannak személyes sérelmeim a Trafóval kapcsolatosan, ugyanakkor azt gondolom, hogy ha én vezetnék egy ilyen intézményt, valószínűleg akkor is sokan kiszorulnának, mert szelektálni kell. Nekem azonban fontosabb az, hogy jó előadásokat lássak, minthogy minden áron fellépjek ott. 
Juhász Kata: Ez kétoldalú dolog. Mondhatjuk azt, hogy a hazai alkotók kiszorultak a Trafóból, de mondhatjuk azt is, hogy a Trafó a megnyitása óta gyorsabban fejlődött, s vált nemzetközi rangú előadóművészeti központtá, mint a hazai kortárs tánc, aminek következtében a hazai társulatok többsége – kevés kivétellel – nem kiszorult, hanem, magamat is beleértve, inkább kikopott a Trafóból, mert az intézmény művészeti vezetése szerint nem ütik meg a nemzetközi első osztály színvonalát. 
Az, hogy a nemzetközi élvonallal alkalmasint lépést tartani nem tudó, attól ezer okból leszakadó magyar társulatoknak lassan nincs hol játszaniuk, pedig hazai szinten ők is kulturális értéket képviselnek, valóban egyre nagyobb probléma. Ami azonban kultúrpolitika szintjén most a Trafóval történt, az ennek a problémának nem a megoldása, hanem sokasítása, végső soron elodázása.
Revizor: Azt tapasztalom, hogy a hazai kortárs tánc nézettsége nem növekszik, inkább csökken. Ennek persze sok oka van. Egy ilyen méretű kortárs befogadóhelyen viszont elengedhetetlen a nézőszám optimalizálása a gazdaságos működtetéshez. Van akkora tartalék a hazai kortárs táncban, hogy számszerűen is hozza majd az eredményeket? 
Pataky Klári: Naivitás azt gondolni, hogy a hazai alkotók rendszeresen meg tudják tölteni a Trafót. Én azokat sem értem, akik most bekerülnek: azt remélik, hogy a Trafó közönsége hirtelen őket fogja nézni? Akik most támogatták Bozsik pályázatát, korábban is kaptak lehetőséget, tehát nem a kiszorultak lázadásáról van szó. 
Gergye Krisztián: Az, hogy Yvette-ék milyen módon lesznek képesek nagyobbat nyitni a hazai kortárs alkotók felé, nagyon nehéz kérdés. Hogy mit bír el a Trafó ebből a szempontból, azt nem tudom megítélni. Nem gondolom, hogy eddig kevés lehetőséget kaptak volna magyar táncosok a Trafóban, de nézzük meg, lehet-e ennél több a jelen sanyarú színházi finanszírozási időszak közepette. Remélhetőleg Yvette-éknek valóban sikerül kialakítani egy befogadószínházi összefogást és együttműködést, én erre a jelen érában láttam ugyan törekvéseket, de nem igazán tartom sikerültnek a megvalósítását. 
Szabó Réka: Nagyon kényes az az egyensúly, amit a Trafó működtetésénél meg kell valósítani. Egyrészt, hogy vállaljon kockázatot, mutasson be kísérleti munkákat, azaz igenis álljon oda olyan művek mellé, amelyek a közönség számára esetleg nehezebben fogyaszthatók – ez a közönségnevelési profil. Ugyanakkor muszáj bizonyos értelemben közönségbarátnak is maradnia, mert ha elpártol egy színháztól a néző, visszaédesgetni őket már nagyon nehéz. Iszonyatosan bonyolult és komplex feladat ez, s bizonyára lehet vitatkozni az arányokon, de amennyire én látom, Szabó Gyuriék ezt sikeresen csinálták.
Revizor: Eddig a hazai alkotók a Trafóban igen erős nemzetközi kontextusban jelentek meg. Számotokra mennyire fontos, hogy ez továbbra is megmaradjon, illetve, hogy tudjatok arról, mi zajlik körülöttünk a kortárs művészetben?
Szabó Réka: Nagyon. Ha megint kiszakadunk a nemzetközi vérkeringésből, amit tényleg a Trafó teremtett meg a hazai közegben, akkor újra egy olyanfajta vakságban leszünk, mint a rendszerváltás előtt, amikor még nagyon kevés külföldi produkció jutott el hozzánk. Ezt nagyon károsnak tartanám, az elszigetelődés ugyanis könnyen önbecsapással és önámítással párosulhat. 

Juhász Kata: Meggyőződésem, hogy a Trafóra jelenlegi funkciójában van szükség. És Gyuri ezt jól csinálta. A Trafó nevű intézményt, ami korántsem egyenlő már a kortárs művészeti központtá átépített ex-transzformátorházzal és a központi költségvetésből hozzárendelt művészeti célokra fordítható összeggel, ma Magyarországon senki nem tudná elvezetni úgy, mint az, aki kitalálta, megvalósította, ha kellett, megújította és folyamatos fejlődésben tartotta. Elmondtam Yvette-nek is, hogy amit ő elképzel, az szerintem inkább a Nemzeti Táncszínház profilja, olyan, mint a párizsi Nemzeti Táncközpont, a CND (Centre National de la Danse). Megkérdeztem, hogyha a hazai kortárs tánc, fizikai színház fellegvára lesz a Trafó, akkor hol lesz látható a nemzetközi kortárs tánc és progresszív színházi élet színe-java? Azt mondta, hogy ne moralizáljak, ő segíteni szeretne, és nyugtatgatott, hogy nem kell Bécsbe menni előadást nézni, ugyanolyan sokszínű marad a Trafó.
Gergye Krisztián: Amit Szabó Gyuri véghezvitt a nemzetközi kortárs művészet élvonalának hazai megismertetésében, véleményem szerint überelhetetlen. Ebből adódóan minden bizonnyal veszteséggel kell számolnunk a jövőben.
Pataky Klári: Lehet, hogy ez is naiv, idealista elgondolás, de azt gondolom, hogy ebben a szakmában kötelességünk egymásról tudni, egymásra figyelni. Ha külföldre megyek, mindent, amit lehet, megnézek. Olykor kifejezetten egy előadás miatt utazom külföldre. Muszáj tájékozódnom, mert akkor az én kis világom is tágul. Ritkán tehetem ezt meg, mégis alapvetőnek gondolom. Yvette-et én egyszer láttam nézőként a Trafóban, még nagyon régen, és akkor is egy olyan művész lépett fel, akivel utána koprodukciója volt. Pedig ezt a nemzetközi felhozatalt a Trafón kívül idehaza nem tudja megmutatni senki. Én nagyon rossz pályázatíró vagyok, ezért talán csendben kéne maradnom, de még nekem is az jön le Bozsik pályázatából, hogy annyira sokfélét akar, hogy a Trafónak éppen az elit voltát szüntetné meg.
Revizor: Milyen következményei lehetnek, ha a Trafó egyetlen próbatermét megörökli két rezidens társulat?
Szabó Réka: A próbateremben folyó munka nem csak azért volt fontos, mert a kis társulatok számára is nyitva állt – ha jól tudom, ingyen –, hanem az állandó táncórák és a rendszeres workshopok miatt is, aminek szerintem nagy szerepe van a közönségnevelésben. Mert aki a saját testén tapasztalja meg a mozgást, az sokkal könnyebben és érzékenyebben fogadja be az előadásokat. Ez a változás biztos, hogy visszaveti elsősorban a fiatalok lehetőségeit. 
Gergye Krisztián: Yvette-ék figyelmét elkerülte a Műhely Alapítvány tevékenysége. Az ő munkájuk a magyar kortárs tánc szempontjából nélkülözhetetlen. Kíváncsi lennék, terveznek-e velük együttműködést a továbbiakban, és a Trafó stúdiójában létező, a szakmaiságunkat megalapozó műhelymunkák hogyan és hol folytatódhatnának, ha nem itt.
Revizor: Mindezeken felül hogyan vélekedtek a pályázat tartalmi, táncra vonatkozó részéről?
Juhász Kata: A pályázatban minden benne van: színház, tánc, zene, képzőművészet, irodalom, gyermekprogram, fogyatékosokkal és kisebbségekkel való közös munka, inkubátor ház, rezidencia központ, Trafó-hálózat. Kicsit olyan, mint amikor a négyéves fiamat megkérdezem, hogy mit szeretne karácsonyra: nyilván mindent. Számomra éppen a specifikussága tenné a dolgot hitelessé, abból látnám, hogy ismeri a pályázó a feltételeket, a lehetőségeket, a körülményeket, azt, hogy mit mivel lehet összeegyeztetni, azaz rendelkezik bármiféle koncepcióval, hogy mit miért akar, és miért éppen most. 
Jelentős különbség van a gyémántkereskedés és a bolhapiac között. Ha a minőséget az áruk széles választékán mérjük, akkor természetesen a bolhapiac koncepciójának megalkotója írta az emberiség történetének legjobb pályázati anyagát, amely ráadásul teljesen időtlen és univerzális. Ha azonban azt gondoljuk, hogy a színházcsinálásnak mindig van változó tér-idő indexe, hogy a kulturális kereslet és kínálat, különösen a progresszív ágakban egy gyorsan változó tényező, akkor joggal hiányoljuk az Yvette pályázatában felvázolt, szabadelvűnek látszó koncepcióból a tájékozottság, a rendszerben való gondolkodás jeleit.
Revizor: A szakma jelenleg egy megzavart, felbolydult méhkashoz hasonlít. Láttok reményt arra, hogy lecsillapodjanak a kedélyek?
Szabó Réka: A felbolydulás nem véletlen, mert a Trafót szerintem csak tiszta, erős, bűntudat nélküli belső motivációból lehet vezetni, a sok konfliktust és a vezetőre nehezedő nyomást csak így lehet elviselni. Ha valaki azt nyilatkozza, hogy annak örült volna, ha Szabó Gyuri nyer, és ezt komolyan is gondolja, akkor inkább ne pályázzon. Ha pedig nem gondolja komolyan, akkor miért mondja? Mártírnak beállítani magát a táncszakma érdekében, ez dühítő. Jobb volna beszélni egymással, nem pedig a sajtón keresztül üzengetni. Ehhez Yvette-nek kell most már alkalmat teremtenie, és bátran kiállnia a szakma elé. 
Gergye Krisztián: Az igazgatóváltás körüli hercehurca egy soha nem látott átrendeződést generál a magyar táncszakmában. Nevetségesnek és megalázónak tartom a nyalakodó gratulációkat, mint ahogy túlzásnak vélem az Yvette-t érő támadásokat is, bár szerintem minden támadás az őt támogatók védelmét hangoztató „bujkálása” és ködös, nem egyértelmű kommunikációja miatt éri. Emiatt olyan bizalmatlanok a támadói a pályázatával szemben is, amely Szabó Gyuri folyamatosságában jövőbe mutató, perfekt pályázatával szemben csakis alulmaradhat. Yvette igazgatóként még nem bizonyított, és nyilván nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi kiélezett kulturkampf közepette egy jól működő, kőkemény munkával kiharcolt, nemzetközileg elismert, menedzserszemléletű igazgatást hogyan és miként válthat jól egy elsősorban művészként elismert személy igazgatása. A döntés megszületett, és ha eddig nem is, innentől igazán elvárható lenne a nyílt kommunikáció. Ezzel Yvette-ék könnyedén átvághatnák az őket érő támadásokat, vagy tovább generálnák ugyan, de kialakulhatna egyfajta párbeszéd vagy vita, megkerülve a sértettségből fakadó vagdalkozásokat.
Méltatlan, mutyizást generáló helyzet alakult ki, amiben bárki véleményt nyilvánít, rosszul járhat. A független társulatok egyre szűkülő lehetőségei miatt egy nem garantálható, majdani lehetőség reményében öncenzúrázzam magamat a hallgatásommal? Netán foglaljak állást pro vagy kontra egy olyan közegben, amely nem feltétlen híve az őszinte véleménynyilvánításnak? Annál ez fontosabb ügy, és azért is kell megszólalni, hogy végre felnőhessünk, és azt merjük mondani, amit valóban gondolunk, még ha ez esetleg kamikaze-akciónak is számíthat.  Párbeszédbe kell kezdeni, hogy valóban egységes, a sokszínűségét felvállalni bíró táncszakma alakulhasson ki, és azon túl független színházi szakmaiság érvényesülhessen. 
Bízom abban, hogy Bozsik Yvette és Horváth Csaba elegendő tehetséggel bírhat majd igazgatni. Remélem, hogy az egész mögött nem a Trafó büdzséjének a megcsonkítási terve áll, amit Yvette torkán majd könnyebben le lehet nyomni, mint Szabó Gyurién lehetett volna. Yvette-nek nem önvédelemmel kellene most foglalkoznia, hanem, hogy méltó módon vegye át a Trafó igazgatását, ha már egyszer rászánta magát.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek